Valaczkay Gabriella
Koronczi kisrepülője egy nappal Osama halála előtt csapódott a MODEM-be
Videóművészet – Az apai ösztön

Népszabadság, 2011. május 19.

Már akkor ferdén néztek Koronczi Endrére, amikor várandós feleség nélkül állított be a terhestornára. Kizavarni csak akkor akarták, amikor a kameráit is felállította a tornateremben. Pedig a képzőművész nem akart mást, mint megtanulni néhány gyakorlatot készülő kiállításához, a debreceni MODEM-ben május 1-jén nyílt Nehezen feltehető kérdések címűhöz. Mert valljuk be, súlyosabb dilemma aligha juthat egy apává lett férfiembernek annál: kötődhet-e úgy valaha a gyerekéhez, mint az anyja. Koronczi régebbi és vadonatúj kérdéseinek kiállításán az alkotó jórészt ebből a férfi- és apapozícióból faggatózik, és a tényt, hogy egy-egy videójával intim szféránk legtakargatottabb zugai elől is elrántja a függönyt, csakis azért bocsájtjuk meg neki, mert – ahogy azt bevallja – mindig saját magán kezdi a kísérletezést.

Amikor például arra kíváncsi, elérhető-e az alváshoz szükséges ellazultság úgy, hogy kimondottan törekszünk erre, akkor hídlépcsőn, emlékmű-talapzaton vagy játszótéri padon igyekszik álomba merülni, miközben mindezt állványra helyezett videó veszi. Máskor az érdekli, mit hoz ki az emberekből a kérése, hogy a kamerájába sóhajtozzanak. Persze minden instrukció nélkül, ez a lényeg. Az eredmény pedig borítékolható. – Az 50-60 „interjúalany” közül mindössze ketten sóhajtottak boldogan, valójában kapkodták a levegőt az elképzelt örömtől, mindenki más lehorgasztott fejjel fújtatott – meséli a projektművész. És beigazolódott gyanúján kívül (hogy tudniillik felszólításra és reflektorfényben sokkal könnyebben megy nekünk a szomorkodás, mint a nevetés), azt a felismerést is meghozta a projekt, hogy mély beleérzéssel, koncentráltan sóhajtozó emberek látványa még viccesnek is hathat. Fordított esetben nem volna így: kínröhögés feltehetően csak kínos lehet.

Ahogy zavarban érezhetjük magunkat mások kendőzetlen szeretetétől is. Így szinte adta magát, hogy Koronczi egy korábbi installációját, „A KÉPEN LÁTHATÓ FÉRDI SZERET TÉGED” címűt is újragondolta a MODEM-tárlat kedvéért, mégpedig úgy, hogy a művészeti központot „ARTIST LOVES YOU” feliratú sárga szalaggal vette körül. A kordon pedig egy másik installáció, az épület tetejébe „fúrodott” sárga kisrepülőgép álkatasztrófájára is rímel. Az imitált légiszerencsétlenség ötlete onnan jött, hogy 1998-ban, egy másik tárlatára autóbalesetet rendezett meg a kérdezőművész: szétszóródott bevásárlószatyorral, füstölő motorháztetőjű kocsival, mintha az a kiállítóhely falának ütközött volna. Mindezt azért az egyetlen gyomorösszerándító pillanatért, amíg a közeledő néző rájön, hogy nem valódi karambolt lát.

A debreceni „felező” tárlat viszont (Koronczi pimaszságnak tartaná 43 évesen életműkiállításnak nevezni) a MODEM harmadik emeletére települt, így a roncsautó szóba sem jöhetett. Helyette jött a repülő. Az már csak a hab a tortán, hogy miután a művész tucatnyi újságírói kérdésre megválaszolt az installáció és a 2001. szeptember 11-i terrortámadás közötti áthallásról, másnap Osama bin Laden halálhíre robbant a médiában.

De nem ez volt az egyetlen „véletlen” egybeesés a munkájában. Az Apa című projektben nyolc ismerősét küldte kamerával a szombat délelőtti, zsúfolt Lehel téri piacra. Elintézte, hogy egy hangszóróból váratlanul gyerekhang kiáltsa az „apuuu” szót, s a társaiknak az volt a feladatuk, hogy a reakciókat filmre vegyék. Itt is ugyanaz a kérdés, mint a terhestornán, a terhesjógán, a terhes hastáncon (!) felvett jelenetekben. A köznyelv csak anyai ösztönt ismer. De vajon következik-e valami újfajta apai érzelem a teljesen átalakult férfi-nő viszonyokból, az átfogalmazott szülői szerepekből? A Lehel piac zöldséges pultjánál fura dolog történt, amit egyszerre három kamera is rögzített. Nemcsak egy magányos pasas kapta fel a fejét a gyerekkiáltásra, hanem egy másik is, amelyik a kislánya kezét fogta. A két férfi között álló nő nem reagált.

Nehezen feltehető kérdések, válaszok nélkül, július 10-ig, Debrecenben.