Csizmadia Alexa
katalógusszöveg

katalógus

Drága Marjukka,
leveled meglepett és feldobott, jó tudni, hogy a messzi sarkkörig elgyűrűztek a kiállítás keltette hullámok. Mióta a neten is látjuk, halljuk, elérjük egymást, tisztára összemosódtak az időzónák is. Ezen nem is kellene talán meglepődnöm, mint ahogy azon sem, hogy a Debrecenben kiállító művész, Koronczi Endre munkái téged is megérintettek, ha jól sejtem. Leveled beigazolta azt a feltételezésemet is, hogy a kérdések, melyeket műveiben feldolgoz, képesek átívelni a szélességi körökön, talán, mert rátalált valami mélyen gyökerező közös pontra, és éppen azokat a kérdéseket szegezi a kiállítás látogatóinak, amelyek az elevenükbe vágnak. A kiállítás címe: Nehezen feltehető kérdések. Vajon mik azok?, kérdezhetnéd, mi az, ami mindenkit foglalkoztat, mégis nehezünkre esik beszélni róla, s ha olyan fontos, miért sumákoljuk el, miért akarjuk megúszni? Remélem, nem veszed rossz néven, hogy többes számot használok, valahogy önkéntelenül írom így, mert mintha Endre olyan mélyre ásna le a pszichében makacs kérdéseivel, ahol már nem a személyes, hanem a kollektív húzódik. Hiszen nem a belénk kódolt ösztön mozgat-e, amikor mindegyre megerősítést várunk arról, hogy igenis „szeretve vagyunk”, hogy tudunk egyszerre aktív művészek és gondos szülők lenni, vagy hogy nemünktől függetlenül képesek vagyunk átélni a várandósság reményteli hónapjait?

De lehet, hogy nem is érted, miről beszélek itt, s ha már nem tudsz Debrecenbe jönni, hogy átadd vagy inkább kitedd magad a kiállítás lélekborzoló élményének, a legtöbb, amit tehetek, hogy elmesélem neked, mik is ezek a fajsúlyos kérdések, és Endre hogyan ad formát nekik.

Igazából persze azt szeretném, ha eljönnél, máris elképzelem, ahogy megérkezel, rögtön felismered a MODEM épületét, már jó előre összegyűjtötted az információkat, készültél. De kissé elbizonytalanít a repülő, amelyet a térre befordulva meglátsz a MODEM homlokzata fölé… hm… becsapódva? Hirtelen nem is tudod, jó helyen jársz-e, s ha ilyen szörnyű tragédia szemtanúja lettél, miként lehet, hogy csak te vetted észre, a többi járókelő mintha ügyet sem vetne rá, rohannak tovább, akárha különböző időzónában lennétek. S valóban abban vagytok, mert te fi gyelsz, ami máris kiemel a szürke hétköznapokból, készen állsz a kiállítás befogadására, s bizonyára azt is kitaláltad már, hogy a vitorlázórepülő is része a tárlatnak. Amikor egy daruval felemelték a homlokzatra, sok ember több hónapnyi munkája nyert hirtelen értelmet, az épp arra járó gyerekek pedig láthatóan különös izgalomba jöttek. Talán emlékszel még, kölyökként téged is menynyire elbűvölt a repülés csodája, elbűvöltek a repülőgépekkel kapcsolatos dolgok, aztán lassan valahogy minden természetessé, megszokottá vált. A kiállítás erről is beszél: hétköznapi mechanizmusokról, legyenek azok fi zikaiak vagy lelkiek, és amelyeket olyan természetesnek veszünk, mint a kondenzcsíkokat az égen, pedig ha vennénk a fáradtságot, hogy elszöszöljünk velük, tisztább képet alkothatnánk létünk mozgatórugóiról. A sóhajtozás is ilyen, észre se vesszük, csak tesszük. A Koronczi-kiállításra belépve sóhajtozás fogad, a sóhajtozás felnagyított, felerősített mindennapi gesztusa, a kiállítás legnagyobb méretben vetített munkája ez a Sóhajtozásgyűjtemény. Premier plánban sóhajtoznak a szereplők egy keveset, megpróbálják a kamera kedvéért hitelesen reprodukálni, hogy is szokták ezt csinálni. Talán maguk is meglepődnek közben, hogy szándékuk ellenére mennyire komikussá válnak. Lehet, hogy te is sóhajtoznál velük, olyan ez, mint az ásítás, követésre késztet. Nagyot sóhajtanál, és rádöbbennél, hogy máris része vagy Endre testi és lelki automatizmusainkat vizsgáló laboratóriumának.

A Kikényszerített vallomás című videó a kiállítótér központi részét foglalja el, mintha itt futnának össze a szálak, nem csupán a tér bejárásának szempontjából, hanem a kiállítás gondolati horizontját is meghatározva.

Ezen a négycsatornás videón azt láthatnád, Endre hogyan próbálja rávenni felkért szereplőit, hogy valljanak szerelmet neki. Öt szereplő Endre ismerőseinek köréből került ki, a másik öt csak a fi lmforgatásra vállalkozott. Észrevetted, milyen gondosan állítja össze a kontrollcsoportot? Ebből is láthatod, hogy pöpec kis laboratórium ez, ahol az elméletét teszteli. Az ismeretlen résztvevőkkel folytatott beszélgetés tét nélküli szituációjában a „vallomás” elhangzik, a plafon nem szakad le. Az ismerősök inkább feszengnek, nem kényeztetik el a művészt szerelmi vallomásukkal, inkább a „szeretlek” szóhoz való viszonyukat tárják fel. Megannyi elmélet hangzik el a lelki gátak igazolására. Talán éppen ez a videó lényege; a lelki szorulások feltérképezése, és a vizsgálat, hogyan is állunk a nagy szavakkal. Ahogy Endre újra és újra felteszi a kérdést, mintha nem is a válasz lenne a legfontosabb, hanem a kérdés napirenden tartása: szeretsz? Ki tudod mondani? A szavakba foglalható tartományon kívül vagy belül járunk?

Ha már a szeretetnél tartunk (és ez még egy ideig így lesz), beszéljünk (hadd beszéljek) az ölelésről. Bizonyára találkoztál már a „Free Hugs” kampánnyal, aktivistáik világszerte táblát cipelve ajánlják fel ezt az elemi szolgáltatást: a fi lmek tanúsága szerint viszont szerény igény mutatkozik rá. Pedig már nemzetközi napja is van, január 21. az ölelés napja, s az aktivisták célja nem más, mint a köztéri érzelemnyilvánítás elfogadtatása. Endre ebből is kivette részét, amikor ölelésautomatákat állított fel egy észak-magyarországi nagyvárosban. Ezeket magáénak érezte a publikum, még a vandálok is megkímélték őket, pedig arrafelé, ahogy hírlik, nem a legjobb a közbiztonság. A város két pontján elhelyezett, puha, birkaszőrrel borított szerkezetet megölelve fény gyulladt ki a készülék párjánál, s ha ott is átölelte valaki azt, mindketten érezhették a melegséget és a leheletet. Ezzel megvalósult az ideális köztéri mű, ami közönségét megmozgatta és viszontakcióra késztette. Mert nemcsak az ölelés viszonzása volt a válaszreakció, hanem a mű sorsáért érzett aggodalom is. A kiállításon a dokumentációját láthatnád, pedig az igazi az lenne, ha a teremőr helyett ez a szerkezet fogadna. És ha belegondolsz, nem is olyan egyszerű feladat a szeretetet egy tárgyon keresztül megjeleníteni. Nekem biztos semmi nem jutna eszembe, maximum egy szív alakú kispárna vagy más unalmasan kiszámítható dolog. Ám Endre tárgya mögött még ott van egy ember is, egy ismeretlen, titokzatos valaki; a gép nem gépies.

Ha a kiállításon ülnél egy furcsa, kuckószerű, kör alakú installációban a képernyők előtt, a hátfal tapétája nagymamád nappalijára emlékeztetne, talán te is felidéznéd az idevágó emlékeidet a „szeretni” és a „kimondani” kapcsolatáról. Közben Endréről sem feledkeznél meg, akit mindig ott láthatnál inkvizíciójának alanyai mellett a másik képernyőn, arcán az izgalom és várakozás jeleivel. Vajon egy szeretett férfi így fest? Freud szerint a szerelem hiányt feltételez, egy betöltésre váró űrt. Ilyen szempontból a kasztrációhoz hasonlítja, és feminin állapotnak tekinti. Csak feminin pozícióból lehet igazán szeretni, a szerelem egyenesen feminizál, a férfi t pedig komikussá teheti. De a szociokulturális sztereotípiák változnak, a férfi ak egyre nyíltabban kimutathatják érzéseiket, feminizálódnak, a nemek közötti merevnek hitt korlátok eltűnnek, bár jóllehet, nálatok ez a folyamat is gyorsabb, mint mifelénk. Ha az interjúzó Endre arcát néznéd, azt látnád, hogy néha szinte elolvad, szeretet sugárzik belőle, talán mert tudja, hogy a szeretet egy válaszreakció a szeretetre. Azért sugározza, mert ezzel akarja kiprovokálni? A „szeretsz-e” kérdést annak tesszük fel, akiről feltételezzük, hogy ismer bennünket. Kicsit az is benne van a kérdésben, ki vagyok én? Viszontszeretni azt lehet, aki tudja a választ a kérdésre. S hogy kik vagyunk? Talán a Self-Phantom Portrait-t kellene megnézned. Jártál már úgy, hogy hirtelen szembejöttél magaddal az utcán? A videó szerint (amit biztos élveznél a norvégül beszélő narrátor miatt) Endrét egyszer váratlanul lehengerelte egy eff éle élmény, amit még nyomasztóbbá tehetett, hogy egy busz zárt terében történt. Ezután önmaga alteregóit kezdte „gyűjteni”, kamerával pásztázta a járókelők arcát, lágyan lelassított videófolyamban rendezte el gyűjteményét, picit azért trükközött talán, amikor arcpoétikaként (?) egy enigmatikus művész homályos fi guráját is a sorozatba illesztette egy régi felvételről, de szerintem belefér, hiszen épp önmagát keresi, s ezzel már megint az úgynevezett nagy kérdéseknél vagyunk, amelyekkel a művészet, a fi lozófi a és persze Endre is minduntalan foglalkozik.

Azért nem könnyű ám Endréről, a művészről írni, de biztosan neki sem könnyű az élet értelmével és archetipikus szituációival foglalkoznia, a művészetben is kevesen mernek manapság – ahogy Terry Eagleton fogalmaz – az előrehaladott posztmodern kapitalizmus korában ehhez nyúlni, a nagy kérdések iránt amúgy is szkeptikussá váltunk, a mikronarratívák korát éljük. Endre azonban ügyesen összegyúrta a kettőt, az ő mikronarratívái egyben univerzális érvényű makronarratívák is. Wow, akkor Endre egy fraktál, a kis töredékeiben is megjelenik a teljesség. A művek pedig egy gondolatmenet logikusan összekapcsolódó elemei, egy nagy mű kis fejezetei. Ezek az élet és művészet egységében fogant munkák sokszor mintha az egymásnak feltett kérdésekre adnának feleletet, majd az ezek nyomán születő kérdések új munkákban jelennek meg. Egy öngerjesztő folyamat, mondhatnád.

Drága Marjukka, megértem, hogy folyton azt kérded tőlem, no és ki ez az Endre. Megpróbálok írni róla, bár nehéz lesz, nem ömlenek belőlem a szavak, inkább csak mintha mantráznék, Endre szuper, Endre szuper, visszhangzik egyre a fejemben, no de ezt mégsem mondhatod, szólal meg egy belső hang. Hogyne mondhatnám! Csak éppen kevés lesz ahhoz, hogy megértsd. A zavarba ejtő igazság az, hogy talán azért nehéz róla beszélnem, mert szeretem. De hogyan is lehetne nem szeretni egy középkorú férfi t, aki sóhajtozásokat gyűjt, ölelésautomatákat állít fel egy város közterein, és aki lelkes izgalommal jár terhestornára, hogy megtapasztalja a női életszakasz kitüntetett pillanatait. Egy olyan valakit, aki kirakatbeli installációban vall szerelmet a járókelőknek, hogy a kikényszerített vallomásokat viszonozza, vagy talán, hogy vezekeljen miattuk? Hogyan is lehetne nem szeretni egy olyan férfi t, aki a nyers ösztönöktől és napi érdekektől vezérelt világban élve képes fi gyelmét érzelmeire fordítani, hogy azok gyökeréig hatoljon? Aki teljességgel tudatában van érzelmeinek, szinte életvitelszerűen foglalkozik velük, sokat tud róluk, és nincs zavarban miattuk. Vagy mégis? Amikor műveinek tárgyává teszi őket, akkor semmiképp nincs nyoma zavarnak, csak precíz fi gyelemnek. Néha nem is értem, hogy állhat egyszerre a kamera mindkét oldalán, hogy tudja egyszerre kívülről és belülről fi gyelni magát. Mégsem narcisztikus ez a fi gyelem, kapcsolatokról beszél, óhatatlanul bele kell foglalnia magát a képkeretbe – máskülönben hogy lehetne hiteles?

Az egyik installációról gyakran eszembe jutsz. A kiállítóterem leghosszabb, 30 méteres falán fényviszszaverő festék sejtelmes betűivel olvasható a cím: Lilly a fal túloldalán a szerelemről beszél… Alatta egy kanapé, illetve látszólag csak egy része, mert a másikat a fal nyelte el. Biztosan ott van a másik rész is, talán épp azon ül Lilly. De miért van a kiállítás láthatatlan térfelére száműzve? Vagy mi vagyunk kirekesztve egy olyan világból, ahol bármi megtörténhet, még az is, hogy mindent ki lehet mondani? Azért megnyugtató, hogy létezik az a világ ott, az oda átlógó kanapé azt sugallja, talán mi is átjuthatunk. Reményt kapunk, és ahogy Baudrillard gyönyörűen megfogalmazta: aki hinni enged, mindig fölötte áll annak, aki hisz vagy elhitet. Azért Endre is megéri a pénzét, nem elég neki egy 500 négyzetméteres kiállítótér, rögtön kétszer akkorára vágyik, és a fal túloldalára is beügyeskedi magát. Bennünket meg esz a penész (vagy a sárga irigység), amiért nem láthatjuk tisztán, mi is folyik ott a fal mögött. Remélem, nem tartasz régimódinak, ha megint Freudot citálom ide, de van egy elmélete arról, hogy a szexuális érdeklődést nem az tartja életben, amit látunk, hanem épp az, amit nem, például, amit a ruha alá képzelünk. A látás öröméhez a nem-látás izgalma is hozzátartozik. Biztosan ezért álltak a Louvre előtt is hosszú sorok, amikor száz évvel ezelőtt ellopták a Mona Lisát, hirtelen mindenki a hűlt helyét akarta bámulni. Még Franz Kafka is beállt a sorba. A rejtőzködő Lillyről még annyit, hogy amikor a fi ktív hölgy nevet kapott, Endre már javában csepegtette a kiállítás előkészületeivel kapcsolatos anyagokat egy blogra. Például a sárga vitorlázórepülőről, ami szétesőfélben volt, amikor rátalált egy hirdetés nyomán, és megmentette az enyészettől. Ekkor egy olvasótól befutott az infó Steinschneider Lillyről, az első magyar pilótanőről. Ami fölöttébb különös egybeesés, hiszen Lilly is egy repülőről kapta a nevét, a pszichedelikus Lilly 7 Antonioni Zabriskie Point című fi lmjében szállt el a Halál-völgy fölött, és azt olvasom róla, hogy a fi atalság, az idealizmus és a frusztráció szimbóluma. Látod, sok elem összefut ebben a kiállításban, és minden összeáll egyetlen kerek egésszé, akár egy puzzle elemei. Ha Lilly a fi atalság szimbóluma, akkor ez is összepasszol azzal, hogy a fal mögötti Lillyt nagyon fi atalnak képzelem, kiskamasznak, aki inkább kíváncsisággal és felfokozott várakozással van tele. A Te Lillyd milyen? Emberi vagy éteri hangon beszél?

A Vénusz című videón talán meglepődnél, hogy micsoda furcsa rítusaink vannak, pedig amit látsz, csak egy felszabadult nyári pillanat, amit elvált apukák gyerekeikkel töltenek. Talán ők sem tudnak megfogalmazni valamit, pótszerként gyerekeikből és magukból is furcsa hangokat csikarnak ki, testzenélnek; szavak nélküli intim kommunikáció ez. Melldöngetésük pedig úgy fest (és hangzik), mint valami heroikus állítás, amely még keresi kifejeződése legalkalmasabb formáját.

De mi ez az exkluzív férfi gyülekezet, ami a Work in Progress című videóról is visszaköszön? A nők feltűnő hiánya miféle szükségszerűség? Vagy az elbizonytalanodott, destabilizált férfi ak hagyományos „férfi klubok” iránti nosztalgiáját értük tetten? A videót talán egy gyermek szemszögéből olvasva tudnád a legígéretesebben dekódolni – a gyermeki szemmagassághoz igazított installálás is jelzés.

Az ExtrémAlvás 16 tétele az akarattal nemakarást és a fi gyelmet helyezi a fi gyelem középpontjába. El tudnál-e aludni előre megfontolt szándékkal? Endre ismét önmagán kísérletezik, ráadásul nyilvános helyeken, pedig te is tudod, milyen nagyfokú bizalom kell ahhoz, hogy az alvás kiszolgáltatott állapotához valaki a közteret válassza. A videókat nézve feltűnik Endre fi gurájának nyugalma és törékeny sebezhetősége is.

A kiállítás videóinak hangja összeadódik, a sóhajtozók minden körülöttük lévő munkába „belesóhajtoznak”, de az áthallás nem zavaró, sokszor még árnyalja is az olvasatot. Az Apaaa… című videó piacon elveszett kisgyermeke apját keresi rémülten, a kiáltás az egész térben jól hallható. A piacon forgatott négycsatornás videó ipari kamerára emlékeztető képsorai összeállnak a kiáltás pillanatában, több nézetből látjuk azt az apát, aki bár gyermeke kezét fogja, mégis hirtelen nyugtalan lesz, a hang forrását keresi. Az anyákból nem hív elő semmit a kiáltás? Szerepelvárásaink vagy a belénk kódolt ösztönök lépnek itt működésbe? S a szerepekkel kapcsolatos társadalmi elvárások hogyan módosultak?

A kiállítás következő videóján Endrét láthatnád, ahogy terhestornán, terhesjógán és hastáncórákon vesz rész, netán hogy az empátia maximumáról biztosítsa a női látogatókat, vagy talán hogy az élet egy olyan szeletébe pillantson bele, amiről eddig azt gondoltuk, a férfi nak ott nincs helye, leszámítva talán az apás szülést. Laza ujjgyakorlatnak látszik részéről a dolog, pedig minden egyes óra előtt pánik fogta el. Talán valami beavatásélményt is várt az egésztől, miközben a fi tnesztermek világában is idegennek érezte magát. A projekt eredménye egy gyakorlatsor, mely potenciálisan megidézi a várakozásteli állapot élményét. Úgy nyújtja át, mint a hogyan legyünk sikeresek, hogyan legyünk boldogok, hogyan termeszszünk sárgadinnyét… típusú népszerű segédanyagok és életkalauzok, az úgynevezett How to… könyvek, illetve videók egyik új darabját, melynek címzettjei azok a férfi ak, akik nem érik be a rájuk kiosztott szereppel. Ilyen egyszerű lenne? Határtapasztalat? Szelíd transzgresszió? Endre úgy kínálja fel a tapasztalat átélhetőségét, mintha a társadalmi és nemi szerepek magától értetődően átjárhatóak lennének. E munka a kiállítás bejáratánál látható E betűt formázó falak között, az Apaaa… című videoinstalláció mellett jelenik meg, annak párdarabjaként. Azaz a kiállítás első kérdéseiként azt vizsgálják, az apai és anyai szerepek hogyan fogalmazódnak újra, miként bővülnek és válhatnak akár felcserélhetővé ezek a korábban merev szerepek.

Látod, Endre pontosan kérdez és nem hátrál meg a tabu témák elől sem, az egyik nagy tabu, a halál is foglalkoztatja. Nem, nem nyomja le azért a torkunkon, csak szerényen megkérdezi, vajon felmérjük-e a korlátainkat.

Gauguin úgy tartotta, valahányszor az ember az élet értelmének keresésére indul, a halál bukkan fel a horizonton, s minden korról sokat árul el, hogyan beszél a halálról. A miénk szinte sehogy, kiretusálták a képből, a látómezőn kívülre tessékelték. A Pillanat című installációban egy Jean-Luc Godard fi lm presszóbeli jelenetének rekonstrukcióját láthatnád. A libbenő Anna Karina-hasonmás mozdulatában megjelenik valami kicsattanó életöröm. Endre a nagyméretű képek mellé rozzant deszkát helyezett, amire, csak a miheztartás végett, felírta szedett-vedett betűkkel a fi gyelmeztetést, hogy bolygónk lakossága száz év múlva teljesen kicserélődik. Egyszóval ehhez tartsuk magunkat, ha már ezt valahogy kifelejtettük volna a számításból. Endre a semmi és a halál felé tereli gondolatainkat, szinte illusztrálja az egzisztencialisták alaptételét az élet halál felőli megértéséről. Kerek a történet, mert a fotók hangulata képes megidézni a 60-as évek Párizsát is. Közben a kiállítóterem egyik végétől a másikig, a születéstől a halálig vezet a séta. A két pont között pedig ott az élet, a tenyérizzadós, kocsikenőcs szagú élet. Amelyben eljöhet a pillanat, hogy meztelenül ácsorgunk meztelen idegenek mellett. Velünk szemben egy fotós. Oké, igazad van, azért ez nem egy életszerű helyzet, Endre megint laboratóriumába vonult, hogy teszteljen egy elméletet. Emberkísérlet, de szigorúan önkéntes alapon. A jelentkezők nem ismerték egymást, az aktfotózás is új élmény volt számukra, feszengenek is ennek megfelelően, civilek a profi fotóműteremben mint riadt nyulak a fényszóró előtt. A kísérletről a kiállításon három nagyméretű fotó tudósít. Ahogy a szereplők oldódnak és közelednek egymáshoz, úgy szűkül a képkivágás is. Csak éppen a folyamat marad rejtve, ami közel hozta őket egymáshoz, vagyis Endre inputja kimaradt a képből. Kiszerénykedi belőle. Elhatároztam, hogy nem terhellek művészetelméleti dolgokkal, de most már képtelen vagyok türtőztetni magam. Mert mindig is lenyűgözött Kenneth Clark elmélete, ami különbséget tesz a meztelen (naked) és az akt (nude) között. A meztelen tudatában van helyzetének, feszélyezett és védtelen. Az akt viszont nem feszeng, kiegyensúlyozott és magabiztos. Azt is mondhatnánk, hogy művészetbe öltözött, és eközben deszexualizálódik. A Tükör című fotósorozat a meztelen akttá válásának folyamatát is bemutatja. Az öltöztető szerepében Endre. Szép mutatvány.

Endréről talán még ott a fenti északon is köztudott, hogy mindig sárga, illetve sárga és fekete öltözékben mutatkozik. Nekem erről a katasztrófák helyszínein készült fotók jutnak eszembe, ahol rögtön a tragédia után rendszerint sárga láthatósági mellényt viselő emberek jelennek meg, intézkednek, mentik, ami menthető, helyreállítják a rendet, ők a szilárd pontok a hirtelen kizökkent világban. Ugye, már te is látod, hogy miért Endre a mi sárga mellényes mentőangyalunk?

Ha hazaindulnál a Koronczi-féle érzelmi multiplexből, és a géped a MODEM tetejéről szállna fel (aminek a kertjét egy ideje már amúgyis repülőgépek zaja veri fel), lenézve még visszatekinthetnél a kiállításra, csak azt kell hozzáképzelned, hogy a tetőn is átlátsz, de ez semmiség; a kiállítás installációinak elhelyezéséből kirajzódva a LOVE szó integetne feléd.

Mert bizony, aki a kiállítást látogatja, az a „szeretet”-et kerülgeti, nemcsak gondolatban, de lábnyomaival is ezt a szót járja körül.

Pedig ez a szó, hacsak nem a legintimebb szférában használják, nevetséges is tud lenni. Te nem érzed magad kellemetlenül, amikor például egy buszon valaki szerelmet vall melletted, de nem neked, hanem a telefonvonal másik végén valakinek? Nem jössz zavarba ettől a szóamortizációtól? Pedig itt még az intim szférában maradt, csak épp egy olyan emberében, aki nem érzékeli intim szférája határait vagy a szavak súlyát. Ha egy reklámban azt hallod, hogy egy termék a „szeretet ajándéka”, nem értékteleníti ez el magát a szeretetet? Endre képes úgy nyúlni ehhez az agyonkoptatott szóhoz, mintha azt soha nem érték volna eff éle inzultusok. A művek olvasata szerint a szeretetet eredeti értelmében (agapé) használja, hiszen a romantikus értelemben vett használat csak leszűkítené a jelentést. Eagleton szerint valójában a „szerelem” szó intenzitásából és a „barátság” szó hűvösségéből összegyúrva kapnánk meg az ideális defi níciót, s szerinte nem lehet véletlen, hogy ez a szó nem létezik. A „szeresd felebarátod, mint önmagad” bibliai parancsa nem különbözik Eagleton elképzelésétől az ideális társadalomról, melyben a szeretet és feltétel nélküli adás teremti meg azt a keretet, amiben mindenki kiteljesítheti a benne rejlő lehetőségeket. Ezek szerint Endre egy utópista lenne, aki már ebben az elképzelt társadalomban él? Mert most eléggé elhalmozott bennünket. No, mit gondolsz?

Én azt hiszem, a fal mögött szeretne élni, Lillyvel. De ha Stalker odaát lenne, akkor mi hogy jutnánk át abba a „zónába”?

Még nem tudom, de azért készítsd elő a túrabakancsot és a hideg élelmet.

Szeretettel, Alexa