Somogyi Zsófi
Endre a MODEMben a szeretetről beszél

MŰÉRTŐ, 2011. június

Nehezen feltehető kérdések címmel rendezett nagyszabású, önálló tárlatot Koronczi Endre a Modemben. Több korábbi, és több ide készült, új munkát szálaz össze a cím. De mielőtt megnéznénk, melyeket és hogyan, gondoljuk végig: mi kinek és milyen kérdést tennénk fel nehezen? S miért? A választól félünk? S melyek azok a kérdések, amelyekkel mi magunk nem szembesülnénk szívesen, és miért nem? Milyen témák elől menekülünk, hessegetjük el, csinálunk úgy, mintha nem is jutottak volna eszünkbe? S ez most nem csak arra szolgál, hogy személyes kapcsolódást találjunk a tárlathoz: szinte valamennyi kérdés, amely felbukkant bennünk, mint nehezen feltehető – várhatóan tematizálódott Koronczi valamely munkájában. A legalapvetőbb és legnagyobb tétekkel rendelkezőket feszegeti Koronczi Endre műveiben. Nem viccel (bár humora jócskán van) és nem esik át a ló túlsó oldalára: műveinek java kísérlet, gondolat-, vagy pszichológiai próba, demonstráció, vizsgálat. Rendszerint önmagától kérdezi a legdurvábbakat, és saját maga adja meg a választ. Az egyik legfontosabb jellemző műveiben a megtalált határok kérdése: komoly, de nem drámai, intim, de nem tolakodó, tabukat döntögető, de ettől nem lesz gőgős, ez sosem lesz magáért-való a művészetében. És ha le is rántja a leplet valamiről, vagy képtelen helyzeteket hoz létre, akkor sem hoz kínos helyzetbe, vagy tesz nevetségessé. Senkit.

Akkor sem, amikor a legnehezebben megválaszolható kérdést teszi fel a Kikényszerített vallomás című művében: Szeretsz? Persze, feltenni sem minden helyzetben kellemes vagy könnyű a kérdést, éppen annyira tehet kiszolgáltatottá, mint az őszinte válasz, illetve, éppen annyira hozhat közel, mint az őszinte válasz. Koronczi védett pozícióból kérdez: hiszen csak a dolog természetének a kutatása zajlik, bár számára is van tét. Sikerül-e rávennie az ismerős és ismeretlen nőket: valljanak neki szerelemet? Kimondják-e, hogy szeretlek? Ezen szurkolunk a felvételeket nézve, miközben elemezgetjük az elemzéseket – hiszen azok a nők, akik ismerősei Koronczinak, sokkal inkább a szó tartalmáról elmélkednek, mintsem vallomásukat csiszolnák. A mű több szempontból is központi szerepben van a tárlaton. Nagymamánk nappaliját idéző finom, virágmintás tapétával bélelt nyitott kör ad otthont a műnek a tárlat közepe táján, és tartalmilag is összefogja a többi alkotást, melyek java szeretet-kapcsolatainkra kérdez rá, az intimitásunkra, együttléteinkre, szerepeinkre. (A mű „párdarabja”, a Képen látható férfi szeret téged című munka dokumentációs változata is szerepel a tárlaton. Ahogy valakit (tehát bárkit) felkért arra, hogy valljon neki szerelmet, éppen azzal a gesztussal fordul bárki (azaz mindenki) felé, és biztosít arról, hogy szeret bennünket.)

Az említett szerepek közül a szülőével indulunk: a szemmagasság fölött, a felülnézeti látószöghöz illeszkedve, négycsatornás videón a Lehel téri csarnok enteriőrjét látjuk, amelyben a szokásos dolgok történnek – amíg, akár ha követ dobnánk a sima felületű, nyugodt vízbe, kiáltás hallatszik: Apaaa! – kiált egy kislány. Egy másodpercnyi repedés a mindennapok szövetén: a saját kislánya kezét fogó férfi kapja fel fejét a leghangsúlyosabban, a sorban mögötte álló nő szinte meg sem rezdül – neki nem szó(hat)ott a kiáltás…A figyelem, az aggódás, az egy szó általi élet-szerepbe helyeződés dokumentációja a mű. Szintén az elvált szülői mivolt tematizálódik a Vénusz című videóban: öt elvált apa ül, ölükben az anyáknál maradt, de épp velük nyaraló gyermekeik, akiknek hátán zenélnek – ők ketten, apa és gyermeke közti különös harmónia, közös világ elevenedik meg, így sokan együtt pedig mint az Elvált férfiak klubja. A következő képen a férfiak immár egyedül, önmagukból próbálnak hangokat előhívni – ahogy az életben. A mellkasdöngetés emellett mint hím tevékenység/szimbólum jelenik meg. Egyetlen elem hiányzik a műből: a női. Legalább a címben idéződik hát meg.

Koronczi számára a női én-rész kutatása (epicene, 2005), ahogy az elvált férfiként időnként bizonyos anyai szerepekbe való csúszás, annak felvállalásának kérdése is (Basic, 2004) szerves része munkáinak. A férfi-nő viszonyok alapos változásokon estek át az utóbbi évtizedekben, de alap-programok nem változtak, így ezen határok megkérdőjelezése ma is tabukat feszeget. A férfi (bizonyos társadalmi közegekben) lehet (már) érzékenyebb, foglalkozhat az érzéseivel, de a női oldalának ennyire explicit kutatása, elemzése, a saját nő-rész felvillantása szokatlan, még a művészet terepén is. És ez az a terep, ahol elképesztő nyugodtsággal és magabiztossággal közlekedik Koronczi. Éppen olyan magától értetődően teszi fel a nemi szerepekre vonatkozó kérdéseit saját magának, mint bármi mást. Valóban, valódi, és kizárólag női élethelyzetbe helyezi olykor önmagát: a testi változásokon (pocak) áteső férfi tapasztalata felvetette a kérdést, hogy vajon milyen lehet egy várandós nőnek, amikor a teste a saját kontrollja nélkül gyökeresen átalakul. Mit élhet át az anyává válás folyamatából egy férfi? Megérezhet bármit is, ha mondjuk ugyanazokat a mozdulatokat végzi? A gyakorlatok végzési helyéhez illeszkedően föld-közelben vetített Másállapot című munka ennek nagyszabású kísérlete, egyúttal jól példázza Koronczi alkotói módszerét. Fél éven járt a művész kismama tornára, jógára és hastáncra – s ezalatt az idő alatt olyan jól elsajátította a mozdulatokat, hogy saját gyakorlatsort állított össze. Ezt oktató-filmként felvette, hogy a megszerzett extra tudást továbbadja érdeklődő férfitársainak.

Határhelyzetekre kérdez rá az önmaga hasonmásait gyűjtő mű, a Self-Phantom-Portrait – kik is vagyunk, miből is állunk össze? Hogy kikből állhat össze a minket megalkotó-megtartó kapcsolati háló körülöttünk, ezt kutatja a Basic, dokumentációs formában. Az akarat és azon kívül eső tartományok vizsgálata az Extrém Alvás projekt – akarhatunk-e valamit, aminek lényege, hogy akaratunktól független? Az intimitás, egymás előtti meztelenség megélésének módjait elemzi a Tükör, amelyben a meztelen modellek életük első ilyen helyzetében feszengenek, majd oldódnak fel a kamera előtt. Élet és elmúlás a téma A pillanat című műben - hiszen „A ma élő emberek egyike sem fog élni 100 múlva!”. S hogy a sóhajtozás mennyire a panasz kifejeződésének eszközének tudott, s mennyire vicces sok belőle, ezt mutatja be a Sóhajtózás-gyűjtemény.

Mindennek pedig a szeretet az alapja. Erről szól, annak közösséget is összetartó erejéről a Mondd, hogy szeretsz, öleljük meg egymást! public art installáció, amely ölelgetésre invitált Miskolc belvárosában, s itt dokumentációban jelenik meg. S ha a (egy korábbi munkát újra-alkotó) kisrepülő nem fúródott volna a Modem falába, s átrepülhetnénk vele a tárlat felett, jól látnánk, hogy az installációk, a megvetített felületek a LOVE feliratot rajzolják ki, e szó hatalmas betű között sétáltunk, s néztük a műveket. Valóban ez köt össze mindent.

A kiállítás tengelye pedig a titok, a végső kimondhatatlanság maga: egy kanapé egyik fele fut bele a kiállítás hosszabbik, üres falába, felette a fényvisszaverő festékkel felvitt, tehát csak a megfelelő szögekből, finoman felsejlő felirat: Lilly a fal túloldalán a szerelemről beszél…talán Lilly ott ül a kanapé túloldalán, a falon túl? Talán ott van egy ugyanekkora tér, mint amiben éppen állunk? Talán ott kimondódik a lényeg, az igazság, a szerelemről, az életről – mindarról, ami körbevesz bennünket az életben, s a kiállításon is?

A ki nem mondható legvégén pedig ott van, ami valóban ilyen: a tudattalanunk minket észrevétlenül mozgató világa, a tudat „csapóajtóján” túli szféránk. A sok intellektuális, megfogható élmény után az artikulálatlan énünk tör elő, amely mint kisbaba, vagy nem-emberi nyelvet beszélő lény néz ránk a sötétben. Legalábbis az utolsó terem sötétben lebegő sok-sok Koronczi arc közelről, irracionális, ismeretlen hangokat adva, szavakat mormolva visz alá az álmok, látomások rétegeibe. Oda, ahol már csak tudjuk a dolgokat, legbelül, a szívünk legmélyén.

Somogyi Zsófia (Nehezen feltehető kérdések, Modem, 2011. május 1-július 10.)