Csatlós Judit
Résztvevő megfigyelés a családban

Az antropológiai terepmunkát különösen ennek alapvető kutatási módszerét, a résztvevő megfigyelést, a 60-as évektől kezdődően a tenger hullámveréseihez hasonlóan folyamatosan, kisebb-nagyobb lendülettel kritikák érik. Az objektív megfigyelés és értelmezés vágyott ideája igen hamar eltűnt a módszerek és a terep fikcionalizálása ködében, ahogy a tanulmányból narratíva, az írásból művészet, a megfigyeltből társszerző vált. Ezen az úton persze nem csak a tudomány veszítette el magabiztos felsőbbrendűségét, hanem maga a lánglelkű felfedező is. Azóta újra és újra helyzet-meghatározásra kényszerül, minden kutatás folyamán ott lebeg felette a társául szegődött, önmagát érintő bizonytalanság. Ki vagyok, mit keresek én itt, mi a pozícióm a másikhoz képest, a folyamatos érintkezések sorában miként alakul a szerepem, és egyáltalán ki figyel meg kit? Etikai és morális vonatkozások szövik át ezt a vég nélkül alakuló kapcsolatot, többnyire a kultúrák és csoportok közötti szintre vonatkoztatva mondjuk ki ez irányú reflexióinkat, megfontolásainkat. De mi van, ha megkerülhetetlen a face to face szituáció, az ember és ember közti meccs, amikor megfigyelő és megfigyelt egy pár?

Az intenzív, érzelmi érintettség oly mértékig túllép a diskurzuson, hogy lehetetlen róla beszélni, tabu, nem létező eset? Hogyan tehető ez a szituáció az antropológiai, tudományos korpusz részévé? Vagy elfogadjuk a személyes érintettséget, ugyanakkor különbséget teszünk ennek mértéke és típusa alapján a különböző esetekben? Ebben a helyzetben a fikció menti meg a kutatót, hiszen egymás kiszolgáltatottsága és megtapasztalása túllép a tudományos világ felé való elszámolási kötelezettség határán. Megfigyelő vagyok, aki néha kizökken a szerepéből, és szerető lesz vagy háziasszony, esetleg mostoha. Vagy éppen ezekből a szerepekből mozdulok ki, amikor megfigyelő vagyok, kurátor, esetleg kritikus? Ugyanakkor megfigyelőként is nő vagyok, szerető, háziasszony, mostoha, kurátor és kritikus. Velem szemben pedig a megfigyelés tárgya egy férfi, aki apa, szerető, családfenntartó, művész, kísérletező és antropológus, és ami a legfontosabb, társ. Ő, Koronczi Endre, képzőművészként önmagát vizsgálja és mindennapi tapasztalatait. Én önmagamat vizsgálom és a közép-európai elvállt férfi mindennapi tapasztalatát. Ő kísérletezik és dokumentál, én ez alapján próbálom kitágítani a tudásomat, benyomásaimat.

Ahogy a mai kutatási gyakorlat megköveteli, reflexívek vagyunk, mindketten visszavisszük az eredményt az érintetthez és kiértékeljük, analizáljuk a közös munkát, és végeláthatatlan beszélgetésekbe bonyolódunk. A közös fogalmi mező kialakítása kemény feladat, a fogalmak nem mindig akadnak fenn a meghatározási kísérletek hálóján, így próbáljuk sűrűbbre fonni a túl nagy lyukakat, pótolni a leszaladó szemeket. Mire gondolunk (ő és én), amikor férfitapasztalatot mondunk? Antropológiai ismereteimhez visszanyúlva nálam ez a társadalmi nemek kérdését veti fel. Miszerint a „férfiasság” nem univerzális adottság, nem kizárólag a biológia által determinált, hanem a társadalmi nemi viszonyok által történetileg és kulturálisan meghatározott emberi tapasztalás. A fogalom ebben a kontextusban elválaszthatatlan a 60-as években meginduló „nőkutatásoktól”, melyek a társadalmi, nyelvi, művészeti és tudományos jelenségeket a szerző pozíciójából kiindulva értelmezték újra, és tárgyukat összetett függőségi kapcsolatok és (rejtett) testi, érzelmi, lélektani mozzanatok mentén térképezték fel. A kritikát megfogalmazó kutatók – akik többnyire nők és vállaltan feministák – lerombolták az egyetemes érvényre számot tartó, nemiség és személyiség nélküli „univerzális” szerzők létezését, és rámutattak arra, hogy a „beszélők” az euró-amerikai, fehér bőrű, férfi perspektívájából szóltak fel. Ezeknek a kulturális termékeknek a relativizálása egyúttal az addig megkérdőjelezhetetlen tudományos és művészeti alapvetéseket is csak egy olvasattá tette a sok közül. Lassan létjogosultságot kapott a sajátos női nézőpontok felfejtése, ahogy más addig némaságra vagy jelbeszédre ítélt csoportok megszólalása. Ezen az úton tovább haladva, talán csak a 90-es években fordultak az akkor már „gender studies” képviselői tudatosan a maszkulinitás problémájához, és a „heroikus ego” eltűnése után született férfiak tapasztalatai felé.

De vajon Endre mire gondol, amikor férfi tapasztalatról beszélünk? Ő a saját tapasztalatát adottnak veszi, sőt nem is próbálja meghatározni a nemek felől, mert számára a kulcs a személyességben rejlik. Saját történeteit analizálja, részben önismereti, részben terápiás módszerekkel. Előbbi eszmefuttatásom számára egy szellemi konstrukció, egy értelmezési kísérlet az empíriával szemben. Egy máz, ami a történelem és a hely függvényében rárakódik a mindennapi valóságra. Egyetértek vele: van a tapasztalás – olyan amilyen-, és van az értelmezés… távol a megértéstől. Ha őt kérdezném most, minden bizonnyal kijelentené, hogy a dolgok megélésének sajátos férfi és női módja nem is létezik, mert minden szituáció és tapasztalat egyedi. Gyanús neki ez a megközelítés, talán felhívná a figyelmemet arra, hogy a CEU gender studies szakának egy kivételével csak női hallgatói vannak. Arra gondol, hogy valamiféle konszenzus szükséges, hogy egy dolog létezését pontosabban valaminek értelmezését elfogadjuk. De mi ez a gát, hiszen megfigyeléseim alapján éppen azok közé tartozó ember és művész Endre, aki módszeresen vizsgálja ezt a kérdést. Sőt nagyon érzékenyen reagál az esetleges egyenlőtlenségekre. Gondolok, a Kikényszerített vallomásokra, ahol vallató és vallatott minden mozdulatát, gesztusát, megszólalását szemből rögzíti a kamera.

Koronczi nem „voyeur”, mivel ez a kifejezés egy kiegyensúlyozatlan hatalmi pozíciót rejt magában, azaz feltételezi, hogy a leskelődő rejtve marad, míg a másik kiszolgáltatottá válik. Nem beszélve arról, hogy az úgynevezett leskelődő által alkotott kép esetleg eltakarja a meglesett saját maga által mutatott vagy mutatni akart arcát. Ez a szituáció, azaz a ki kit néz kérdése a dokumentarizmus, és nemcsak a képzőművészet – hanem általában a különféle reprezentációk, mint az irodalmi vagy az antropológiai ábrázolás – lényegbevágó. Folytonosan felmerül a kérdés, hogy a kortárs emberképek hogyan tudják kiegyenlíteni a képalkotás és befogadás (ezt a történetileg öröklött) felemás hatalmi viszonyait. Ebből a szempontból a Kikényszerített vallomás nagyon fontos momentuma, hogy a művész, aki a helyzetet generálta saját magát, saját arcát is végig megmutatja. Vajon én megfigyelőként vállalom-e saját szerepem teljes rögzítését, majd megmutatását, akár csak ebben a szövegben. A hallgatás bevált technikája milyen mértékig a partnerre való odafigyelés eredménye, és milyen mértékig az elhallgatás eszköze, vagy a személyes okokat félretéve, magyarázhatjuk-e a kultúra által belém kódolt női szerepmintának a férfi meghallgatását? Talán mindegyik szerepet játszik a csöndben, hiszen néha könnyebb hallgatni, mint olyan dolgot mondani, amiben biztosan nem fogunk egyet érteni.

Endre elsősorban önmagát vizsgálja, saját tapasztalatait illetve a „lehetséges” tapasztalatok körét másokkal együttműködve, ennek során konkrét kérdéseket tesz fel. Amit tesz, személyes, intim, csak rá vonatkozik. Vele szemben én mint megfigyelő, azt az elméleti alapvetést fogadom el, hogy az ő személyes történetei és az egymás után születő művek és projektek körülrajzolják a férfi tapasztalat terepét. A fogalmakat magunk mögött hagyva, az az érzésem, mintha egyre többször kerülnének a történetek középpontjába a férfiak magánszférájának kapcsolatai. Ez a jelenség már önmagában is változásokat sejtet, hiszen korábban a férfiak terepe a nyilvános társadalmi tér volt, függetlenül a magánéleti és családi helyzetüktől.#Ma pedig olyan viszonylatokban jelennek meg és reprezentálják magukat, amelyek évszázadokon át szinte kizárólag a nők társadalmi nemi szerepeihez kapcsolódtak. Endre az első nagy „rendrakást” éppen egy magánéleti krízishez kapcsolódóan kezdte meg barátjával, Gyenis Tiborral közösen. A Basic projekt mára már több gender szempontú elemzésen túlesett, és a mű recepciótörténete is megszületett, így jelen esetben erre nem térek ki bővebben. Ezen időszakban még sem formálisan, sem informálisan nem voltam sem résztvevője, sem megfigyelője a történetnek. Endre ezt követő munkásságából az Apa, a Work in progress, a Vénusz, de ugyanígy a Kikényszerített vallomás esetében szintén releváns értelmezési szál lehet a megjelenő kapcsolatok típusainak szétszálazása. Az Apa egy ösztönös reakció nyomába szegődik, és az ipari kamerák pásztázó, semleges és fókuszálás nélküli képrögzítési eljárását megidéző módszerrel dokumentálja egy piac forgatagában felhangzó ’apa’ kiáltásra érkező reakciókat. Az utólagos elemzés valóban követte az ipari kamerákkal dolgozó nyomkeresés módszerét, hiszen a kiáltás pillanataiban érkező válaszok a vásári forgatagban teljesen láthatatlanná váltak, azonban az elkészült felvételeken először a gesztusok, mozdulatok szintjén váltak felismerhetővé, majd a párhuzamos felvételek sokaságában feltűntek az azonos jelenetek különböző nézőpontból is. A kísérlet eredményét talán nem is kell itt leírni, hiszen a kérdésfelvetés legalább akkora jelentőséggel bír, mint maga az eredmény, csak annyit jegyeznék meg, hogy egy gyerek kezét szorongató apa volt a legérzékenyebb a hangra.

A Works in progress és a Vénusz a férfiak nők nélkül elképzelt sorozat fejezetei, amelyben apák és gyermekeik valódi személyes kapcsolatába nyerhetünk betekintést. Az alaphelyzet mindkét mű esetében megegyezik, férfitársaságokat látunk, barátokat, akik gyermekeikkel töltött közös nyaralás különféle helyzeteiben próbálnak megfelelni az apai szerepnek. Attól eltekintve, hogy mai társadalmunk egyik jellegzetes családi szituációja# rajzolódik ki, az elvállt családok életvezetése, konfliktusa, érzelmi mezője ritkán vagy kevéssé reprezentáltak a férfiak szemszögéből. A 80-as években a válások megsokszorozódása és az ennek kapcsán felmerülő társadalompolitikai intézkedések, felmérések a gyermeküket egyedül nevelő anyákat helyezte a középpontba, és az elvált apák jogai, valamint családhoz, gyermekhez fűződő kapcsolatuk kevéssé kapott nyilvánosságot, melyben minden bizonnyal része volt a hagyományos nemi szerepekben való gondolkodásnak is. A férfiak által megélt krízisek felvállalása, a bizonytalanság, a gyengeség, egyáltalán az érzelmek megmutatása a nemhez kötődő elvárások, képzetek rugalmasabbá válását jelzi. Ebben a tekintetben a gyermekével együtt nyaraló művészek a gondoskodó, odafigyelő, érzelmes férfit jelenítik meg. Amiről beszélni lehet, az már létezik, létjogosultsághoz jutott. A megfogalmazott egyéni történetek egybecsengése közösséget teremt, az említett két videóban nem magányos apákat, hanem baráti társaságokat látunk. Ez a szituáció előrevetíti, hogy a férfi barátságok is új funkciókkal, tartalmakkal telítődnek. Nőként nincs tapasztalatom a férfiak közti barátságok működéséről, korlátozott megfigyeléseim ellenére mégis azt állítom, hogy a gyermeknevelés konkrét kérdései, a gyermekkel közösen töltött idő minősége, mint beszédtéma jelen van ezekben a barátságokban, sőt ebben a tekintetben a közös „gyerekes” programok szervezése is figyelemre méltó.

Hagyományosan a férfiszerep egyik lényegi vonása, hogy másokért felelősséget kell vállalni, áldozatot kell hozni. Ám az aktívan és ténylegesen gondoskodó – azaz egy tradicionálisan feminin szerepben megnyilvánuló – férfi figurája viszonylag új jelenség. A videókon rögzített szituációkban ennek két aspektusa körvonalazódik, egyszer az apasághoz fűződő belső viszony, másodszor a különböző szerepek összeegyeztethetősége.
Az apa szerepnek való megfelelés a hozzá kapcsolódó elvárások, az (közgondolkodásban) anyai szerep fontosságának előtérbe helyezése, az anyák pszichés hadjáratai azt eredményezik, hogy az elvált apák kételyekkel, és félelemmel telve viszonyulnak saját apaságukhoz. A „nem vagyok (elég) jó apa” kijelentés, mint valami mantra újra és újra felbukkan a hétköznapokban, és Damoklész kardjaként minden cselekedet felett ott lebeg. Azonban mikor az apák megfeledkeznek a kardról, határtalan ujjongás vesz erőt rajtuk, amit mell döngetve kürtölnek világgá.

Sokszor nem is gondolunk bele, hogy a legtermészetesebb gesztusaink, kimondott szavaink kulturálisan milyen mélyen kódoltak. Beszéljünk csak a szerelemről! Szeretsz? Szeretlek. Nekünk itthon ez napi rítus, mégis minden alkalommal érezni a varázsát. Számtalanszor feltesszük a kérdést, mert jó hallani és jó kimondani. Eközben észre sem vesszük, hogy hallgatólagos szabályok, elvárások kötődnek ehhez a röpke párbeszédhez. Milyen térben, kiknek a társaságában, kivel szemben engedhetem meg magamnak ezt a kérdést. Sőt, ha már a társadalmi nemekről oly sok szó esett, érdemes figyelni arra is, hogy ki kérdez, milyen formában és hangsúllyal. Ennek igen nagy tétje lehet, ha elfogadjuk Austin azon feltevését, hogy a beszéd alapvetően cselekvés, azaz egyes kijelentések csak látszólag állítások, kimondásukkal nem állítunk valamit, nem leírunk, hanem cselekszünk. Austen ez alapján megkülönböztet performatív igéket, melyek első személyű kimondása a megnevezett cselekvés végrehajtását is jelenti. A „szeretlek” éppen ilyen, emiatt lehetetlen a Kikényszerített vallomások régi ismerősei számára kimondani, miközben a kaszting résztvevőinek tét nélkül, könnyen megy. Tetté vált szavak, ahogy A képen látható férfi szeret téged vagy az Artist loves you felirat esetében is. Azt persze Austen sem tagadta, hogy bizonyos körülményeknek teljesülnie kell, hogy az adott beszédcselekvés sikeres legyen. Bizonyos feltételeket ki kell elégíteniük, ezek a boldogulási feltételek – milyen szép magyarul ez az áthallás – , így a „szeretlek” kimondása már eleve feltételez egy bizonyos kapcsolatot. Éppen a boldogulási feltételek hiánya teszi kimondhatóvá a nehezen kimondhatót idegenek között. A „szeretlek” kimondása megfelelő helyzetben maga a cselekvés, persze a valódi tett sem hiányozhat. A folytatás Endre megfogalmazásában így hangzik: Mondd, hogy szeretsz, és öleljük meg egymást! Ez a felszólítás, az előző kettőhöz hasonlóan nyilvános térben hangzik el, ugyanakkor itt nem a művész a cselekvő, hanem a befogadó, amennyiben belép a mű terébe. Az elhíresült pszichológiai kísérlet szőranyáira emlékeztető objektumok – a public art művek – mint közvetítők, hírnökök várakoznak, hogy a megfelelő pillanatban valóra váltsák a szeretetet. Itt áll előttünk egy férfi, aki megcseréli a talán évszázados párbeszéd szereposztását, Endre mondja, hogy „szeretlek”, és én vagyok a visszhang. Mint egy új rendezés, egy új értelmezés, a darabban máshova kerülnek a hangsúlyok.

A Heisenberg-féle határozatlansági elv nyomán a humán tudományok képviselői látszólag egzakt visszaigazolást kaptak a saját pozíciójukból adódó torzításokra. Eszerint a megfigyelés befolyásolja a megfigyelt jelenséget, saját tapasztalatom alapján, a megfigyelés a megfigyelőt is megváltoztatja. Emberi kapcsolatok nem léteznek a kölcsönös oda-vissza hatások nélkül, amivel a résztvevő megfigyelésnek többszörösen számolnia kell. Ha tökéletesen végig visszük kutatási módszerünket, Borges antropológusában ismerünk magunkra, aki soha nem tért vissza a terepről. Persze örök kérdés, hogy egy másik kultúra teljes megértése lehetséges-e: hiszen az itt szocializálódott „őslakos” szinte behozhatatlan előnnyel rendelkezik a frissen érkezővel szemben. Egy kultúrába újonnan érkezőnek minden bizonnyal először a formák elsajátítása kínálja fel a hasonulást, de nyitott kérdés, hogy a forma és a „tartalom” milyen viszonyban van egymással. Ha elsajátítjuk a megfelelő mozdulatokat, rítusokat, akkor vajon átélhetjük a hozzá kapcsolódó belső állapotokat? Ahogy a kísérleti antropológia bizonyos művelői az indiai szobrok pózát a transzállapot elérés eszközének tartva gyakorolják, Endre kismama tornára járt hónapokon át, hogy megtapasztalja a női test és lélek ilyenkor zajló átalakulását. A terv reális veszélyeként jelent meg a komikum, a férfi könnyen nevetségessé válhat, ha kismamák között esetlenül, bice-bócán próbálja követi a feladatokat, legyen az fitnesz, hastánc vagy jóga. Kezdetben szkeptikus voltam, aztán Endre komolysága és kitartó „edzése” lassan megmutatta, hogy a tapasztalás utat nyit a „másik” világába. Eközben a saját életemben éppen ezt a tapasztalást látom egyre reménytelenebbnek. Feltehetően ezek a vágyak is kulturálisan kódolt jelenségek, ennek ellenére a tudás nem változtat a kilátástalanságon. Vajon az örökös megfigyelő pózába vagyok szorítva, vagy egyszer majd kiléphetek az önmaguk jogán cselekvők közé? Egyelőre maradjunk a résztvevő megfigyelő szerepénél!

A lélek mélységei láthatatlanok, megfigyelőként csak ennek rezdüléseit érzékelhetem, amelyek talán valóban jeleznek valamit, talán csak üres gesztusok. Persze, ha valóban társadalmilag értelmezhető jelek, akkor is fenn áll a nem értés és a félreértés lehetősége. Egy terepmunkán éppen az ilyen jelenségek értelmezése kulcskérdés, melyet az antropológia a sűrű leírással igyekszik sokoldalú, értelem-teli keretbe helyezni. A kutató feltárja a részvevők értelmezési kereteit, jelentésadásaik társadalmi hátterét és tevékenységük horderejét. A kontextus hiánya miatt Endre sóhajainak megfejtése előtt kissé értetlenül állok, mivel itt nem a hétköznapokban ellesett, dokumentált lélekrezdüléseknek vagyok tanúja, hanem egy játéknak, amikor a résztvevők tudatosan teszik azt, amit máskor önkéntelenül. Ezzel a csavarral a gyűjtemény inkább a sóhajtozásról bennünk élő képzeteket fedi fel, és nem egy egzakt felmérés eredménye, de éppen ebben áll a művészet szabadsága.

A szubjektivitás, és az önkísérlet egyaránt releváns fogalmak egy kiállító teremben, ahogy napjainkban a férfi érzékenység és gyengeség megmutatása is egyre elfogadottabb a nyilvános térben. Az érzékenység egyik „mércéje” talán, hogy ki milyen mértékig képes magát átadni a transznak, a kontroll nélküliségnek. Endre Self Enemy címmel ismert munkája során pszichológus közreműködésével, arra vállalkozott, hogy a pszichoterápiában használt hipnotikus élményeken keresztül dolgozza fel a belső ellenség problémáját. Endre a saját pszichéje feltárására indult egy előre körvonalazott kérdés mentén, és olyan utat járt végig, amelyen nem tudtam mellé szegődni. Megfigyelőként csak a hipnózis nyomán fellépő fáradságot, a depresszióval határos lehangoltságot, a beszéd akadozását érzékelhettem. A lassan körvonalazódó installáció, valamint a szöveggel kísért videó adta csak meg a lehetőséget, hogy megsejthessem a történteket. További megjegyzések helyett, egy irodalmi élményem osztom meg, mely kísértetiesen felidézte bennem Endre művét:

„Látom, te és ő, a hóban, elmosódott éjszakán, nem látom tisztán, de azért látom, te a hóban, mezítláb.
Nem fázol?
Nem érzem a hideget.
Együtt sétálsz vele a hóban, körülöttetek erdő, sötétkék fák.
Nincsenek csillagok?
Nincsenek csillagok, és nincsen holdfény.
Nincsenek házak?
Nincsenek.
Nincsen lámpafény?
Semmi sincs, csak te és ő, együtt sétáltok a hóban, gyapjúsálat visel, te mezítláb. Kicsit fázok, de nem nagyon. Nem látod saját magadat, csak érzed, ahogy mezítláb gyalogolsz a hóban, ő melletted, a kezedet fogja. És vezeted.
Messzire megyünk?
Nagyon, nagyon messzire, félsz?
Furcsa ez az éjszaka, tintakék, de világos, de itt vagy mellettem, ezért nem félek nagyon.
Biztonságban érzed magad?
Igen.
...
Érzed a meleget?
Nem, de tudom, hogy meleg a lélegzeted, kifújod a leheleted, és nem beszélsz.
Nyitva van a szemed?
Nem, becsuktam, de látok mindent, nem nyithatom ki a szememet, tudom, ha kinyitom, eltűnsz, így nézek tovább, és te így ölelsz, ne olyan szorosan, nem kapok levegőt, itt akarlak tartani, ah, elváltak, mennek előre.
Még mindig a hóban?
Igen, a hó szúrja a lábamat, de mégis kellemes érzés, hideg a lábam, de szükségem van erre, így megyek tovább.”

Gao Xingjian: Lélek-hegy (Budapest, Noran Kiadó, 2008)

A félelmekkel, megmagyarázhatatlan jelenségekkel és rejtett vágyakkal teli mélység kitapogatása a mai napig sokkal inkább a művészet, mint a tudomány terepe. Az én mibenléte az emberi gondolkodás talán legősibb kérdése, mely újabb és újabb gondolatkísérletekre sarkal. A felvilágosodás szubjektuma még kontinuus, önmagával azonos egyént tételezett, középpontjában egy belső maggal, ami lényegileg azonos marad a teljes élettörténet során. Az önazonosság ma egymással versengő, kulturális diskurzusokban jön létre, melyek épp a kollektív és személyes lét befejezetlenségét, töredezettségét és ellentmondásosságát – az önazonosság elbizonytalanodását – hangsúlyozzák. Az identitás már nem eleve adott, hanem egy folyton változó, alakuló dolog, melynek egysége az élettörténeti elbeszélés létrehozásával valósul meg. A nyersanyag önmagában szétesik, így ezer én lehetséges, melyek kivétel nélkül érvényesek. A Self-phantom portré önmagát másokban kereső művésze a Fortevideóban a lélek mélyére alászállva kutatja saját énjét. Ez utóbbi mű a létezésbe vetett, saját magában bolyongó, elbizonytalanodott ember portréja, melyben megsokszorozva látjuk Endre arcát, és minden arc a saját történetét meséli egy számunkra ismeretlen nyelven. Az én mibenlétének megtapasztalása zajlott itt az önhipnózis állapotában. A tudatos, szinte kényszeres hangadással járó szokatlan légzéstechnika, a szaggatott, gyors levegővétel előidézte állapotban a hangok önálló életre keltek, és megnyílt az út az ismeretlen előtt. A szavakká formálódó artikulálatlan hangok ritmusa, egy-egy megtalált kifejezés ismételgetése különféle tónusokkal, tempóval a beszéd örömére ráébredt gyermeket idézi. A gyermeket, aki érzi, hogy egy új világ részese lett, ahol pusztán a szavak erejével képes akaratát beteljesíteni. A megtalált szavak, az arcok és grimaszok, most már mindig ott lapulnak a mélyben, és a felidézésük minden alkalommal könnyebb és könnyebb.

Talán ez az egyetlen mű, amelyik születését nem figyelhettem. A rítus mindig a távollétemben zajlott, hazatértemkor már csak a végeredménnyel találkoztam. Félelmetes volt szembesülni Endre idegenségével, amint éppen két világ között lebegett és fáradtan, izzadtan, szinte némán küzdött a visszatéréssel. A szeretett lény a dokumentációkban az öntudat részleges hiánya és az elveszített kontroll miatt kísértetiessé vált, a grimaszokkal széttöredezett arcon nyoma sem volt a jól ismert kifejezéseknek. A megfigyelő szerepe a láthatatlan mezejére érkezve véget ér, a megismerés korlátait csak a szerelem lépheti át. Azt már csak közösen fejthetjük meg, mint mond Lilly, aki fal túloldalán a szerelemről beszél...