Debreceni Boglárka
Repülési kézikönyv 2.

BALKON, 2011. július -- ISSUU

Észre sem vettük, hogy egy repülőgép „csapódott” a Modem falába! Pedig ott volt, a legfelső emelet magasságában, a Koronczi-kiállítással egy szintben (Mit keresek én itt? 2011). Szóval, nem csak az nem tűnt fel, amíg ki nem bogarásztuk a kiállításhoz készült prospektus szövegéből, hogy az a repülő a kiállítás része, hanem az sem, hogy ott van. A párom utólag azt állította, hogy ő látta, de nem tudta mire vélni az ottlétét, így gyakorlatilag ügyet se vetett rá. Ezt persze nem így mondta, de ügyet se vetett rá, mert különben azonnal felhívta volna a figyelmemet a furcsaságra. Én meg rohantam. Siettünk, mert úgy éreztük, talán nem lesz elég az a három óra, ami a rendelkezésünkre áll, siettünk, mert későn indultunk el otthonról, mert néztük már eleget ezt az épületet, egyébként is, a kocsiban letisztázott jegyzeteim hatására tekeregtek a gondolataim. Így robogtunk el egy feltűnő installáció mellett, a repcsi imitált hangját sem hallottuk, megszoktuk ezt a fajta brümmögést, naponta legalább húsz gép húz el a házunk fölött. Most, miután kellően megdöbbentünk a „figyelmetlenségünkön”, feltehetjük magunknak az önvizsgálatra kényszerítő kérdéseket, amint azt korábban a beavatottak, a kritikusok, valamint a kiállítás kurátora, CSIZMADIA ALEXA is megtették. Ezek a kérdések általában a „Vajon...” szóval kezdődnek. Vajon, ha észrevettem volna a repülőt, rájövök, hogy egy installáció, ami a kiállítás részét képezi? Vajon mit gondoltam volna akkor, ha észreveszem, de nem jövök rá, miért van ott, eszembe jutott volna a World Trade Center, 2001. szeptember 11-e? Vajon mi lett volna akkor, ha úgy megyünk Debrecenbe, hogy ismerjük KORONCZI ENDRE 1998-ban, a Stúdió Galériában elsütött fiktív-balesetes szituját, autóval és biciklivel? Vajon mennyi érdekes, értelmetlen, szánalmas, veszélyes, borzasztó dolog mellett rohanunk el nap, mint nap, annak ellenére, hogy jó megfigyelőként tartjuk számon magunkat?

Koronczi Endre, nem úgy, mint mi a Baltazár Dezső téren, figyelmesen közlekedik. Lát. Sok mindent lát. Szeretné, ha mások is észrevennének, átéreznének, megélnének: szituációkat, emberi sorsokat, helyzeteket, felfedeznék önmagukat másokban, másokat önmagukban (Self-Phantom Portrait, 2006), szeretnék, és: szeretnének. A kiállítótérben a legfontosabb szó rajzolódik ki, a berendezés segítségével az alaprajzon: LOVE, képzeletbeli felemelkedés szükséges ahhoz, hogy láthatóvá váljon. Vajon ezt miért vettük észre, mert „bent” voltunk, információt gyűjteni, azaz látni mentünk, tehát koncentráltuk a figyelmünket, nem rohantunk, nem kalandoztunk elmeúton másfelé, vagy azért, mert számunkra fontos tartalmakat közvetít? Vajon kíváncsiak vagyunk mások reakcióikra, elmélázunk-e azon, milyen elvárások nehezednek ránk, mennyire befolyásolják a viselkedésünket a körülmények?

Koronczi mindenkiből, akivel közvetlen vagy közvetett kapcsolatba kerül, kikényszeríti, hogy viszonyuljon: hozzá, saját magához, a környezetében élőkhöz, újraértelmezze a szeretet fogalmát, átgondolja a szeretet különböző módjainak mechanizmusait. Meztelen, először aktmodellkedő civileket állít egy számukra ismeretlen fotós kamerája elé, szembesítve őket gátlásaikkal (Tükör, 2008). Miskolcon „szőranyákat” helyez el, a város két különböző pontján és ráveszi a járókelőket, hogy ölelgessék azokat, lehetőleg egyszerre – az objektumokban felizzó fény jelzi, amikor ez sikerül –, mert a távoli idegenek intim öleléséből kibontakozhat valami fontos (Mondd, hogy szeretsz, öleljük meg egymást! 2008). Kiprovokálja, hogy a nők szerelmet valljanak neki, kimondva a sosem, vagy esetenként elcsépelésig használt szeretlek szót (Kikényszerített vallomás, 2008). Viszonozza a kedves szavakat, egy, Budapest egyik frekventált pontján megjelenő kirakati installációval, melyen a szájában vörös rózsát tartó állkapocs fotója mellett, az „Isten szeret téged” graffiti-szövegre reflektáló A képen látható férfi szeret téged… (2008) felirat olvasható. Hitelesített (?) sóhajokat gyűjt (Sóhajtozás-gyűjtemény, 2010-2011). Horvátországban, egy kifosztott, a háború nyomait hordozó, hajdan szerb tulajdonban lévő, ma művésztelepként funkcionáló hotelben igyekszik megfelelni művésztársaival a művész-apa szerepnek (Work in Progress, 2005-2008). A kismamatornán közelebb kerül a gyermekvállalás misztériumának megtapasztalásához (Másállapot, 2010-2011). Továbbgondolja a megváltozott nemi szerepeket, tizennégy férfit beszéltet szavak nélkül (Fortevideó, 2011). Gőgösségünkért cserébe megkapjuk a magunkét: „A most élő emberek egyike sem fog élni 100 év múlva.” (A pillanat, 2011)

Koronczi rögzíti a történéseket, a régebbi munkák rekonstrukciói mellett nagyrészt videókat, emellett néhány fényképet és printet mutat be. Tudatosan vájkál bennünk. Az intim szféránkba történő behatolást azért nem érezzük kellemetlennek, mert mindig önvallatással kezdi a búvárkodást, megmutatva legbelsőbb vívódásait. Beavatja az érdeklődőket élettörténet-értelmezéseibe. Felszínre kerülnek magánéleti problémái, elváltként elemzi gyermekéhez, apaságához (Vénusz, 2005), hajdani házastársához, közös élettereikhez, barátaikhoz (Basic projekt, 2003-2004) való viszonyát. Ugyan férfiszemmel ábrázolja a világot, de próbálja magát női szerepekben is elképzelni. Habár a férfiemóciók kimutatása egyre elfogadottabb, ennyire mély, őszinte elemzéssel, számvetéssel ritkán találkozhatunk. Ráadásul az érzékeny művész még a képzelet birodalmába is elkalauzol bennünket, kibővíti a kiállítás, a lehetőségek terét. A terem falára „vetített” Lilly a fal túloldalán a szerelemről beszél… (2011) mondat átvezeti a nézőket a nem létező valóság világába, ahol bármi megtörténhet. Ahhoz azonban, hogy valóban megtörténjen, át kell jutni a fal túloldalára, leküzdeni a kiszolgáltatottság-érzetet, bizalommal fordulni a világ felé, merni bárhol álomra hajtani a fejünket, kiszolgáltatottságunk tudatában (ExtrémAlvás, 2006-2007). Koronczi segít eljutni a fal túloldalára, annak ellenére, hogy a Nehezen feltehető kérdések valóban nehezen feltehetők és annál nehezebben megválaszolhatók.