Ploubuter Park

Frazon Zsófia:
A csodálatos oximoron

Tillmann J. A.:
Széljegyzetek a szélhez

Csizmadia Alexa:
Szintetikus lélekhatározó

Dékei Krisztina:
Nejlon, szellemjárás, rettegés

Dékei Krisztina:
Szél a lelke

P. Szűcs Júlianna:
A rácsodálkozás diadala

A. Gergely András megnyitószövege

A lélekkalickák

KULTIKON - A DunaTV 2013 február 4-i adása

Csizmadia Alexa

Szintetikus lélekhatározó

Korábbi kiállításain Koronczi Endre foglalkozott már a szél által felkapott műanyag szatyrok meditatív látványával, most azonban egy teljes tárlat anyagával dolgozza fel e széllelbélelt motívumot. A videókat, lightboxokat és installációt tartalmazó anyagnak a Ploubuter Park címet adta.

A le nem bomló hulladék és az ökokatasztrófa egyik szimbólumává, vagy inkább mumusává vált műanyag szatyrok a hetvenes évek óta bukkannak fel környezetünkben, s néha úgy tűnhet, osztódással szaporodnak. Többen blogot is vezetnek a jelenségről, egy fán fennakadt, Windy nevű példány szétfoszlásának folyamatát több ezren követték felfedezője elektronikus naplóján. Az amerikai Windy két születésnapot is megélt. Ramin Bahrani, a fiatal iráni rendező egyik rövidfilmjének (Plastic Bag) főszereplője szintén egy műanyag szatyor, amelynek Werner Herzog kölcsönözte a hangját. Bahrani szentimentális „hőse” egy óceáni szemétörvénybe kerülve csak egy dologra vágyott: a mulandóságra.

Koronczi Endre költői műtárgyakká emelve ragadja ki a mulandóságból talált tárgyait, a különféle műanyag szatyrokat, amelyekről fellelésük helyén fotókat és videókat készít, ugyanakkor határozót is ír hozzájuk: fajok és alfajok szerint csoportosítja őket.

A tipológia a művészetben Bernd és Hilla Becher nevéhez kapcsolódik, akik az 1960-as években ipari objektumokról készítettek precíz és távolságtartó fotósorozatokat. Analitikus szemléletük megkerülhetetlenül nyomot hagyott a vizuális kultúrában, s a gyűjtés és az áttekinthetőség iránti igényre világít rá. Működő formulát hoztak létre, és Koronczi ezt alkalmazza, amikor terepmunkája során videókat és fotókat készít a gravitációnak is ellenálló szatyrokról. A tömeggyártás termékeinek – mint valamiféle „háziasított állatoknak” – személyiségeket kreál. Az áltudományos klasszifikáció egyszerre domesztikációs kísérlet és ironikus gesztus: pszeudo-antropológia.

Hétköznapi tárgyaink észrevétlenségre vannak kárhoztatva, hozzájuk fűződő viszonyunkat funkciójuk, kulturális beidegződéseink és a megszokás határozzák meg. Csak olyankor vesszük észre őket, ha már nem töltik be szerepüket: az ablakot akkor látjuk igazán, ha bepiszkolódott; a zárat észre sem vesszük, míg egyszer be nem szorul; a szatyor pedig akkor szúr igazán szemet, ha fennakad egy bokron. Koronczi abba fekteti energiáit, hogy a tárgyakat kimozdítsa vakfoltunkról, mintegy „világra hozza” őket, és megvizsgálja valódi mibenlétüket. A kiválasztott helyszíneken megörökített szatyrok gyakran tűnnek sérülékenynek, ugyanakkor szívósnak; ők az örök túlélők. Az identifikáció és a megnevezés folyamata animálja őket, hirtelen visszanéznek ránk.

De vajon mivel szembesít a kiállítás? Egy új állatfajjal? Vagy ad hoc szobrokkal? Néhány konstrukció arra utal, hogy Koronczit foglalkoztatja a szatyor mint szobrászati alapanyag. Műveinek másik főszereplője a szél, a láthatatlan légáramlatok. Az efemernek tűnő alapanyagokból a fotókon és videókon – legalábbis néhány percre – szobrokká állnak össze a kompozíciók: sérülékenynek tűnő kinetikus szobrokká. A kísérlet a Kiscelli Múzeum szakrális hangulatú terében megainstalláció formájában folytatódik; stratégiai pontossággal elhelyezett ventilátorok tartják fenn a szatyrokat a levegőben, mint megannyi röppenő „lelket”, amelyek az aerodinamika törvényeinek megfelelően a látogatók között kavarognak – vagy valahol élet és halál között.

Andy Warhol egy legendás kiállításán ezüstszínű felhőpárnákat lebegtetett a nézők feje fölött. A „pop art pápája” a fogyasztói társadalom ájult eufóriáját írta át képekké; Koronczi – évtizedekkel később – ennek a már megfáradt és megkeseredett optimizmusnak a leszálló ágáról vesz látleletet. A felfújt ezüstfelhőkből több mint negyven évvel később az óceánok szemétörvényének halhatatlan vándorlelke lett. A művész pedig nem tehet mást, mint kutatja és szisztematikusan dokumentálja ezt a makacs fajt.

Koronczi Endre Ploubuter Parkjának képeit és videóit honlapján is elérhetővé tette. A tárlat szekciójának nyitóképén tombol a szél, fodrozza a vizet, ringatja az előtérben látható lélekvesztőt, és fel-felrepít egy sárga műanyag szatyrot. A szatyor vergődésének hátterében három, kendőbe burkolt figura ül. Nem tudni, miről beszélgetnek egymás felé fordulva, de testtartásuk Rubljov Szentháromságának három angyalát idézi fel. A szakrális áthallás az egész kiállítást jellemzi, és ez nem pusztán a hely szelleméből fakad. Koronczi interpretációjában a szatyor a halhatatlan lélek galambhoz hasonló szimbóluma is, akinek azonban – akárcsak Ramin Bahrani szatyor-hősének – nincs ínyére ez a halhatatlanság.