Ploubuter Park

Frazon Zsófia:
A csodálatos oximoron

Tillmann J. A.:
Széljegyzetek a szélhez

Csizmadia Alexa:
Szintetikus lélekhatározó

Dékei Krisztina:
Nejlon, szellemjárás, rettegés

Dékei Krisztina:
Szél a lelke

P. Szűcs Júlianna:
A rácsodálkozás diadala

A. Gergely András megnyitószövege

A lélekkalickák

KULTIKON - A DunaTV 2013 február 4-i adása

Simon Magdolna (Fővárosi Képtár - Kiscelli Múzeum) szíves ajánlásával:

A lélekkalickák

Vidám mese A megbabonázott puding, ír tündérmesék és babonák című könyvből

Jack Dogherty Clare őrgrófságban élt a tengerparton. Jack halász volt, ahogy az volt már a nagyapja és a dédöregapja is őelőtte. Akárcsak ők, Jack is egyedül éldegélt (azazhogy kettecskén a feleségével), mi több, ugyanazon a helyen. Az emberek nem tudták mire vélni, miért ragaszkodik a Dogherty család annyira ahhoz a vad, isten háta mögötti helyhez, távol az emberektől, vad sziklák között, ahol mást se látni, csak a tágas óceánt. De nekik megvolt a jó okuk rá. A tengerpartnak ezen a részén ez volt az egyetlen hely, ahol jól lehetett élni. A jó kis öbölben a csónakjuk olyan biztonságban lapult meg, mint a sirályfióka a fészkében, a kis öböltől pedig besüppedt sziklapárkány vezetett a tengerbe. Mikor az Atlanti-óceán szokása szerint vadul tajtékzott, és jó erős nyugati szél fújt a part felé, sok gazdagon megrakott hajó zúzódott darabokra ezeken a sziklákon. Hány, de hány bála finom gyapot és dohány, meg ilyesmi, hány meg hány hordó bor és rum, hány láda konyak, hány vég finom vászon sodródott ilyenkor a partra! A Dunbeg-öböl valóságos kis hűbéri birtoka volt a Dogherty-eknek. Nem mintha nem lettek volna kedvesek és emberségesek a bajba jutott tengerészekhez, már ha valamelyiket partra segítette a szerencse. Hányszor, de hányszor indult neki Jack a kis lélekvesztőjével (no, nem volt egészen olyan, mint a derék Andrew Hennessy ponyva mentőcsónakja, de azért szelte a hullámokat, hogy egy sirály se különbül!), hogy segítsen egy- egy hajóroncs legénységét a partra juttatni. De ha már egyszer a hajó darabokra törött, a legénysége pedig mind a vízbe veszett, ki hibáztatná Jack-et, hogy összeszedte, amit talált?

- És kinek ártok vele? - kérdezte. - Mert ami a királyt illeti... Isten tartsa meg!... Mindenki tudja, hogy elég gazdag anélkül is, amit a tenger kivet.

Jack, remete létére, igen jó kedélyű, vidám fickó volt. Különben biztos sose veszi rá Biddy Mahonyt, hogy hagyja ott apja kényelmes és meleg házát Ennis városának kellős közepén, és menjen el vele lakni sok-sok mérföldnyire a sziklák közé, ahol nincs más szomszéd, mint a fókák és a sirályok. De Biddy tudta: ha egy asszony kényelmesen és boldogan akar élni, akkor Jack a neki való férfi, mert a halról nem is beszélve, Jack háza úgy el volt látva mindennel, ahogy az úri házak fele se a megyében, annyi mindent küldött a Jóisten az öbölbe. És Biddy jól választott, mert nem volt asszonya környéken, aki jobban evett-ivott, vagy aki szebben kiöltözve jelent meg vasárnap a misén, mint Mrs. Dogherty. - Gondolhatjuk, hogy Jack sok furcsát látott-hallott, de nem az az ember volt, akiknek inába száll a bátorsága. Nemcsak hogy nem félt a Víziemberektől, vagy más hasonló teremtményektől, de éppenséggel az volt szívének leghőbb vágya, hogy egyszer szemtől szembe találkozzék valamelyikükkel.

Azt hallotta, hogy azok is éppen olyanok, mint akármelyik jámbor keresztény, és szerencsét hoznak arra, aki találkozik velük. Ezért aztán valahányszor a távolban homályosan ott sejtette a ködköpönyegükben a víz felszínén sürgölődő Víziembereket, azon nyomban feléjük indult. Hányszor, de hányszor megszidta Biddy a maga csöndes módján, amiért az egész napot kinn töltötte a tengeren, de halat nem hozott haza. Szegény jó Biddy, ha sejthette volna, miféle halat üldöz Jack!

Jacket igencsak bosszantotta a dolog. Hiába lakik ezen a helyen, ahol több a Víziember, mint a homár, sose tud egyet úgy istenigazában megnézni magának. Még ennél is jobban bosszantotta, hogy az apja meg a nagyapja mind a ketten gyakran találkoztak velük. Még arra is emlékezett, hogy gyerekkorában hallotta: a nagyapja, aki elsőként telepedett meg a családból az öbölben, olyan jó barátságba keveredett egy Víziemberrel, hogy keresztapának hívta volna az egyik gyermekéhez, ha nem félt volna a paptól. Ezt azonban Jack hitte is, nem is. Végül aztán úgy rendelte a sors, hogy Jack is megtudja mindazt, amit az apja és a nagyapja.

Egy szép napon kissé messzebbre kószált el észak felé a parton a szokásosnál, és éppen visszafordult volna, amikor meglátott valamit, ami semmihez sem hasonlított, amit addig életében látott. Egy sziklán üldögélt, kőhajításnyira kinn a tengeren, amennyire Jack a távolból ki tudta venni, zöld volt a teste, és megesküdött volna rá, akármilyen lehetetlen volt, hogy egy háromszögletű kalapot szorongatott a kezében. Jack jó félóra hosszat álldogált, és meresztette rá a szemét álmélkodva, de a fura lény a füle botját se mozdította. Végül Jacknek elfogyott a türelme: hangosan füttyentett egyet és rákiáltott, mire a Víziember (mivelhogy az volt) felpattant, fejébe nyomta a háromszögletű kalapját, és fejest ugrott a szikláról. Jacknek most már nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság, és azontúl állandóan arrafelé kószált, de a tengeri úriembert a háromszögletű kalapjával nem látta többé. Sokáig fontolgatta a dolgot, végül maga is kezdte az hinni, hogy csak álmodott. Egy csúf, viharos napon azonban, amikor a tenger hullámai hegymagasra emelkedtek, Jack Dogherty elhatározta, hogy elmegy, és körülnéz a Víziember sziklájánál (addig mindig csak szép időben járt arra), és lám, meg is pillantotta a fura jószágot. Hol a szikla tetején fickándozott, hol a víz alá bukott, aztán megint feljött a víz színére, majd ismét lebukott.

Jacknek most már csak jól kellett kiválasztania az időpontot (azaz egy jó, szeles napot), és annyiszor láthatta a Víziembert, ahányszor csak akarta. Mindez azonban nem volt elég Jacknek, "a sok többet kíván", most már meg szeretett volna ismerkedni a Víziemberrel, és még ez is sikerült neki. Egyszer egy iszonyú szeles napon, mielőtt Jack elérte volna azt a helyet, ahonnét rálátott a Víziember sziklájára, olyan vad vihar tört ki, hogy menedéket kellett keresnie a part menti számtalan barlang egyikében, ahol nagy meglepetésére egy zöldhajú, hosszú, zöld fogú, vörösorrú, malacszemű lényt látott üldögélni. Halfarka volt, lábát pikkelyek borították, rövidke karja meg olyan volt, mint az uszony. Ruha nem volt rajta, de háromszögletű kalapot szorongatott a hóna alatt, és úgy látszott, igencsak töri valamin a fejét. Akármilyen bátor ember is volt Jack, most mégis inába szállt egy kicsit a bátorsága. Hanem aztán azt gondolta, most vagy soha! Odament hát nagy merészen a gondolataiba merült halemberhez, kalapot emelt, és olyan udvariasan hajolt meg, ahogy csak tudott.

- Szolgálatára, uram - mondta Jack.

- Alázatos szolgád, Jack Dogherty - felelte a Víziember.

- Uraságod tehát tudja a nevemet? - kérdi Jack.

- Én ne tudnám a nevedet, Jack Dogherty? Ember, hiszen én már rég ismertem a nagyapádat, mielőtt elvette Judy Regant, a nagyanyádat! Haj, Jack, Jack, de szerettem én a te nagyapádat, igen derék ember volt a maga idejében. Sose leltem párját a földön, de a vízben sem, se előtte, se utána, aki annyi pálinkát tudott volna meginni egy ültő helyében. Remélem, fiam - mondta a vén fickó, és hamiskásan rákacsintott-, méltó unokája vagy a nagyapádnak!

- Afelől ne aggódjon - felelte Jack - Ha az anyám pálinkával szoptatott volna, még ma is csecsszopó lennék.

- Örülök, hogy ilyen férfi módra beszélsz! Jobban össze kellene ismerkednünk, már csak a nagyapád kedvéért is. Hanem, Jack, az apád, az bizony gyönge legény volt! Egyáltalán nem bírta az italt!

- Gondolom - mondta Jack -, mivel uraságod odalenn lakik a víz alatt, meg kell innia a magáét, hogy egy kis meleget tartson azon a kegyetlenül nedves és hideg helyen. Szó, ami szó, gyakran hallottam én a keresztény emberektől is, hogy isznak, mint a halak, de ha meg nem sértem, honnan szerzi az italt uraságod?

- Hát te honnan szerzed magadnak, Jack? - kérdezte a Víziember, vörös orrát mutató- és hüvelykujja között csavargatva.

- Hohohohó! - kiáltott fel Jack. - Most már értem a dolgot.

- Gondolom, uraságodnak van egy jó kis száraz pincéje odalenn, ahol az italt tartja.

- Bízd csak rám nyugodtan azt a pincét, Jack - mondta a Víziember, és hamiskásan kacsintott a bal szemével.

- Biztos vagyok benne - folytatta Jack -, hogy érdemes lenne körülnézni abban a pincében!

- Jól beszélsz, Jack! - felelte a Víziember.

- Ha eljössz jövő hétfőn, ugyanebben az órában, majd beszélünk a dologról. Jack és a Víziember a legjobb barátságban váltak el. Amikor hétfőn találkoztak, Jack nagy meglepetéssel látta, hogy nem egy, hanem két háromszögletű kalap van a Víziembernél, mindkét hóna alatt egy-egy.

- Bátorkodnék megkérdezni, uram – szólt Jack -, miért hozott ma uraságod két kalapot magával? Talán csak nem akarja nekem adni az egyiket emlékbe?

- Nem, nem, Jack - mondta amaz. - Nem olyan könnyen szerzem én a kalapjaimat, hogy csak úgy megváljak tőlük, hanem szeretném, ha lejönnél velem ebédelni, és azért hoztam a kalapot, hogy abban merülj le!

- Uram, irgalmazz! - kiáltotta rémülten Jack. - Azt akarja, hogy merüljek le a mélységes óceán fenekére? Hiszen úgy telemegy a szemem-szám vízzel, hogy levegőt se kapok, arról nem is beszélve, hogy megfulladok. Mihez fog akkor szegény Biddy nélkülem? És mit fog mondani?

- Mit számít az, hogy mit mond, te mulya! Ki törődik a te Biddyd nyivákolásával? Bezzeg a nagyapád sose beszélt volna így! Hányszor, de hányszor csapta fejébe ugyanezt a kalapot, és bukott velem merészen a víz alá! Hány pompás ebédet megettünk, hány jó kagylóhéjnyi pálinkát ittunk mi ketten, odalenn a víz alatt!

- Igaz ez, uram, és nem tréfa? - kérdezte Jack. – Mert akkor kutya legyek, de nem leszek hitványabb ember, mint a nagyapám. Hát legyen... de aztán nehogy megtréfáljon! Egy életem, egy halálom, megpróbálom! - kiáltotta Jack.

- Most már úgy beszélsz egészen, mint a nagyapád szokott - mondta az öreg. - No, gyere, és csináld mindig azt, amit én!

Kiléptek a barlangból, begyalogoltak a tengerbe, aztán addig úsztak, amíg el nem értek a sziklákig. A Víziember felmászott a tetejére, Jack pedig követte. A szikla a tenger felöli oldalán olyan sima volt, mint egy ház fala, alatta pedig olyan mélynek látszott a tenger, hogy Jack csaknem meghátrált. - No, ide figyelj, Jack - mondta a Víziember -, csak tedd ezt a kalapot a fejedre, és ügyelj, hogy mindig jól nyitva tartsd a szemed. Fogd meg jól a halfarkamat, és gyere utánam, aztán majd meglátod, amit látsz. Azzal hopp, beleugrott a vízbe, Jack pedig nagy merészen utána. Lemerültek, és csak úsztak, úsztak. Jack már azt gondolta, sose hagyják abba. Be sokszor kívánta közben, hogy inkább otthon ülne Biddyvel a tűz mellett. De késő bánat, mikor már ki tudja, hány mérföldnyire jártak az Atlanti-óceán hullámai alatt. Jó szorosan kapaszkodott a Víziember halfarkába, pedig síkos volt, aztán egyszer csak nagy meglepetésére kimásztak a vízből, és a száraz földön találták magukat a tenger fenekén! Csinos házikó előtt értek földet, a tetejét kagylóhéjból rakták föl akkurátusan. Ekkor a Víziember Jackhez fordult, és üdvözölte odalenn. Jack alig jutott szóhoz, csak ámult-bámult, no meg igencsak kifulladt a gyors víz alatti utazástól. Körülnézett, de a homokban nagy kényelmesen sétálgató sok-sok tengeri rákon és homáron kívül más élőlényt nem látott. Odafönn a tenger olyan volt, akár az ég, a halak meg úgy úszkáltak benne, mint a madarak.

- No, mi az, megnémultál? - kérdezte a Víziember. - Lefogadom, nem gondoltad volna, ugye, milyen takaros házikóm van itt. No, megfulladtál vagy a vízbe vesztél, vagy még mindig Biddy után nyavalyogsz?

- Én ugyan nem- vigyorgott Jack-, de hát ugyan ki gondolta volna, hogy ilyesmit láthat?

- No, gyere csak, lássuk, mi lesz az ebéd!

Jack alaposan megéhezett, nem kis örömmel látta hát, hogy a kéményből vékony füstoszlop emelkedik, hírt adva arról, ami odabenn készül. Követte hát a Víziembert a házba, ahol egy pompás konyhát látott, volt ott minden, ami csak kell, nagyszerű konyhaszekrény, lábas és fazék bőviben, és két fiatal Víziember főzte az ebédet. A házigazda bevezette a szobába, hanem az bizony elég hitványul volt bebútorozva. Nem volt benne se asztal, se szék, semmi más, csak deszkák és fatönkök, rajtuk lehetett ülni meg enni. A kandallóban azonban erősen égett a tűz - ez a látvány igencsak kedvére volt Jacknek.

- Most gyere, megmutatom, hol tartom a... tudod már mit! - mondta a Víziember, és roppant ravasz képet vágott. Kinyitott egy kis ajtót, és pompás pincébe vezette Jacket. A pince teli volt kisebb-nagyobb boros-, sörös- és pálinkáshordókkal.

- Hát ehhez mit szólsz, Jack Dogherty? Szép az élet a víz alatt, igaz-e?

- Szent igaz - kiáltotta Jack, és nagyot cuppantott, bizonyítva, hogy őszintén gondolja, amit mond.

Visszamentek a szobába, ahol már meg volt terítve. Abrosz bizony nem volt - de mit számít az? Hiszen otthon Jackéknál se volt mindig. Az ebéd a megye legelőkelőbb házának se vált volna szégyenére böjtös napon. A legfinomabb halak sorakoztak fel, nem is csoda persze. Rombuszhal és tokhal, nyelvhal és homár, osztriga és vagy húsz másfajta hal került az asztalul szolgáló deszkákra, no meg a legfinomabb külföldi pálinkák. A bor, mondta az öreg, túl hideg az ő gyomrának. Jack addig evett-ivott, míg már majd kipukkadt, aztán felkapott egy pálinkával teli kagylóhéjat:

- Uraságod egészségére - mondta -, ámbár már elnézést, igencsak furcsa, hogy régi ismerősök vagyunk, de még mindig nem tudom a nevét.

- Igazad van, Jack - válaszolta amaz -, eddig nem gondoltam rá, de jobb későn, mint soha. Coomara a nevem.

- Derék, becsületes név! - kiáltotta Jack, és lehajtott még egy kagylóhéjnyi pálinkát.

- Egészségére, Coomara, éljen még vagy ötven évig!

- Ötven évig! - mordult fel Coomara. - Nahát, igazán leköteleztél! Ha ötszázat mondtál volna, azt lehetne jókívánságnak nevezni.

- Istenemre, uram - kiáltotta Jack -, maguk aztán hatalmas kort megérnek itt a víz alatt! Ismerte a nagyapámat, pedig ő már hatvan éve meghalt. Biztos nagyon egészséges ez a hely.

- Az már szent igaz! Hanem, Jack, ne hagyjuk a pálinkát elpárologni!

Kagylót kagyló után ürítettek, de Jack, legnagyobb meglepetésére, úgy találta, hogy az ital egyáltalán nem száll a fejébe. Alighanem azért, mert a tenger volt a fejük fölött, és hűvösen tartotta a kobakjukat. Az öreg Coomarának egyre jobb kedve kerekedett, egyik nótát a másik után énekelte, de Jack, ha az élete múlott volna rajta, akkor se tudott volna visszaemlékezni belőlük, csak arra, hogy:

"Rum fum bundli bu,
ripli tipli nitti dopp;
dumdu dudli dudli du,
rafli tafti csittibu!"

Ez volt az egyik nóta refrénje. Őszintén szólva, még sose találkoztam senkivel, aki képes lett volna valami értelmet kihámozni belőle, de hát sok más dallal is így van ez manapság.

Végül aztán Coomara így szólt Jackhez:

- Most pedig, kedves fiacskám, megmutatom neked a ritkaságaimat!- Azzal kinyitott egy kis ajtót, és bevezette Jacket egy tágas szobába. A szoba teli volt mindenféle limlommal, amit Coomara az idők folyamán innen-onnan összeszedett. Jack figyelmét főleg azok a furcsa, varsa formájú holmik keltették föl, amelyek a fal mellett sorakoztak a földön.

- Nos, Jack, hogy tetszik a gyűjteményem? - kérdezte az öreg Coo.

- Lelkemre, uram - mondta Jack -, igazán érdemes megnézni. De bátorkodnék megkérdezni, mik azok a varsaszerű holmik a fal mellett?

- Ó, a lélekkalickák?

- A micsodák, uram?

- Ezekben a holmikban tartom a lelkeket.

- Húha! Miféle lelkeket, uram? - kérdezte Jack döbbenten.

- Csak nincs a halaknak lelkük?

- Ó, nem - felelte Coo hűvösen -, azoknak nincs! Ezek a vízbe fulladt tengerészek lelkei.

- Uram, irgalmazz! - mormolta Jack. – Hogy a csudába szerezte őket?

- Elég könnyen. Mikor látom, hogy közeledik egy jó kis vihar, csak kiakasztok a varsákból pár tucatot, aztán amikor a matrózok megfulladnak, és a lélek kiszökik belőlük a víz alatt, szegénykék majd megfagynak, mivel nem szoktak a hideghez, ezért a varsáimban keresnek menedéket. Akkor aztán kényelmesen megfogom és hazahozom őket. És nincs jó dolguk itt? Itt kényelmesen ellakhatnak szegény lelkek. Jack ezen annyira megrökönyödött, hogy nem tudta, mit mondjon, nem mondott hát semmit. Visszamentek az ebédlőbe, és ittak még egy kis pálinkát, ami igen jó volt, aztán, mivel tudta, hogy későre jár, és Biddy már biztos aggódik, felállt és azt mondta, ideje elindulni.

- Ahogy gondolod, Jack - mondta Coo -, de igyuk meg a Szent János áldását, mielőtt elmégy, különben fázni fogsz az úton.

Jack sokkal jól neveltebb volt annál, hogysem visszautasítsa a búcsúpoharat.
- Ugyan haza tudok-e találni? - kérdezte.

- Mitől félsz - felelte Coo -, mikor én mutatom neked az utat?

Kimentek hát a ház elé, aztán Coomara fogta az egyik háromszögletű kalapját, és Jack fejébe nyomta, de fordítva. Aztán a vállára emelte Jacket, hogy nekiindítsa a víznek.

- Így ni - mondta, és megemelte -, ugyanazon a helyen fogsz felbukkanni, ahol bejöttünk. És Jack, ne felejtsd el visszadobni nekem a kalapot!

Letaszította Jacket a válláról, az meg úgy szállt fölfelé, akár egy buborék - sss, zzz -, száguldott a vízen keresztül, míg oda nem ért ugyanahhoz a sziklához, ahonnan beugrott. Kimászott, aztán visszadobta a kalapot, az meg úgy elsüllyedt, mint a kő. Gyönyörű, csöndes nyári este volt, éppen lement a nap. A magányos esthajnalcsillag halványan hunyorgott a felhőtlen égen, az Atlanti-óceán hullámai arany fényárban csillogtak.
Jack látta, hogy késő van már, sietett hát haza, de mikor hazaért, egy szót sem szólt Biddynek, hogy hol töltötte a napot. Hanem szegény varsába zárt lelkek sorsa sehogy se hagyta nyugodni, folyton azon törte a fejét, hogyan szabadíthatná ki őket. Először arra gondolt, hogy megbeszéli a dolgot a pappal. De mit tehet a pap, és mit törődik Coo a pappal? Amellett Coo derék öreg fickó, biztos eszébe se jut, hogy rosszat tesz. Jack rá is tekintettel akart lenni, meg aztán az ő hírének se tett volna jót, ha kitudódik, hogy Víziemberekkel szokott vacsorálni. Végül aztán oda lyukadt ki, hogy az lesz a legjobb, ha meghívja Coot ebédre, ha tudja, leitatja, azután elcseni a kalapját, lemegy a tenger alá, és felfordítja a varsákat. Elsőbben is Biddyt kellett azonban valahogy eltávolítani az útból, mert Jack volt annyira óvatos, hogy titokban tartsa előtte a dolgot, elvégre az asszony csak asszony.

Így hát Jack hirtelen roppant ájtatos lett, és azt mondta Biddynek, hogy mindkettőjük lelkének javára válna, ha Biddy elzarándokolna Ennis mellé, a Szent János Kútjához. Biddy is így gondolta, így hát útnak indult egy szép nyári napon, hajnalhasadáskor, szigorúan meghagyva Jacknek, hogy vigyázzon a házra. Amikor tiszta lett a levegő, Jack elment a sziklához, és a megbeszélt jellel hívta Coomarát, azaz egy jó nagy követ hajított a vízbe. Alighogy a kő lehullott, Coo már föl is bukkant.

- Jó reggelt, Jack - mondta -, mit akarsz tőlem?

- Semmi különöset, uram - felelte Jack -, csak azt bátorkodnék megkérdezni, eljönne-e ma hozzám ebédelni?

- Nagyon kedves tőled, Jack, hány órára gondolod?

- Amikor önnek megfelel, uram… mondjuk egy órára, ha úgy kívánja, még nappal hazaérjen.

- Ott leszek- mondta Coo -, sose félj!

Jack hazament, pompás halebédet főzött, és elővette a legjobb külföldi pálinkáját, de annyit, amennyivel húsz embert is le lehetett volna itatni. Coo percre pontosan ékezett, háromszögletű kalapját a hóna alatt szorongatva. Az ebéd készen volt, nekiültek hát, és ettek-ittak férfi módra. Jacknek folyvást szegény lelkek jártak az eszében odalenn a varsákban, egyre töltögette hát az öreg Coo-nak a pálinkát, és biztatta, hogy énekeljen, remélve, hogy sikerül az asztal alá innia. Hanem szegény Jack megfeledkezett róla, hogy most nincs ott a tenger a feje felett, hogy hűvösen tartsa. A pálinka a fejébe szállt, és leverte a lábáról. Coo vígan hazaügetett, otthagyva házigazdáját, aki olyan részeg volt, mint a sügér nagypénteken. Jack másnap reggelig nem is ébredt fel, hanem akkor cudar állapotban volt.

- Úgy látszik, a vén zsiványt nem tudom leitatni, gondolta, de hát akkor hogy a csudába szabadítom ki azokat a szegény lelkeket a varsákból? Egész nap ezen rágódott, amikor hirtelen eszébe jutott valami:

- Megvan! - kiáltotta, és a térdére csapott. - Lefogadom, hogy Coo, akármilyen öreg, ír whiskyt még sose ivott… az majd betesz neki. Ó, de jó, hogy Biddy még két napig nem lesz itthon, tehetek az öreggel még egy próbát. Jack újra meghívta Coot, aki kicsúfolta, amiért nem bírja az italt, és azt mondta, nyomába se ér a nagyapjának.

- Tegyen próbára újra- mondta Jack-, és lefogadom, hogy kétszer is az asztal alá iszom.

- A te kedvedért mindent megteszek - így Coo.

Az ebédnél most Jacknek gondja volt rá, hogy a saját pálinkáját jól felvizezze, Coonak viszont mindig a legerősebbet töltötte, ami csak volt a háznál. Végül aztán azt mondta:

- Ivott-e már valaha uraságod ír whiskyt? Igazi hegyi harmatot?

- Nem én - mondja Coo -, az meg micsoda, és miből van?

- Ó, az titok - mondta Jack -, de az az igazi. Egy szavamat se higgye el többé, ha nem százszor jobb, mint akár a rum, akár a pálinka. A sógorom éppen most küldött ajándékba egy cseppecskét, pálinkáért cserébe, és mivel uraságod a család régi barátja, félretettem, hogy megkínáljam vele!

- No, lássuk, miféle! - mondta Coomara.

A whisky a legjobb fajtából való volt, és igencsak csúszott. Coo el volt tőle ragadtatva, ivott és énekelte a nótát, hogy Ruw fum budlibu, újra meg újra, nevetgélt és táncolt, aztán egyszer csak elvágódott a padlón, és mély álomba merült. Ekkor Jack, aki vigyázott, hogy józan maradjon, fejébe csapta a háromszögletű kalapot, elszaladt a sziklához, beugrott a vízbe, és rövidesen megérkezett Coo házikójába.

Olyan csöndes volt minden, mint a temetőben éjfélkor, egy árva Víziembert se látott, se öreget, se fiatalt. Bement, és felforgatta a varsákat, de nem látott semmit, csak valami halk füttyentést vagy cirpelést hallott, ahogy felemelgette őket.

Ezen kissé meglepődött, de azután eszébe jutott, amit a papoktól gyakran hallott, hogy eleven ember éppúgy nem láthatja a lelket, mint ahogy a szelet vagy a levegőt. Miután megtett értük mindent, amit tehetett, visszafordította a varsákat, ahogy találta őket, aztán áldást küldött a szegény lelkek után, hogy segítse őket útjukon, bármerre tartsanak is.

Most már a visszatérés módját kezdte latolgatni. Föltette a kalapot, fordítva, ahogy ilyenkor kell, és amikor kilépett a házból, látta, hogy a víz nagyon magasan van a feje felett. Nem is remélhette, hogy elérje, most, mikor nem volt ott a jó öreg Coomara, aki felemelje. Körüljárt, létrát keresett, de nemhogy létrát, még egy alkalmas sziklát se látott sehol. Végül látott egy helyet, ahol a tenger alacsonyabbra ereszkedett, mint másutt, elhatározta hát, hogy ott fog próbálkozni. Ahogy odaért, egy nagy tőkehal éppen lenyújtotta a farkát. Jack nagyot ugrott, és elkapta, a tőkehal pedig ijedtében felszökött, és magával rántotta. Ahogy a kalap vizet ért, Jack abban a szempillantásban úgy lódult fölfelé, akár a dugó, magával húzva fölfelé a szegény tőkehalat is, mert elfelejtette idejében elengedni. Egy szempillantás alatt a sziklán termett, tüstént sietett is haza, igencsak örvendezve, amiért ilyen jó cselekedetet hajtott végre. Otthon azonban közben szép kis kalamajka keveredett. Alighogy Jack barátunk elindult lélekmentő útjára, Biddy is hazatért a magáéról. Amikor belépett a házba, tüstént meglátta az asztalon a tővel-heggyel összehányt edényeket-poharakat.

- No, ez aztán szép! - kiáltotta. - Ez az én csirkefogó férjem... hová tettem az eszemet, amikor hozzámentem! Amíg én a lelke üdvéért imádkoztam, összeszedett valami csavargót, és mind megitták a whiskyt, amit a bátyám küldött neki… meg persze az összes pálinkát is, pedig azt jó áron el lehetett volna adni!

Ekkor valami furcsa, röfögésszerű hangot hallott az asztal alól. Lenézett, és meglátta Coomarát.

- Szentséges Szűzanyám, segíts! - kiáltotta. - Hát ebből csúnya vadállatot csinált az ital! Ó, jaj, ó, jaj! Jack, drágaságom, most mit csináljak veled? Vagy mit csináljak nélküled? Hogy élhet tisztességes asszony egy ilyen vadállattal?

Efféle siránkozások közepette kirohant a házból, azt se tudta, hová menjen, amikor meghallotta Jack jól ismert hangját, aki egy vidám dalocskát dudorászott. Tyű, boldog volt ám Biddy, hogy épen, egészségesen látja a férjét, és nem változott át holmi se hús, se hal jószággá.

Jacknek mindent el kellett mesélnie, és ha Biddy mérgelődött is egy kicsit, amiért az ura nem avatta be előre a dologba, mégis elismerte, hogy Jack valóban nagy szolgálatot tett a szegény lelkeknek. A legszebb egyetértésben tértek vissza a házba, ahol Jack fölébresztette Coomarát. Amikor látta, hogy az öreg bizony tompán bámul maga köré, könyörgött neki, hogy ne keseredjen el, sok derék emberrel megesett már ilyesmi, s azt mondta, csak azért járt így, mert nincs hozzászokva az ír whiskyhez, kúra gyanánt pedig azt ajánlotta, hogy gyógyítsák a kutyaharapást szőrével. Coonak azonban aznapra alighanem elege volt. Amikor fölkelt, bizony jócskán tántorgott, és elég udvariatlanul még annyit se mondott, hogy bik-makk, csak elosont, hogy lehűtse magát a sós habokban.

Coomara sose vette észre, hogy eltűntek a lelkek. Jackkel továbbra is a legjobb barátok maradtak, és soha senki nem szabadított még ki annyi lelket a purgatóriumból, mint Jack. Vagy ötvenféle mentséget kieszelt, arra az esetre, ha Coo megkérdezné, mit keresett az o víz alatti házában, és miért engedte ki a varsákból a lelkeket. Egy kissé, igaz, nyugtalanította, amiért nem látott semmit, de mivel jól tudta, hogy élő ember a lelket nem láthatja, be kellett érnie ennyivel.

A Víziemberrel való barátsága hosszú évekig folytatódott. Egyik reggel azonban, amikor Jack szokása szerint bedobta a követ, nem kapott választ. Behajított még egyet, majd még egyet, de válasz továbbra se érkezett. Hazament hát, és másnap reggel visszatért, de mindhiába. Mivel nem volt nála a kalap, nem mehetett le megnézni, mi lett a jó öreg Cooból, de úgy vélte, hogy az öregember, vagy öreg hal, bármelyik lett légyen is, vagy meghalt, vagy elköltözött a környékről.