Ploubuter Park

Frazon Zsófia:
A csodálatos oximoron

Tillmann J. A.:
Széljegyzetek a szélhez

Csizmadia Alexa:
Szintetikus lélekhatározó

Dékei Krisztina:
Nejlon, szellemjárás, rettegés

Dékei Krisztina:
Szél a lelke

P. Szűcs Júlianna:
A rácsodálkozás diadala

A. Gergely András megnyitószövege

A lélekkalickák

KULTIKON - A DunaTV 2013 február 4-i adása

Dékei Krisztina

Nejlon, szellemjárás, rettegés

Talán nem ünneprontás az első mondatban elárulni, hogy a kiállítás tárgya nem más, mint a nejlonzacskókra épülő megfigyelés-projekt lenyomata, kitágítása és művészi feldolgozása.

Koronczi – bár tisztában van vele, de – nem reflektál a filmes vagy a képzőművészeti előzményekre és analógiákra vagy a környezetvédelmi aggodalmakra (gondoljunk csak az óceánban úszó, kontinensnyi méretű, nem lebomló anyagokból összeálló szemétszigetekre); sokkal izgalmasabb aspektusból közelít a megfigyelés „alanyához”.

A projekt első lépése az úton-útfélen felbukkanó, saját útjukat járó nejlonszatyrok dokumentálása (100 egyed itt). A talált, jellegzetesen modern kori leletekről készült fényképek önmagukban nem feltétlenül érdekesek vagy izgalmasak. Koronczi viszont életet lehel beléjük: állat- vagy növénytani fajokon és alfajokon alapuló kategóriákat rendel hozzájuk, bravúrosan imitálva a népszerűsítő kézikönyvekből ismerős leírásokat/meghatározásokat. (A Compastus Viridia például csoportosan élő, az ember közelségét kedvelő, lassú mozgású faj itt – vö. piknik után összegyűlő szemétmaradék –, amely gyakran összekeverhető a vadon élő, szabadon szárnyaló és nagy távolságok megtevésére képes Ventuspiritus Ferus itt lustább példányaival). Bár a kiállításon rejtve marad, de a volt templomtér korábbi bejáratánál látható nyolc lightbox melletti filmekben néhány specifikus alfaj – a „puhamellű álmos göbbenő”, a „pompás fogolylélek” vagy a „hurubamelléki gisztelő” – életterét és mozgását is tanulmányozhatjuk. E játékos címek elmaradását talán az indokolja, hogy ily módon elveszett vagy mellément volna az „üzenet” – hiszen az életművet ismerők bizton számíthattak eddig egyfajta finom humorra vagy fanyar iróniára.

A kiállítás második része a ligtboxokra és zacskó-filmekre rímel. A bejáratnál látható, tizenkét szekvenciából összeálló film-etűd (A jelenség – 12 helyszín itt) a városi vagy a vidéki környezetben „természetesen” és önállóan lebegő, repkedő, suhanó, táncoló, a szél kiszámíthatatlan fúvásától lélegző nejlonszatyrok mozgásából indul ki. A mesterséges eszközzel (a filmekben nem látható szélgéppel) és nagyrészt pontosan felismerhető, belső terekben (könyvtár, rajzterem, kilós turkáló, kukatároló, mosdó, Kino mozi, Bambi presszó, Kassák Múzeum) mozgásra kényszerített, különféle hétköznapi tárgyak mellett (papírtányér, papírpohár, törlőkendő, szalvéta, pop-corn, WC-papír, fogasokon lógó ruhák, pillepalackok) feltűnnek a kortárs művészetre utaló „idézetek” is (az ingyenes Index kiadvány vagy a Műértő folyóirat). Míg a kamera lassú mozgása meditációra készteti a nézőt, az (egyetlen kivételtől eltekintve) ember nélküli helyeken a funkciójukat odahagyó, elvándorló és önállósuló tárgyak viszont meghatározhatatlan bizonytalanságot és félelemérzetet okoznak; mintha a biztonságunkat bármikor elfújhatná egy ismeretlen és kiszámíthatatlan erő, egy kiismerhetetlen entitás.

A hatalmas és sötét csarnokban elhelyezett installáció (Raw) megerősíti félelmeinket. Alig a padlószint fölött különféle színű (köztük persze már-már „Koronczi-sárga”) nejlonzacskók izegnek-mozognak. (Az apró lámpával megvilágított, fellógatott nejlonszatyrok mozgását egy-egy kicsiny ventilátor „befolyásolja”.). Bár a különös lampionsor tagjai, a felpuffadt, „széllel bélelt” lények röghöz kötöttek, mégis az a benyomásunk, mintha egy Mátrix-féle keltetőt szemlélnénk és a születőben lévő szellemek surrogását hallanánk. Mintha a pulzáló szépségben ott bujkálna az ismeretlen, rettentő szörnyűség is, a domesztikáció béklyóit ledobó, véres forradalom lehetősége is.

Nem teljesen világos, hogy Koronczi milyen okok miatt állt el a projekt eredeti címétől (Holy Spirit). Bármi is volt az indíték – remélem nem az, hogy kivédje a mai kortárs képzőművészetet érintő torz ideológiai „elvárásokat” és az ebből adódó retorziókat –, voltaképpen nem baj, hogy a szent jelzőtől megfosztotta ezeket a lényeket. Ily módon ugyanis erőteljesebbé válik a rettegés, hisz látható, vannak olyan megfoghatatlan szellemek, akik itt élnek és járkálnak közöttünk.