Ploubuter Park

Frazon Zsófia:
A csodálatos oximoron

Tillmann J. A.:
Széljegyzetek a szélhez

Csizmadia Alexa:
Szintetikus lélekhatározó

Dékei Krisztina:
Nejlon, szellemjárás, rettegés

Dékei Krisztina:
Szél a lelke

P. Szűcs Júlianna:
A rácsodálkozás diadala

A. Gergely András megnyitószövege

A lélekkalickák

KULTIKON - A DunaTV 2013 február 4-i adása

A. Gergely András

Megnyitószöveg

Koronczi Endre: Ploubuter Park

Minden vernisszázs meghívottjai-látogatói alighanem a tájékozottság különb-különbféle tartományaiból jönnek, s eltérő szintjein is élnek. Nem vállalva magamra a „művészbemutatás” ódiumát, annyit mégis el kell mondjak – nem „bemutatva” az alkotót, csupán folthatásként rávilágítva „sodródásaira” –, hogy végtelen számú kiállítás és főleg kísérlet, installáció és videó, fotó és találtfotó, önértékének tudatában nem lévő tárgyegyüttes láttatása fűződik nevéhez... – részletek a név nyomán föllehető weboldalon...

Antropológust fölkérni kiállítás megnyitására... – alighanem próbatétel önmagában is. Ezek a fura emberkutató-lények, kiknek speciális belülnézeti („émikus”) képük formálódik a résztvevő megfigyelés során megszerzett benyomások, élményközeli tapasztalat révén, olyan horizontra kénytelenek vetíteni kutatásaik „derivátumait”, melyen a kutatói kérdések csak hálók, szimbolikus képződmények és leheletnyi tünemények foglalatai, s melyek nem azt kell tükrözzék, milyen a kutató képzete a világról, hanem azt, miképp formálódik önképe azoknak, akik saját kérdéseikkel ostromolják az Őket körülvevő világokat. Ámde, van-e, lehet-e saját kérdése, önreflexiója a szintetikus hulladéknak, lommá foszlott léteknek, külső gyarmatosításoktól meghatározott életformáknak? Nem tudhatjuk ezt – de látjuk, láttatni képes Koronczi Endre, hogy lehet, KELL LEGYEN definitív léte az emberlét analógiájával élő és holt világoknak, s lehet a résztvevő megfigyelő státusza résztvevő gesztusunk is a megértés, az asszociációk és interpretációk megoldásaival kiegészülve, vagyis így kapnak létjogot, ha az nem volt, vagy már eltűnt létükből.

Zacsik, nájlonok, nyl-függönyök, szatyormezők, staneclifák, sokféle széllel bélelt vinil-lények, faggyal mosott pusztíthatatlanságok... Látszatra ökológiai kavalkád, savanyú kísértés a lét melléktermékeinek ölelésében. De csak látszatra. Ténylegesen széllel bélelt lények és flow-k, felhajtóerők és csapások, emberlétre dermedt eseménysorok bélelik belülről ezt a szellemet. Szélarc-élmények szakralitása és a tér szakralitása találkozik itt. Perszonális személytelenségek, átmenetek a természeti konstruktumok és a mesterkélt képződmények között... Szél-lények testjátéka, tánca, üzekedése, szenvedése, nyugvása, halála zajlik a videókon, belsővé tett külsődleges kép(zet)ek kucorodnak a fotó-sorozatokra...

Kell vagy sem, élvezet vagy képzelet, de megtöbbszörözött valóság(ok) antropomorfizált történéseivel futunk itt össze. Avagy csak lenyomatokkal, a valóságképek és történések folytathatóságának meséjével. Koronczi rámutató gesztusa véletlenforma, és mesterkélt alakítások sodrásaival veszi körül látható világainkat. Rálátása és mintegy prédikátumai a beavatási rítusok eseti közvetlenségét idézik.

A tárgyak élete és halála legevidensebben a mozgás létformáiban teresedik. A mozgás időiség a térben, társadalmi tempó tárgyiasulása. Mint létforma, e zacsik létében szabadság és definiálatlan történések terébe költözés... – avagy szimplán megszemélyesítés. A mozgás részint automatizmus és mechanizmus is, de végtelen liberalizmusa a soha kiteljesíthető beteljesülését is idézi. Ritmus is, tagolt, átélhető, ad libitum szabálytalan, és tárgyiasulhatatlanul kötetlen mégis. A szabadság-gesztus itt a zacsik létében, ugyanakkor a sodrások univerzumának terében ellenbeszéd is – kontraszt az elmúláshoz (de az elmúlásról), vigasz a hiányra (de a túlságra is).

Szakrális térbe helyezve, s Koronczi régtől meglévő névadási gesztusát fölhasználva, „szentlélek” kering itt, tárgyak s tárgyiasultságukban autonóm emberek között is. Miféle dehonesztáló jelzőkészlet engedi meg, hogy szakrálisat mondjunk a profánnál is esetlegesebb tárgyi tartalmakra...? Kérdés marad ez..., ámde ki tudja elvitathatatlanul, mi is ez a szakrális spiritusz? Ehol elterülve, szakrális a tér is, a környezet is, de a közelségek, intimitások hidegsége és közössége, a távolságok szakralitási tónusa tételezett és virtualizált lélektánc egyúttal, a szertartás kötöttsége és többletjelentése a Teremtő gesztusától függő, mellyel életet-lelket ad konvencionálisan élettelennek tételezett tárgyaknak, emellett szubjektivizálja az objektivációt, rákérdez létük históriájára és értelmére. Ez az értelemadó gesztus – lényegét tekintve teremtő merészség avagy életadó bátorság és megszemélyesítés, ami Koronczi bűvészetében elénk varázsolódik.

Szerepjáték kalandja, önismereti-pszichológiai átfeslés... – a verbalizálódás réme kísért ezért engem, melynek épp műalkotások esetében sérülékenyebb az átlagállapota, mintha önjáró kompozícióként mindegyik opusz megmaradhatna a virtuális emlékezet weboldalán, esetlen csomagként, szélárnyékba vetődött lényként. Ahogyan weboldalán tagolja Koronczi a tüneményt: Egyedek, Jelenségek, Modell... – Talált Fajok, egyéni és csoportos, kisközösségi és kollektív magánybeli egzisztenciával, szökésben lévő vagy természeti fogságba esett egyedekkel...

Az ártatlan „megfigyelői” státusz amúgy Koronczi esetében éppoly feltételes, mint az antropológusok, kultúrakutatók körében. Elmozdulnak, elhagynak, efemer életük újabb szakaszába kelnek át ezek a lények is, folytonosan migrálnak, etnoszt váltanak és asszimilálódnak... – éppúgy, mint antropológiai terepmunkák sűrűn leírt populációi.

Talál szentlelkek láthatósága és megnevezése..., hangjai, beszédmodora... Ez vesz körül bennünket, s tölti meg látványlényekkel a jelenlétünk ürügyét. A zacsik zenéje..., természethullámok leleplezése, nyomonkövetése, kihallgatása zajlik... A hang antropológiája... – kissé hiányzó műfaj még, de zajéletrajzok, zizegésvallomások, mozgásdinamikai esettanulmányok ugyanúgy keletkeznek itt, mint a Kiscellivel szomszédos kertekben, kórházban, lakótelepen. Ez a természetrajzi vízió-tér éppúgy elemi részecskék muzsikája, mint a hideg űr vagy a szaharai homokeső.

A szintetikus világrahozatal, a kinetikus szobrokból ötvözött lelkek paradicsoma nem kevesebb, nem hitványabb, s talán nem is érthetetlenebb „kisvilág”, mint az etnikai csoportoké, szubkultúráké, etnokulturális közösségeké, távoli földrészek ismeretlen bennszülötteié. A „megértő kultúrakutatás” persze nem a művészet feladata okvetlenül. De eszköze, módszere lehet... – s ha etnikai csoportok létmódját firtató kutatók nehezen állják meg, hogy „...az Ő hangjukon szólok” gesztussal a maguk narratíváit mondják el a fölfedett kulturális összefüggésekről, akkor a kultúra másféle létmódjait a fogyasztás más és más templomaiban nyomonkövető vizsgálódás éppúgy meg kell küzdjön a megismerés nehézségeivel. A kutatói attitűd legtöbbször az önismeret szakítópróbája is, az önelfogadtatás kalandja, kudarca, esélye is... Koronczi vállalja a magáninterpretáció kockázatát – amiért csak hálásak lehetünk Neki...!