|
|||||||||||||||
|
Frazon Zsófia A csodálatos oximoron Megvan a PVC-érzés? Nálam gyerekkori. Van szaga, de még inkább: anyaga. A fólia egyik fele sima és fényes, a másik finoman raszteres. Anyagában színes. Piros, fehér, kék. Hasonló színvilág, mint a bonyhádi zománcos lábas. És megvan mindehhez a PVC-ből készült fülesszatyor? Négyzetes forma, lapvágás, a széleken fóliahegesztés (szaggatott hegesztés, mintha varrva volna), akárcsak egy műanyag dosszié. A felső élénél „gumiház”, ott van becsúsztatva a polietilénből fröccsöntött két szatyorfül. A finom kivitelű változat patentolható is. Fülnél. Egyszerű megoldás: összeszorul a műanyag, majd egymásba pattan. Az egész szatyor nagyon patent kis „valami” volt. Többszörhasználatos, műfajában strapabíró, ha kiszakadt, akkor szigetelő szalaggal lehetett foltozni. Ámbár egy idő után megkeményedett (elpárolgott belőle a lágyító), töredezett lett és kifakult. Ebből a szatyorfajtából gyakori volt a céges. Mintával: a gyár logója, figurája vagy egy terméke virított rajta. A dolgozók kapták, vagy a partnereknek ajándékozták a tárgyaláson – kártyanaptárral, levélnehezékkel, hamutartóval és notesszel, amolyan céges ajándékcsomagként. Reklámszatyor. Másoknak: reklámtáska. Megint másoknak egyszerűen: punga. A műanyag szatyorról akkoriban úgy gondolkodtunk, mint tárgyról. Sokszor nem is szatyornak, hanem táskának hívtuk. Egy tárgy, amit még nem eldobhatóságra, hanem használatra terveztek. Élete nem a pillanat, és nem az egyszeriség volt. Anyagszerűsége teljesen nyilvánvaló: ha elszakadt, megragasztották. Mert benne volt a lehetőség: a javítás koncepciója és gondolata. Mint lyukas zokniban a stoppolás. Sorozatgyártott tömegcikk volt, mégsem vált azonnal láthatatlanná. Gyerekként gyűjtöttük, akár a szalvétát vagy a söralátétet. Amelyiket használtuk, annak ismertük a tulajdonságait: a piros erősebb, a kék rugalmasabb, a fehér koszolódik, de nedves ronggyal lemosható. Formai jellemzői voltak és változataiban élt. Például készülhetett másfajta füllel. Vagy kevésbé tartós fóliából. Esetleg neveztük másképp: nejlonszatyornak. Becézhettük is: volt például a „pikufóliás”, amivel őrületbe lehetett kergetni a felnőtteket. És léteztek formai változatok is. Az egyik legleleményesebb az otthoni garázsműhelyekből kikerülő „képes”. Ez egy egészen különös, és elterjedt fajta volt: több réteg színes fólia került egymásra, ezért viszonylag erős volt. A koncepcióból kiiktatták a fröccsöntött szatyorfület, csak lukat vágtak rá a kéznek. A szatyor külső rétege áttetsző fóliából készült, ez alá lehetett becsúsztatni a képet – mint egy bérlettokba. De milyen képet? Bármilyet. Az egyiken például egy női divatmodell volt látható: pulóverben és farmerben, a pulóver X Schilling, a farmer Y Schilling – Ausztria nincs messze. Egy nagy Quelle katalógusnak rengeteg színes oldala volt, sok szép szatyorkép kijött belőle. Biztos volt melltartós és bugyis is – a fehérneműs oldalakról. Meg hálóinges és pizsamás. Így utólag próbálom elképzelni a furfangos maszekot, a mindenhez értő garázskommandó vezetőjét, aki beszerezte otthonra a fóliahegesztőt, majd fóliát vásárolt a mezőgazdasági vagy háztartási boltban, esetleg elzabrálta valahonnan a nyersanyagot: a téeszből, vagy a gyárból, ahol volt bőven „fölösleg”. Aztán kerített néhány osztrák katalógust – például, amikor kiment a máriahilferre a trabival, családdal, vitték a nagyit is, és vették a hűtőládát. És hozták a katalógust. Ingyen. Aztán csak egy olló és egy vonalzó kellett hozzá, és persze a jól szervezett otthoni munkacsapat, mint Tótéknál: négyzeteket kiszab, egymásra rétegez, fület kivág, színekkel variál, képet beletesz, hegeszt. Kész. Sorozatgyártás otthon. Kicsiben. Egyedi megoldásokkal. „Szép” és tartós. Kapható: helyi piacon, vásárban, trafikban és butikban. A fővárosi történetet nem ismerem, de a délnyugati határszélen igazi sikerágazatnak számított. Kivirágzott egy új faj a pungabirodalomban. De vajon van-e belőle múzeumi példány? Igaztörténettel? Az ideáról és a gyakorlatról? A felfutó otthoni termelőágazatról? Félek, nincs. Hogy már csak az emlékeinkben él. Hogy csak találgatunk. De mi végre ez a múltidéző nosztalgia? – kérdezheti most már joggal az olvasó. És mi az a punga? Rendben, folytassuk innen. Körülbelül húsz éve hallottam először a ’punga’ szót. És máig azt hittem, hogy ez valami erdélyi szleng a nejlonszatyorra. Nem tudtam, hogy ez nemcsak egy szlenges „izé”, hanem egy létező román szó. Persze, ha belegondoltam volna, rájöhettem volna, ráérezhettem volna a punga ízére, akár a PVC-jére. Mégha filológiailag nem is tártam volna fel. De ma feltártam. Innen viszont már nem kell sok ész a megértéshez. A román punga magyar jelentése ugyanis erszény, zacskó, tasak, zseb. Ahogy a németben is: a ’die Tasche’ egyszerre jelent zsebet és táskát. Vagy az angol ’pocket’: ami nemcsak zseb, zsák is. Ennyire egyszerű. Nincs benne semmilyen erdélyi furfang. Ez bizony egy román punga. És ahogy változnak a tárgyak, gazdagodnak a jelentések is. A punga szót ma már a reklámszatyorra is használják. Románok és magyarok egyaránt. És a reklám nélkülire is. És a zacskóra is. A zacskóra, amit ma már nagyon nehéz táskának látni, vagy tárgyként érzékelni. Szinte teljesen anyagtalan, gyakran áttetsző, gombócba gyűrve nem több, mint hulladék. Vagy hulladék tartó kukanejlon. Húsz éve azt hittem, a punga valami olyasmi lehet, mint amikor nálunk azt mondják a zacsi helyett, hogy: ’acsi. Volt egy regisztere, amiről azt gondoltam, hogy azt jelenti: ócska. Egy kis béna ’acsi. Tehát: punga. Hangutánzó hangulat. Azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy emberre használják: punga vagy, ecsém. Valahogy így. Talán azzal függött össze, hogy a zacskók már tényleg mindenhol ott voltak. Idegesítően és fölöslegesen. Béna volt az egész: se minta, se fröccsöntött fül. Élettelenül. Nem mind. De a legtöbb. Ezeket már nem gyűjtjük, mint gyerekkorunkban a szalvétát, csak szelektíven mint a hulladékot. És külföldi utazásainkról sem hozunk haza zacskót mint szuvenírt. És azon sem sokat gondolkodunk, letöröljük-e nedves ronggyal, ha koszos. Végül a szigszalagos javítás gondolatával már el sem játszanék. Mivégre? De a zacskók nem tehetnek róla. Olyanok lettek, mint egy túlszaporított állatfaj. Ráadásul a töredezettség és a pillanat áldozataivá váltak. Elég drámaian cseng. Különösen, hogy csak zacskókról beszélünk. Menjünk kicsi távolabb! Lapozzunk bele Orvar Löfgren svéd etnológus vakációról írott könyvébe (Löfgren, Orvar On Holiday. A History of Vacationing. Berkeley, Los Angeles, London, University of California Press, 1999). Más tárgyak szerepelnek benne, más a terep és más a hangulat is. Mégsem tanulság nélküli együtt nézni a két jelenséget. Löfgren megközelítésében a mindent átitató műanyagtöredékek az „új mediterrán gazdaság” elkerülhetetlen részei. Szellemesen fejti ki könyvében, hogy a műanyagok mennyire elválaszthatatlanok a vízparti (példáiban: tengerparti) nyaralás kulturális világától. Nézzük a kellékeket: naptejes flakon, úszószemüveg, búvárpipa, strandpapucs, békatalp, úszógumi, homokozó vödör és lapát. Mindezek „csomagolása” pedig a vízhatlan strandtáska. De az elmaradhatatlan ásványvizes palackról se feledkezzünk meg. Tárgyak, amelyek kényelmünket, vizes környezetben a zavartalan boldogulásunkat biztosítják. Nyaralunk. Hátra dőlünk egy műanyag fonatú nyugágyon. És az elmaradhatatlan ásványvizes palackról se feledkezzünk meg. Nyaraláshoz, strandoláshoz használt műanyagjaink azért praktikusak, mert nem áznak el, fennmaradnak a vízen és gyorsan száradnak a napon. De a terep strapás: fizikai tulajdonságaikat átírja az időjárás és a mindennapi környezet. A víz, a nap, a só és a szél együttes erővel dolgozik rajtuk. Karcosak és színtelenek lesznek. Hulladékká majd hordalékká válnak. És továbbra se feledkezzünk meg az elmaradhatatlan ásványvizes palackról. Amíg mi ezen gondolkodunk, Löfgren úgy írja le az új mediterrán gazdaságot, amelyhez az utazási irodák kínálatán és a képekbe sűrített élményeken kívül a naptól, a víztől, a sótól és a széltől törékennyé és felismerhetetlenné váló műanyag szilánkok, törmelékek és hulladékok szervesen tartoznak hozzá (Löfgren 1999: 155-156). Műanyaggal kialakított szerves kapcsolat? Tagadhatatlan furcsaság. Már-már oximoron. Akkor is így van ez, ha a törmelékek és szilánkok egyetlen nyaraló csomagjában sincsenek benne, és ez a hordalék egyetlen utazási iroda nyaralási kínálatában sem szerepel. Pedig mára beleívódott a helyszínekbe. A mediterrán nyaralóhelyek homokjába és levegőjébe. És akkor térjünk rá végre az elmaradhatatlan ásványvizes palackra: az új mediterrán gazdaság zacskójára. Hiszen a palack – a műanyagtáskához hasonlóan – egykor a viszonylagos hosszú táv és a praktikus tárolás eszköze volt. Készülhetett üvegből, fémből vagy bőrtömlőből. Persze a PET is betöltheti ezt a szerepet, ráadásul egész jól: tárol és könnyű egyszerre. Mégis olyanná vált, mint az ’acsi: a túl nagy mennyiség és a hosszú táv hiánya feloldotta az anyagot és a formát. Mert hiányzik belőle a használat és a javítás koncepciója. Bármit kezdünk vele, akár elhajítjuk, gyűjtjük, kilapítjuk és tudatosan dobjuk szemétre, mégis mindig visszatér. A töredezettség és a pillanat áldozataivá vált. Ahogy a punga. Láthatatlanságra ítélve. De van-e élet a szeméten túl? Lehet-e a punga a vizsgálat tárgya? Felfedezhetünk-e új fajtákat és változatokat a szélbe szorult egyszerhasználatosok között? Lehet-e a közönséges kukanejlon érdemben a gondolkodás tárgya és a művészi kifejezés eszköze? Nanáhogy. Különösen, ha megtaláljuk az ehhez szükséges elemeket. És munkára fogjuk például a szelet. Zárt térben a szél nem alapvető érzetünk. Vagy mégis? Mi történik, ha egy kiállításban befogjuk a szelet? Ha kibélelünk vele tárgyakat. Szélben szálló, szélnek feszülő zacskókat. Filmen, képen és a valóságban. Valósnak érezzük-e ilyenkor a teret? Nézzünk szét, keressük a zacsikat! Irány a Ploubuter Park! A punga klasszikus széllény. Ha nem fúj: összegombócozva pihen. De ha fúj: szárnyalni kezd. Redői kifeszülnek, kicsit zörög és zsizseg, majd meglódul. A művész követi. És dokumentál. A zacskó meg gördül előre az úton, menekül és tétováz, víz alá bukik és halad az árral, rétre és hegyre száll, próbálgatja, hol a legjobb neki. Vagy fára akad – mint barátai a gázoslufi és magnókazettából a végtelen szalag. Rokon fajok. És a zacskó a szélben újra sokféle lesz. Először anyag. Aztán tárgy. Műtárgy. Szobor. Végül lény? És ha igen, akkor meghatározható? Természetes élőhelye: a Bárhol; a vándorlás iránya: a Bármerre. És ez komoly. Nem. Mégsem komoly. Akkor vicc? Nem. Mégsem vicc. Akkor inkább irónia. Talán. Játék. Szereplőkkel. Térben. Komolyan. Ez itt egy kiállítás! Futurisztikus és banális egyszerre: úgy zörögnek egymás mellett az ’acsik, mint az X-Aktákban egy titkosan telepített keltető parkban. Ahol láthatóak fizikai tulajdonságaik és eltéréseik: vastagságuk, színük. És még figyelni is kell rájuk: mert ha elszakadnak, akkor átfúj rajtuk a szél és újra élettelenné válnak. Tehát javítani vagy cserélni kell. A kóbor és a telepített szélzsákok gondoskodást és figyelmet követelnek maguknak. És hosszabb időt, mint a pillanat és az egyszerhasználat. Átlényegülésre pedig már nem is számítottak. De ez is játék része. A tér, a rom, a töredezett padlójú templom, ahova nem fúj be a szél, bent mégis kavarog. Mert Koronczi kavarogtatja. Összeengedi kedvenceit: a zacskókat és a szelet. Imádja a szelet és állandóan kísérletezik vele. És láthatóan imádja a zacskókat is. Látja bennük a tárgyat, a műtárgyat, a szobrot és a lényt. És nekünk is megmutatja. Valahogy így képzelem: fogja a zacskót, nézi, és arra gondol: ez több ennél. Erre gondol évek óta, keresi a bizonyítékot, meg is találja, mindenhol: a nagyvárosban, a kisvárosban, a réten, nyaralás közben, vagy csak úgy. Aztán tovább kísérletezik: telepíti, hogy mesterséges körülmények között is megfigyelhesse. És megmutathassa nekünk is. Úgy dolgozik, ahogy mi muzeológusok is szoktunk, amikor tárgyakkal kísérletezünk: egyszerűen nem hisszük el, hogy ez „csak” ennyi. De a művészet szabadabb terep. Ha a zacskónak nincs „elég” anyaga, hát ad neki: kibéleli széllel. Ha láthatatlan, hát láthatóvá teszi. Ha élettelen, hát életet lehel belé. Majd parkosít. Úgy tesz, mintha ez nekünk is természetes volna. Mi is úgy teszünk. Amikor térdig járunk a kis ventillátorokkal zizgésben és mozgásban tartott, geometrikus sorba rendezett, telepített zacskóparkban, ránk tör valami különös bizsergés. Rám mindenképp. Olyannak látom őket, mint egy csapatot. De félelmetes is. Olyannak látom őket, mint a Mátrixban a keltetőt. Mégis szelídebbek. És ideiglenesebbek. És magyarázatokat is kapok: a videókon futó zárt teres „tudományos” megfigyelésekből, és a szabadtéri fajták osztályozásából. Benne állok térdig a zacskókban. Látom és érzékelem őket. És ez mosolyt csal az arcomra. Ebből a parkból visszatekintve is pusztán nosztalgikusnak tűnnek a korai példányok? A jól megcsinált PVC fülesszatyor, a „pukifóliás” és a képpel díszített maszek fajok? Vagy inkább csak természetesnek hatnak? Mert van formájuk, színük, anyaguk, hétköznapjaik, szerepük, jelentésük? Élettel teltek? Van ilyen, hogy élettel teli, természetes műanyagszatyor? Úgy látszik: van. Csodálatos oximoron. Akárcsak a telepített, életre keltett leszármazottaik. Üdvözlet a Ploubuter Parkból! |
copyright: Koronczi