 |
||||||||||
Hock Bea Intellektuális erotika Gyenis Tibor - Koronczi Endre: Basic A Basic - amelyben a fiúk saját címmagyarázatuk szerint lementek kutyába (bár szerintem talán inkább macskába) - műfaját tekintve projekt . Nemcsak a munka hangsúlyos időbelisége miatt, hanem a kreatív folyamattól ez esetben elválaszthatatlan, s el nem is választandó, széleskörű szervezési és koordinálási feladatok miatt is. A projekt mint olyan több különböző feladattípust és munkafázist foglal magába, a Basic esetében olyasmiket, mint a koncipiálás, az alkotófolyamat a maga művészeti és egyáltalán nem művészeti jellegű problémáival, a megszülető képek maguk (két digitális fotóprint), a kiállítóteremben szintén bemutatott, a képkészítés során felvett két werkfilm, amelynek hangsávján a projekt során zajló email-váltásból való részletek futnak, valamint a kiállítást megnyitó performansz. Koncipiálás: A Basic előtörténetéről úgy szól a - publikus - fáma, hogy Gyenis és Koronczi közös művészi munkára készültek, ám számos szakmainak tervezett megbeszélés után bele kellett törődniük, hogy az adott életpillanatban nem bírnak művészeti problémákra fókuszálni, kinek-kinek saját (ám hasonló jellegű) magánéleti krízise fogva tartja kreatív energiáit. Legyen hát ez a művészi munkába emelt téma. Ugyanakkor a személyes, hétköznapi tapasztalatot mégannyira elfogadó (hazai) kortárs művészeti gyakorlaton is mintha fogna a tradícionális esztétika előírása: partikulárisat csak annyiban "illik" beemelni a művészetbe, ha abban az egyetemes, általános tükröződik, vagy pedig absztrahálva, vissza-személytelentítve. A klasszikus megszorítás alól "tömegesen" azok a művészek oldozták fel magukat, akik az egyetemesnek kikiáltott emberi problémák között hiába keresték némely személyes tapasztalatuk megfogalmazását, mert a női életszféra élményei oda nem vétettek fel - így aztán elkezdtek ők arról beszélni. A magyar szcénán belül elsősorban is Nagy Kriszta teszi ezt, s szokták ezért őt naivnak vagy közhelyesnek mondani. Hogyan változik a megítélés akkor, ha férfiak/férfiművészek kezdik el magánéletük, azaz személyes létük eseményeit taglalni? Kell-e attól tartaniuk, hogy a szappanoperák szintjén értékelik, azaz érdektelennek és banálisnak kiáltják ki művüket? Meglehet, hogy kell; ám a szappanoperák szintjével nem az a baj, hogy az egyén életeseményeit teregetik ki, hanem hogy ennek során jellemzően ismétlődő problematikájú, lefolyású és kimenetelű narratívákat produkálnak, s mellé olyan karaktereket, szerepmodelleket, kiknek kommunikációja és problémakezelési képessége minimum kezdetleges. A Basic azonban nem a hatalmi játszmákat, az intrikát, a néma gyötrődést, a manipulációt mutatja fel a személyközi közlekedés modelljeként, s ettől jó nekünk. Alkotás-szervezés: A két művész egy-egy beállított csoportképet, "pszichotablót" készített, amelyen felvonultatják életük meghatározónak ítélt szereplőit, társuljanak hozzájuk fájdalmas vagy felemelő emlékek. A különböző életszakaszokhoz tartozó figuráknak a fotózás napjára történő összeszervezésében nem a logisztikai nehézségek jelentették a legnagyobb problémát, hanem a fájdalmas emlékű, illetve a közeli és távoli múltban ellenlábasként fellépő figurák rábírása a közös szereplésre, a viszonylag rövid, ám nyilván intenzív találkozásra, illetve önnönmaguk felkészítése erre az eseményre. Az ennek során magukkal szemben támasztott őszinteség, valamint a résztvevőik felé kinyilvánított türelem és tisztelet(ben tartás) követelménye az, ami élesen megkülönbözteti a szappanoperák forgatókönyvét az itt gyakorolt attitüdtől. A rengeteg szervezői és pszichológiai munka ugyanakkor hatálytalanít egy másik régi(módi) esztétikai toposzt, a műtermében ihletetten - de legalábbis pusztán művére koncentrálva - alkotó művész képzetét is. Képek: A két print a (klasszikus) narratív festmények dramaturgiájával dolgozik; a kompozíció és a részletek minden erejükkel a minél pontosabb olvashatóságot szolgálják. Némileg meglepő módon azonban a projektnek ez a része, vagyis a narratívák felfejtése az, ami időtöltést igényel inkább, vizuális olvasást, s a legkevésbé való interpretációra. Elmondható ugyan, hogy Koronczi jelenetében a figurák távolabb vannak tőlünk, s nagyjából egyetlen síkban helyezkednek el, szinte egyikük sem jelenik meg frontálisan, s a főszereplő sem centrális pozíciót foglal el; a részletek pedig hajlamosak beleolvadni az este sötétjébe. Gyenisnél szinte minden másképpen van: zárt, jól világított térben vagyunk, a nagyobb - mert közelibb - figurák kitöltik a tér csaknem minden szegletét, a főszereplő a kompozíció hangsúlyos pontjáról szembenéz velünk, a színek és részletek tiszták és élesek. Értik, ugye? Ha folytatom a két pszichotabló összehasonlító elemzését, óhatatlanul a két művészről, azaz a két személyről, személyiségről kezdek el beszélni: belerántanak a projektjükbe, "képzőművészeten túli" leszek én is. (Ld. alább.) E-mailek: Történhetett volna úgy is, hogy a két művész felvázol egy koncepciót, aminek alapján mindkét ego egymástól viszonylag függetlenül készül a tervezett közös kiállításra - ám itt egy szoros együttműködés alakult ki, a praktikus és a spirituális történések szintjén is. A werkfilmek jóformán a levelezés előtárásának ürügyéül szolgálnak. Az egymás lelki életében való már-már kéjes vagy kényszeres elmerülés (lányok szoktak ilyen végeérhetetlenül pusmogni egymás közt, nem?) dokumentuma a tengernyi email és sms - a jelenkori kommunikációs formák e legkétesebbjei -, melyek a két művész számára talán a projekt legtartósabban ható részét képezik. Mert vajon leszokhatnak-e csak úgy a kiállítás lebontása után a lelki történések efajta intenzív és ugyanakkor kérlelhetetlen megéléséről, csak mert a projektnek elvileg vége? Performansz: A Basic eddigi leírása során diszkréten elejtett, s jobbára azonosítatlanul hagyott női, sőt, mit tegyünk, feminista (művészeti) jellemzők - mint a partikularitás, a személyesség felvállalása; a domináció helyett az odafordulásra építő kommunikációs attitüd; a kollaborativitás; a szégyentelen "lelkizés" - felsorolását megakasztja a kiállítás-megnyitó performansz ténye. Egy 1930-as évekbeli francia regényben (Henri de Montherlant: Lányok ) van egy férfi; író - művész, szellemi munkás -, jómódú, sikeres. Külön féle viszonyai vannak nőkkel, felesége azonban nincs. Felesége nincs, gyereke azonban van; teherbe ejtett egy házasságtörő nőt, akiről biztosan tudta, hogy nem tarthatja meg a gyermeket, és jogot sem formálhat rá. Miután az anyát ily módon kiiktatta, az apa a gyerek körüli napi teendőket nevelőkre bízza, ám a szerzők - levelezésükből ismét sűrűn idézve - felidézték a köztük gyakran meglátogatja a vidéki birtokon, és ilyenkor derűs, meghitt, s intellektuális kalandozásoktól sem mentes órákat töltenek együtt. A férfi fiától tehát azt a fajta szellemi-lelki közösséget, sőt intimitást kívánja megkapni, amiről a nőkkel való viszonyában eleve lemondott. Ezt a fajta mentalitást juttatta eszembe a nyitóperformansz, ahol a szerzők, kevésbé kézenfekvő magyarázat híján, egy homoszexuálisnak vélt viszonyra rájátszva idézték meg a köztük kialakult intellektuális intimitást. Ez a - lássuk be - nőellenes attitüd persze kevésbé tetszetős, mint az összes előző jellemvonás, ám éppen azok megléte miatt mégsem kétséges, hogy a Basic -kel új alapok épülnek, és az új alapokra másfajta viszonyok. És az jó nekünk. Praesens, 2004 ősz |