Kedves Ági és András

Bevallom leveletek lesújtott. Nehéz szembesülni azzal, hogy a fél évi munka nem úgy működik, ahogy vártuk. Válaszom ezért erőtlen, hiszen, ha komoly készüléssel létrehozott munkánk nem indokolja annak elemeit, és nem világítja meg önnön rendszerét, akkor mit akarok itt kusza mondatokkal? Mégsem felesleges tán beszélni róla egyrészt, mert művek csak akkor vannak, ha beszélünk róla, másrészt, mert megtiszteltetek minket az őszinteségetekkel és azt alaposan meg is formáltátok.

Rengeteg kérdést és problémát érintettetek. Válaszom, ha sikerül egyáltalán megfogalmazni, Nektek szól csak. Sajnos esendő és a válaszadói pozíciót tekintve zavaros lesz. Mégsem tehetek mást, mint vállalom a kínos magyarázkodás és az érintettségtől sem mentes érvelgetés kellemetlen feladatát. Tisztában vagyok vele, nézőpontom kétszeresen is szubjektív, a tárgyat, amit nézünk én és Endre hoztuk létre, a munka témája pedig saját magunk. Ezt pedig akkor sem nevezhetem tárgynak, amit eltávolíthatok magamtól, ha arra, mint valami könnyen és hatásosan kiaknázható mások által is áhított pletykakincsre tekintenék.

Írásotokban - ha jól értem - vitát kezdeményeztek, mégis a levél inkább tűnik számomra egy érvekkel alátámasztott kiérlelt véleménynek, mint problémákat felvető és minket megszólító kérdésekkel operáló megközelítésnek. Igazából nem tudom vártok-e választ? De most már lássuk.

A cím: Az idegen és informatikai hangzás ellenére azért adtuk ezt, mert mint sok más cím esetében a dolog megismerését követően bíztunk abban, hogy annak tartalma, jellege átformálja itt e szó eredeti jelentését. Ugyanakkor jelzi az eltávolodás és a programosság voltát is, amit álnaívan nem akartunk reflektálatlanul hagyni. Nyilvánvalóságát erősítettük a projekt szóval, jelezve a folyamatot és feladatot. Igen értem az aggályokat, mindenki igyekszik nagy szavakat használni. A zöldséges is filozófiát követ az akciói kiválasztásánál. Mi viszont voltunk oly bátrak és rossz hangzású, lejáratott kifejezést választottunk bízva a jelentésadásban. A projekt szót egyébként már sem a meghívón, sem a kiállításon nem használtuk. Ott már nem kellett érzékeltetni a munka folyamatjellegét. Az előzetes ismertetőszöveg kontextusteremtő volta talán valóban sérült attól, hogy több formában és alkalommal került a meghívottakhoz. Az információs rendszer minket is meglepve túl jól működött. Erre az a válaszom, hogy egy levelet nem kell mindig elolvasni, amikor azt felajánlják. A munkák megítélésénél pedig talán eldönthető milyen körülmények mellékesek a kiállítást szemlélve.

Itt már említeni is kellett volna a fő kérdést. A beharangozó programot olvasva mindenkiben támasztottunk valamilyen elvárást és egy mércét is, amire András is hivatkozik a levele elején.

Csalódottnak tűntök, mert a várt eredmény nem született meg. De mi is ez a várt eredmény?

Nem derült ki számomra, pontosan mit vártatok.

A mi vállalásunk arra irányult, hogy rögzítsük szembenézésünket saját életünkkel. András szavával ez a kettős játék az egyensúlyozófeladat. Megfogalmazni ezeket a történéseket. Ha már ezt spontánul nem lehet, tegyük projektként. Jelezve a reflektáltságot és a nehézséget, hisz az önmegismerés eredményeit rögtön művé formáljuk. A tudatosságot és e szempontot azt hiszem nincs az az ember, aki kitakarta volna a szemünk elől, hiszen úgy keressük a kincset, hogy a majomra gondolunk, lássuk, a jóslat ellenére mit találunk. Ha valóban nem lehet művé formálni az életet, önmegfigyelni és projektet csinálni nem lehet együtt, akkor azt rögzíti a munkánk, ahogy azon elbukunk, vagy ahogy félrecsúszik a dolog megmutatva a mi esendőségünket és érdekeinket. Azt nem ígértük, hogy itt egy önismereti mélyrétegekből előásott kristályvázat mutatunk a belső világból, netán hozzáteszünk valamit az emberi psziché eddig ismert működéséhez. (Ehhez az önmegfigyelés szerintem alkalmatlan is.) Ezzel nem akarom azt mondani, hogy bármi eredmény és bármi jó, amit a kamera mutat. Mert a kamera csak akkor mutat valamit, ha előtte létrehozunk egy képet. Vizualizálunk. De mit is? Két feladat volt, melyet kettéválasztottunk, ahogy tudtunk. Első a belső, aztán a kép. A nagy kérdés tudjuk-e ezt. Tudunk-e egy őszinte képet létrehozni, és azt úgy megformálni, hogy hiteles legyen. Ne a közönségnek játszunk. Nem tudom most sem pontosan, hol vannak a határok és milyen kontrollok és kritériumok alapján eldönthető, hogy a belső kép egyezik-e a lélekkel, és a kép érzékletesen mutatja-e ezt? Ez lenne az egyik tét. Lehet, hogy ez meghaladja az egyén kompetenciáját? Azt kellett tapasztalni, hogy nem igazán iktatható ki a művészségünk az önmegfigyelésből. Az a fajta művészet, melyet eddig űztünk mégis távol állt és alkalmatlan volt erre. Ezért kellett eddigi művészségünktől különválasztani az önismereti részt. A két kép elsőre valóban régi munkamódszerünkkel készült, mégis a film és a szövegek egy eseménysorról tudósítanak, ami együtt korábban egyikünk munkáit sem jellemezte. Valóban nem újult meg gyökeresen az eszköztárunk, Mélyi Józsi Exindexben írt cikke szerint ez a manierizmus korszaka. Lehet, azonban valami változás mégis történt az elemek egymáshoz viszonyuló hálózatában. Ennek nagyságát eldönteni nem tudom és talán nem is látszik még.

András szerint a kép nem árulkodik arról, hogy itt valami felismerés, megismerés lenne az alapja az előálló csoportképnek. Kár, hogy nem fejti ki, mi alapján gondolja így. Önmagunkról szóló konstrukcióink között miért ne férhetne meg olyan, amit már ismerünk, ami preformált? Mihez képest közhelyes egy érzelmi állapot ábrázolása? Mi alapján dönthetünk arról, hogy valakinek a szüleiről ápolt képe túl egyszerű, vagy sematikus. Lehet, hogy hagyma és hiába hámozzuk, ahogy Petri írja. A pszichológiához nem értek de azt hiszem, az úgy van, hogy egy állapot vagy mozgatóerő sosem feleltethető meg egy konkrét képnek vagy mondatnak. Gondoljunk csak a mostanában dúló Freudtépázó vitákra. Sokan a korábban szilárdnak és bázikusnak vélt személyiségmagot is megkérdőjelezik, azt amorfnak és cserélődőnek tételezve. Ennek fényében azt kell mondanom, ha egy önmegfigyelés közhelyes lelket mutat, akkor ott közhelyes tudattal van dolgunk annak minden esendőségével együtt. Miért is mondanánk hogy mi tökéletes, finom és különös lények vagyunk csontunk utolsó zugáig. Ha szüleimet Ági csak odarakott kapcsolódások nélküli listatagoknak látja, akkor miért nem hihető, hogy nekem bizony a szüleimmel ilyen széteső a kapcsolatom? Az értelmezés ellen nem tiltakozom, és ebből azt látom, hogy működik a kép. A második tét tehát ez lenne, megmutatni a hiányosságokat és kezeletlenségeket.

A képek pont azért nem hasonlítanak egy jól kimunkált műre, mert nem önállóan szervezett táblakép abban az értelemben, ahogy pl. egy Csontváry vagy Van Gogh. Sokkal inkább függő tudósítás. Amiről pedig elsősorban tudósít, azaz attitűd, ahogy a kérdéshez hozzáállunk. Azt vállaltuk még a programunkkal, hogy a filmművészetnél és az irodalomnál működő funkciót valahogy érvényre juttassuk. A néző képes legyen belehelyezni saját történetét, elgondolkodni saját tablóján. Ezt a fajta igényt a magyar kortárs képzőművészet eddig elég mostohán kezelte. A kiállításról eddig szóló írások és észrevételek alapján azt látjuk, hogy ez a funkció működik. A képek értelmezéséből vagy az értelmezések elutasításából illetve a két kép közüli választásokból nagyon szépen látszik kihez milyen ponton kapcsolódnak a látottak, hallottak.

András a műforma újdonságának kérdése kapcsán felteszi azt a kérdést, hogy vajon jól döntöttünk-e szeretteink szereplővé formálásakor, mert nem önmagukat adják, hanem helyettesítik. Nagyon fontos és kockázatos pontja volt ez a munkánknak. A bábbá formálás elengedhetetlen feltétele annak, hogy a szereplők a bennünk élő képet jelenítsék meg, elfedve saját nézőpontjukat. Sőt alárendelve azt a miénknek. Én ebben drámát látok és nem egy akadálytalan átváltozást tárggyá. A werkfilm képei és a szereplőkhöz írt leveleim nagy része erről a kérésről szól, hogy tegyék meg a kedvemért ezt a szolgálatot. A megérkezések, a beállások a kimerevített pillanatok, annak elomlása és a szereplők ismét önmagukká alakulása azt gondolom eléggé kidomborított és több ízben bemutatott a filmen. Ez az a mozzanat, ami párbeszédet generált és értékelést hívott elő, amivel szembesíteni kellett a résztvevőket. A tét itt az részünkről, hogy őszinte és nem túl tapintatos értékelésünket róluk és véleményünket a kapcsolatunkról elmondjuk és arra kérjük őket, azonosuljanak ezzel és ráadásul vállalják ország-világ előtt. Egy megcsalás és elárulás-elhagyás, egy évekig beállt kommunkációképtelenség után becsöngetni és ismét próbára tenni a köteléket vagy az emléket és hivatkozni az egykori szeretetre, nos azt gondolom mindennek mondható, csak mismásolásnak nem. Ez nem önkényesen kezelhető művészeti eszköz, mint az élettelen festék, vagy akár egy színész. Kétségtelen, hogy itt sok a hibalehetőség, azt a tökéletességet nem tudtuk megvalósítani, hogy ezt mindenki megtegye velünk és magával szemben. Akik visszautasították, nagy részben pontosan azért döntöttek így, mert borzasztóan kellemetlen volt rájuk nézve a mi álláspontunk. Az emlékekben élő szeretettőke nem fedezte az aránytalanul nagyobbnak tartott áldozatot. További kellemetlen következmény ezen szereplők megbántottsága mely a projekt utóéleteként kezelésre vagy eltussolásra vár. Ezek a relációk a felkérőlevelek majd mindegyikében és a szervezésről szóló levelezésünkben (amiből a megnyitón idéztünk) tetten érhetőek. A szobrok valóban nem idézik meg a hiányzó személyiségeket, pusztán a róluk alkotott képemet. Aknai Kati talán azért is tartja a szobrokat erősebb jelenségnek, mivel tapintat nélkül formáltam őket kedvemre.

Amennyiben bábukkal vagy színészekkel oldottuk volna meg a feladatot, egy jóval szerényebb feladatra vállalkoztunk volna. Mint kép valószínűleg brutálisabb és hatásosabb lett volna (festészet) csak éppen azt a tétet hagytuk volna ki, hogy ez egy párbeszéd, egy közös ügy, egy pszichoterápia. Mert elkötelezettek vagyunk abban, hogy helyzeteket ne elkerüljünk, hanem próbáljunk megoldani. Itt egyfajta mintát kínálunk. Ezért nem lehet a kép és a film egészen artisztikus és perfekt, hogy ennek a pszichoterápiának a nehézségei és a résztvevők által befolyásolt végső képe megszólítson. (Érdekes hogy a művészet felől közeledő véleményezők ezt a szegmenst szinte mind elkerülik) Ezért a meghívó kérdése, amit alapkérdésnek gondolunk. Azért mert vannak pszicho-thrillerek és a televízió is ezt az érdeklődést aknázza ki a lapos beszélgetőműsoraival, nem gondoljuk, hogy korlátoznunk kellene magunkat és nem tehetünk fel fontos kérdéseket egyszerűen. A privát világ szűkülése okán persze érthető Ági reakciója, védjük ami a miénk és ami titkos. A kis fényes betű azért, hogy ne ajtóstól rontsunk a házba ezzel a kényelmetlen de megkerülhetetlen alapkérdéssel. A választ senkitől nem várjuk, azt mindenki csendben tarthatja. Csak annyira voltunk tapintatlanok, amennyire szükséges.

Végezetül, félretéve az aggódást a hosszas válasz miatt engedjétek meg, hogy rátérjek a képek értelmezésének ügyére.

A képekbe és a filmbe sok szimmetriát iktattunk afféle szigorú műforma kedvéért, pontosan azért, hogy legyen kerete a történésnek és érzékeltesse a rendszerező, bemutató pozíciónkat ahol a viszonyokat immár nem pszichológiailag, hanem művészeti eszközökkel reflektáljuk. A pszichoterápia kívülálló vezető hiánya okán befejeződik a fotózás körüli összejövetellel, pontosabban a kész képpel távolodik el, vizualizálódik. A kép válik a külsővé és így a pszichoterápia véleményezőjévé. Ha tetszik tükörré.

Mélyi cikke hiányolja e viszonyrendszerek reflexióját. A mi reflexiónk az előre is vállalt és végig megtartott hatalmi helyzet, mi vagyunk az auktorok. A résztvevők reflexiója, saját tablója már nem a munka része, valóban hiányzik. Fel is vetődött, hogy legalább a központi szereplők tablóját elkészítve válna teljessé a terápia és nyernék vissza a szereplők András által hiányolt saját individualitásukat.

A projekt azonban egy modell mely alkalmazható máshol is. Ennek végigvitele gyakorlatilag lehetetlen, nem is beszélve a befogadás határairól.

Elismerem, Endre képével szemben az én képem kettéosztása kényszerű megoldás egyszerűen azért, mert nem osztódik markánsan ketté a történetem, így tehát jobb is, ha az osztás nem ad hozzá semmi plusz jelentést, hacsak nem azt, hogy megzavarja a Kr. a két latorral allúziót.

Ági olyan kérdéseket feszeget, amilyenre nagyon nehéz választ adni. Talán Zalka Zsolt pszichiáter írásából - aki végigkísérte a folyamatot - többet megtudunk.

A pszichológiában rengeteg terápiás módszer ismert és egymásnak ellentmondó tanok jönnek-mennek, ezért én nem merném a tudatalattiból állítólag előtűnő képet mindenhatóvá megtenni és egyedülien igaznak látni, ráadásul egy homályos álom bizonytalan körvonalait a tanult kézzel kiélesíteni. Biztos vagyok benne, hogy ott lenne a legnagyobb félresiklás (ld. Woody Allen). Nem relativizálni akarok, de ez nem egy pszichoanalitikai motivációs projekt. A lista összeállítása eleve kognitív jellegű. És hogy is szabadulhatnánk meg az értelmezés azonnaliságától?

Arra a gyanúra, hogy hiteltelen hat szerelem, nem tudok mit mondani, vagy elhihető, vagy nem. (Egyébként miért hat? Nem mindenki szerelmem, aki nőnemű a képen. De erről később.) A kép elkészítéséhez szolgáló belső vázlatnál nem követtünk semmilyen módszert, úgy alakult, ahogy éreztük, hat hónap alatt csiszolódott ki.

Kettőnk képe ebből a szempontból egészen különböző. A különbözést eltérő módon értékeli Ági, Mélyi és Aknai Kati.

Endre szuggesztív és beszédes helyzet segítségével magyaráz, ezt találta a legjellemzőbbnek. Esetemben azért nincs egy történet, vagy összefüggésrendszer, mert teátrálisnak, abroncsszerűnek éreztem. Kénytelen, kelletlen vállaltam az erős képi elemek hiányát. Ági ezt kiválóan érzékeli.

Az utalások felfejtésénél nagyon nagy különbségek vannak, valószínűleg a behelyettesíthetőség vagy rokoníthatóság eltérő karakterei okán. Ld. Mélyi-Aknai. Afféle térképet lehetne készíteni, ki mire érzékeny. Érdekes, hogy szándékainkkal ellenkező értelmezést senki sem ad, a részleteket tekintve viszont nagy a szórás. Ági és Kati szerint túl sok az utalás és értelmezhetetlen elem, Józsi pont ezekben látja a viszonyokat kifejeződni. Hagytam volna el belőle egy hatásosabb, de egyszerűbb kép kedvéért? Íme: tapintható harácsoló, gyűjtögető személyiségem.

A magyarázatnál fontos szerintem hogy a vizuális elemek nem nyelvként viselkednek, nem feleltethető meg konkrétan egy mondatnak egy képi elem, mint ahogy a belső kép sem egy mondatnak. E távolságbeli különbség miatt tartotta Platón veszélyesnek a zenét.

Pontosabban járunk talán el, ha alternatívákban gondolkodunk.

Pl: kitörött az ablak így vagy úgy, de a szilánkok csak az ablak előtt vannak, a seb csak rajtam van. És kötszer is akad ott. A kinti tér és a tőlem való távolság nem csak fontosságbeli távolságot jelenthet. A távolabbi emberek távolsága miért pejoratív? Örülhetünk, mert ők is gazdagították az életem, hisz nem lehet mindenki a belső térben, ahol Misi van középen. A fontosság lineáris természetű lenne? Akkor inkább tornasort kellett volna használni. Más esetekben viszont érdemes alaposan szemügyre venni a szereplők eszközeit. A legelső figura odatart az (egyszerűség kedvéért) szobromhoz egy csiszológépet, fején védőszemüveg, fülén, zajvédő. Attribútumai, staffázsjellege azt hiszem, eléggé behatárolja azt a mezőt, amit elfoglal az életemben. A szobrok szerepeltetése és Endre póza, az ő képén a Bianco-szerűség pedig öndefiníciónk része. Mint ahogy az egész munka végül is saját személyiségünk rajzát hivatott élesíteni. Bár riasztónak és ítéletszerűnek hangzott, de ha Ági ezt meg tudta tenni, akkor én már elégedett vagyok.

Felmerül még az a kérdés, ha ezek nem általános alapok, ez csak a mi bázisunk, akkor minek ez a tapintatlan exhibicionizmus? Mert nem etikus máson elvégezni egy ilyen munkát és nem lehet más helyett elvégezni.

Tisztelettel és barátsággal:

Tibor