Aknai Katalin

A kentaur lova

Basic - Gyenis Tibor és Koronczi Endre kiállítása

Kurátor: Bán András

(Mit gondolnék, ha semmit nem tudnék erről a két művészről? És miféle nyelvjárásban kellene beszélni erről a kiállításról, hogy elkerülhető legyen a zavaró személyesség, vagy az ellenkezője, hogy tudományos távolságtartással "tematizálást", "narratívát" "archetipikus" megfeleléseket hozzunk fel az érvelés sarkalatos pontjaiként? Nem is lenne kérdés, ha lennének rá kész válaszok.)

Két művész, Gyenis Tibor és Koronczi Endre arra vállalkozott, hogy egyetlen képen (pszichotabló lett a neve) keresztül beszéljen az elmúlt két év a családi kereteket szétszakító szenvedélyeiről, kapcsolatokról, gyerekekről, egyszóval azokról a dolgokról, amelyek a két embert (civilben) - és a mai harmincas generációt - leginkább foglalkoztatták. Mindkét kép nagyon gondos munkával, tervszerűen végrehajtott projekt.

Minden szcenírozva van - nem kell feltétlenül komolyan venni - sugallja a helyszín. A rózsaszínre festett falakra a babaszobák emléke vetül. Minden pontosan tervezett, tehát a ropi sem véletlen a tv tetején. Szórakozunk.

Kezdjük megtanulni, a projekt attól az, ami, hogy a szervezés bonyolultsága, esetleges kudarca is művet alkotó mozzanat lesz. Módunk van betekinteni a dokumentációba, a folyamatot kísérő e-mailes levelezésbe, amiből magától értetődővé válik különben néhány homályban maradó részlet. Csak az élet szenvedélyes, a róla való gondolkodás már inkább rezignált. Nem menekülhetünk a hangzó szövegek nyitotta konceptuális pályákról, amik amúgy is sűrű közeget vonnak a vizuálisan jelentőségteljes adottságok köré. Állókép, mozgókép (werkfilm a készülésről) és szöveg interferenciájában alakul a történetet.

A "művészek hosszas munkával egy narratívát munkálnak ki" - írja a kurátor. A feladat: adott szereplők köré szüzsét találni. Az elképzelés és a kísérlet a filmen találkozik. Ebben a keretben figyelhetjük a szereplők lelasított mozgását, követjük pályájukat, hogy egy adott pillanatban mi, nézők is rögzíthessük az "ideálist", a véglegest, ami a legközelebb áll a jelen "igazságához". A képek szereplőit az élet válogatta, s aki nem kívánt jelen lenni, felnagyított hiány-metaforaként fércelődött a kép szövetére.

Gyenis Tibor a családi együttlétek ünnepi hagyományából, a profán és keresztény ikonográfiából gyúr össze egy zsánerképet. Egyetlen eleme sem idegen vagy "hűtlen" attól az alaktantól, ami Gyenis művészetét félreismerhetetlenné teszi. Mégis, ez a kódolt-kódolatlan szimbolika annyi mindent akar jelenteni, olyan reflektált készenlétet kíván, hogy olvasásuk közben eltűnik a feszültség, ami a figyelmet ébren tartja. A csoportdinamikában valamiféle centrifugális erő uralkodik és a szélek felé veti a szereplőket, arra kényszerítve őket, hogy magányosan ágáljanak ezen a színpadon. Lehettek volna egyszerűbbek, brutálisabbak, formátlanabbak Gyenis állításai, mint azok a mítikussá növelt szobor-nők, akik úgy döntöttek, hogy nem jönnek el erre az alkalomra. És van ebben persze irónia, hisz Gyenistől nem állnak távol a művi talányok - ekkor viszont nem illik ide a levelezés komolysága. A saját passióban szerzett, vérző sebbel kitekintő művészben valami nehezen definiálható megfelelés kényszere munkál.

Koronczi egyszerűbb, karcosabb. Ő mesterember, a technikai megvalósítás oldaláról közelít a kérdéshez. Igen, az autó-dolog jó lesz - valami ilyesmit mond. A road-movie-ba beállt üzemzavar, a meghibásodott autó és megjavításán sürgölődő barátok alakzatai valami olyasmit írnak körül, mint Gyenis trikóján szivárgó vér viszonylatai. Emitt mégis koncentráltabb a kép. Bealkonyodik, mire a werkfilm lassított felvételeiből látszólag magától értetődő módon kerül helyére az utolsó mozzanat is. Az emberi kapcsolatok mechanikájára egy barokk apoteózis-jelenet erős teatralitása borul. Ha valami archetipikus lehet ebben a vállalkozásban, akkor az az a mód, ahogyan Gyenis is, és Koronczi is az élethez, ehhez a bizonyos időszakokban formátlan masszaként viselkedő anyaghoz nyúl. Mint a rituális színházban, újragyúrni az eseményeket, megidézni, feltámasztani szereplőket, újra és újra elmormolni a történetet, míg meg nem értjük, míg helyre nem áll a rend.

Műértő: 2004. szeptember