Beck András - Eperjesi Ágnes

2 levél 2x2 műről

(Gyenis Tibor - Koronczi Endre: BASIC projekt)

1. Kedves Endre és Tibor,

mikor elvállaltam, hogy a kiállításotokról írok, nem tudtam, hogy levél lesz belőle. Ráadaásul Ágit is elkapta a hév, úgyhogy ezt a levelet végül is ketten írjuk nektek, előbb én az enyimet, aztán Ági a magáét. Utóiratként ezeket is csatolhatjátok a BASIC projekt aktáihoz.

Nagy elszánás munkál ebben a közös vállalkozásban, mintha csak a kortárs művészeti szcénát akarnátok felrázni szendergéséből. Mintha egyszeriben megelégeltétek volna a kismesterkedés langymeleg biztonságát, a "magazinlapozgatós művészetkitalálás" tétnélküliségét, és úgy döntöttetek, ezúttal nagyban játszotok. Valami húsbavágót, kockázatost és megkerülhetetlenül vitára ingerlőt csináltok. Valamit, ami igazán, valóban és de most aztán tényleg fontos. Olyasmivel foglalkoztok, ami a leginkább foglalkoztat benneteket. Ez pedig mi más is lehetne, gondoltátok, mint az a magánéleti válság, amelyen az utóbbi években mindketten átestetek. Vagyis egy merész mozdulattal saját életeteket tettétek fel tétnek.

De mintha ez a nagy elhatározás mindjárt utat is tévesztene. Művetek címe legalább is akaratlanul erről tanúskodik. Olyasmire kínáltok rálátást, ami életszagúsága és személyessége miatt természetes alapjaihoz vezethetné vissza a mű-alkotást, mégis úgy érzem, hogy a BASIC szó valahogy idegenül ül rajta az egész vállalkozáson. Ennek oka talán nem is elsősorban idegen hangzása, hanem informatikai sugallatának programossága, mely kivezetni látszik a személyesség köréből. Ráadásul mellécsaptátok a manapság okkal ok nélkül használt, simára koptatott " projekt" szót, mely épp azt az esendőséget és kockázatosságot kapcsolja ki a BASICből, ami legfontosabb vállalása lehetne. Ma az építési vállakozótól a másság szószólójáig mindenki projektekben gondolkodik. Az ismerd meg önmagad ősi kívánalmát - ami bizonyára nem idegen a pszichotabló készítésének késztetésétől - nevezhetjük ugyan projektnek, ha tetszik, de ezzel nem a delphoi út, hanem a pszichológiai brossúrák piacának közelében helyezzük el. Azt akarom mondani, hogy, amint a "beszéljünk végre arról, ami számunkra fontos" elszánása projektként értelmezi önmagát, észrevétlenül lépést vált, és valami sokkalta áramvonalasabb, profibb és kiterveltebb dologról kezd el szólni, mint amit ígér. Ez persze önmagában nem baj és nem is kérhető számon. Csak az nem világos, miért van szükségetek akkor az őszinteség és az önfeltárás retorikájára. Persze értem mégis, ti valóban komolyan gondoljátok a dolgot: a kínzó önfeltárást is meg a "projektet" is. Úgy tunik, nem tudjátok, nem akarjátok tudni, hogy a kettő nem megy együtt, vagy csak alapszinten, igen kezdetleges formában hozható össze. Mivel pedig a projekt végigvitelében kétségkívül profik vagytok, az önismereti munkában kellett amatőrnek bizonyulnotok. (Talán felesleges mondanom, hogy amikor önismeretről beszélek, nem pszichologizálok, hanem arra gondolok, ami a kész képen számomra kivehető.) E lépésváltás tudatosításának hiánya miatt munkátokban mindvégig kettős játék folyik, mégpedig úgy, hogy ez a kettősség jórészt öntudatlan, reflektálatlan marad.

Mivel kettőtök magánéleti válsága alapvonalaiban sok hasonlóságot mutat, önként kínálkozhatott a közös kiállítás gondolata. Ám a BASIC esetében nem egyszerűen közös kiállításról van szó, hanem közös projektről. Mintha nem bíznátok eléggé a személyre szabottság erejében, abban, ami számotokra külön-külön fontos: úgy csináltok belőle ügyet, hogy közös ügyetekké teszitek. Ebből a gesztusból nemcsak az eltávolítás ösztönös védekező mozdulata érződik ki, hanem az eredeti tét mellett körvonalazódik egy másik is. Művet csinálni ugyanarról a dologról, ez lesz most már a kölcsönösen egymást erősítő inspiráció forrása. Talán észre sem veszitek, és leválnak rólatok legsajátabb érzéseitek, élethelyzeteitek, hogy témaként, tárgyként, összemérhető dologként öltsenek formát, minthogy a közös kiállítás elkerülhetetlenné is teszi az összehasonlítást. De a "nézzük, mit tudunk kihozni ugyanabból a témából" férfias versengése, amit a projekt minden elemén végigvitt szimmetria csak felerősít, félresiklik. Mert a személyesnek ez a megkettőzése, nem a tágabb értelemben vett közösség felismerését segíti, nem jelent nyitást a néző felé, inkább az általánosságok és a sémák erejéről tanúskodik. Így a néző legfeljebb azon a szinten tud közösséget vállalni a képbe sűrített szituációval, hogy ő is volt már magánéleti válságban, netán ő is átesett már egy-két megszenvedett váláson. Úgy tűnik, valami, ami vissza szándékozott menni az alapokhoz, legsajátabb érzéseitek talapzatához, nem megy át az alapfokú vizuál-pszichológiai vizsgán, mivel menthetetlenül általánosságokban mozog. Noha a két pszichofotó lényeges különbséget mutat, nem tudok szabadulni a megmutatkozás elmaradásának zavaró érzésétől. Hiszen mindkét képen csak az az alaphelyzet vehető ki, melyet az előzetes szándéknyilatkozatokból ismerünk.

A BASIC projekt egyszeriségét és erejét az adja, hogy ez az alaphelyzet gyökeresen más, mint korábbi műveitek esetében. "Holmi művészeti kérdések hűvös és ironikus" megközelítése helyett, "Igazi, mélyen megélt történetet" akartok kreálni, "mely sokkal igazibb, valóságosabb minden kitaláltnál". Ilyen és ehhez hasonló programos megnyilatkozásokat hallani a werkfilmen. Annak folyamata viszont, ahogy aztán a képeket létrehozzátok mégis sok hasonlóságot mutat a korábbiakkal. Az ötlet kidolgozását itt is alapos szervező, előkészítő munka követi, a helyszín és a kellékek preparálása, a beállítás gondos mérlegelése, stb. Döntő különbség persze, hogy ezúttal önmagatokat adjátok a képen, és erre kéritek azokat is, akik az utóbbi néhány évben a legnagyobb szerepet játszották az életetekben. De valóban döntő különbség ez, ha jobban megnézzük? Másképpen fogalmazva meg ugyanazt a kérdést: jól döntöttek, mikor (volt) szeretteiteket - sőt Tibor még ezek szeretteit is - a képen való szereplésre kértétek? Nyilván így gondoljátok hitelesíteni a kép személyes jellegét, emberi tartalmait, még a látszatát is elkerülve az öncélú művészi szöszmötölésnek. Csak azzal nem számoltatok, hogy a képen feltűnő feleségek, szerelmek és barátok még jelzésszerűen sem lehetnek azok, akik: önálló individuumok. Hiába vannak fizikai valójukban jelen a fotózáson, nem önmagukat adják, hanem önmagukat helyettesítik . Ezért aztán azok helyettesítése - szoborral vagy kivágott sziluettel -, akik nem vállalták a képen való részvételt, merő tautológia. Hiszen ebben a felállásban mindenki bábbá változik, akit a kép készítője, vagyis ti, kedvére tologathat, tárgyak csupán, akik engedelmesen várják a kedvező vagy kedvezőtlen beállítást. Szerintem érdekesebb képi hatást eredményezett volna, ha vállaljátok ezt a kikerülhetetlen bábszerűséget, sőt kihangsúlyozzátok, ahelyett, hogy leplezni próbálnátok. Aligha véletlen, hogy a visszalépők helyén "jobb híján", pótlékként álló tárgyak jelenléte sokkal erősebb, mint azoké, akik belementek abba, hogy lefotózzátok őket. A szobrok és sziluettek ugyanis nemcsak hogy önmagukat adják, hanem kiismerhetetlenek is maradnak, más számára érinhetetlen, önmagába zárt világuk titkát orzik.

Még egy meghatározó mozzanatot szeretnék érinteni: a kurátor kiemelt szerepét. Bán András neve a meghívón ugyanakkora betűkkel szerepel, mint a tiétek, a mailen szétküldött beharangozókon és a BASIC projekt honlapján is együtt vagytok hárman, akárcsak a werkfilmek elején. Aligha puszta véletlen, hogy Bán az idősebb generáció tagja, hiszen egyfajta apafiguraként áll mellettetek. Megnyugtató támaszt jelent, védelmet nyújt fogadott fiainak - a honlapra tett képen egyenesen a térdére ültetett benneteket! -, de hát rájuk is fér az oltalom, elvégre nemrégiben súlyos magánéleti válságon mentek keresztül. De a kurátor nyújtotta támasz nemcsak magántermészetű. A fiúk, mint láttuk, merész művészi vállalkozásba fogtak, a saját bőrüket viszik vásárra, járatlan úton járnak, már csak ezért sem árt melléjük állni, és vigyázni rájuk. Bán András apai jelenléte azt az érzésünket erősíti, hogy vállalkozásotok nem veszélyek nélküli, és hozzájárul ahhoz is, hogy az egész projektet a fontosságtudat és a komolyság háborítatlan aurája lengje körül. Az már csak hab a tortán, hogy ez a sugallatos fontosság és komolyság, akárcsak a korábbi művészi ténykedésetekkel való programos szembeállítás, furcsa mód egybevág Hajdu István ítéletével (Magyar Narancs, 2004. szeptember 2.), aki épp a személyes tétek hiánya miatt nevezi mókának Tibor Millenáris-beli kiállítását.

Hát nagyjából ezeket gondolom a BASIC projekt általatok meghatározott keretfeltételeiről, anélkül, hogy a pszichotablókról részletesebben beszélnék. Nemcsak azért, mert Ági erről többet fog írni, hanem mert szerintem ezek a keretfeltételek olyan kényszerpályára viszik a dolgot, amit maguk a képek már nem tudhatnak korrigálni. Külünben is a művetek mögött munkáló szándék önmagában is elég provokatív ahhoz, hogy vitára késztessen. Engem legalábbis arra késztetett.

Barátsággal,

András

2. Kedves Endre és Tibor,

folytatom András levelét. Bár tényleg nem így indult, most már direkt jó, hogy ez lett. Sok levelet olvastatok fel a videókon, sok választ kaptatok rájuk, most a mieinket is beilleszhetitek a sorba. Ráadásul mi is közös munkába torkolltunk Andrással, ami nekünk is merőben új dolog volt.

Engem leginkább bevállalásotok pszichológiája érdekelt.

A beharangozás alapján sokat vártam a kiállítástól: őszinte szembenézést önmagatokkal, és azt, hogy betekintést nyerhetünk az önfeltárás folyamatába. Már előre is minden elismerésem a tiétek volt, hiszen a személyesség maximális felvállalása ennyire kényes témában irigylésre méltó bátorságról, elszántságról tanúskodik. Pszichológiai szempontból is bátor dolog, mert olyan kísérlet eredményét akartátok a nyilvánosságra hozni, amelynek a kimenetele is kérdéses volt. Van egy terápiás módszer a pszichológiában,a vizualizáció, és amit a BASIC projektben felvállaltatok, ehhez áll a legközelebb. A módszert alkalmazó pszichológusok azt mondják, hogy az így előhívott képeket még családunk tagjaival, a legfontosabb és legmegbízhatóbb barátunkkal sem tanácsos megosztani. Ezzel nem általában a ki- és megbeszélések ellen agitálnak, éppen ellenkezőleg, de szerintük a belső munka hatékonyságának rovására mehet a mélyről felszínre törő képzetek verbalizálása, hagyni kell őket, hadd érjenek meg bennünk. Az elmondás, a leírás, a verbalizálás önmagában még nem jelent megértést, értelmezést, viszont a tudatalattinkban blokkolhatja a további munkát. Az előhívott képek szimbolikus jelentésűek, és megértenünk sem kell őket ahhoz, hogy hatással legyenek a tudatalattinkra. A kiállítás azt ígérte, hogy a képteremtés nem hűvös manipuláció, vagy spontán önkifejezés eredménye lesz, hanem a kiállítás után is továbbgyűrűznek bennetek a felkavart hullámok, s egy-egy megmozgatott felület majd valamikor később simul csak el.

Pszichológiai szempontból talán csak egyetlen módon lehet sikeres egy ilyen kísérlet, ha az alkotó valóban önmagába néz, és pillantása nem siklik minduntalan félre, amikor is már inkább a művészi projektre tekintget. Elvileg ezért tűnt jó ötletnek a kurátor egyenrangúsítása: az ő szerepe az lehetne, hogy eltakarja a művészek szeme elől a projektet, és intenzív belső munkára biztassa őket. Emellett persze átvállalja tőlük a szervezés és a marketingmunka oroszlánrészét is.

A vizualizálás nem megy mindenkinek egyformán, bár gyakorlással a saját belső világunkban való tájékozódás képessége is fejleszhető. Ez azonban nemcsak nagyon komoly munkát igényel, hanem alkat kérdése is. A te alkatodtól, Tibor, valószínűleg idegen a túl sok lelkizés, önmagad vizsgálata. Legalábbis én azt éreztem, hogy saját magadról minduntalan félrecsúszott a tekinteted. A szüleid képbecitálása is arról árulkodik, hogy te egyszerűen számba vetted azokat, akik fontosak számodra. A pszichológiai hitelt viszont gyengíti a felkért emberek nagy száma. Gyanús nekem ez a féltucatnyi nagy szerelem. A videón elhangzottak is inkább könyörtelen célorientált szervezési stratégiáidra, mint pszicholgizáló hajlamodra utalnak. Úgy érzem, te inkább alapos munkavégzésből, tudatos ikonografikus kompozíciószerkesztésből mutattál példát.

Endre, szerintem nálad hitelesebben áll össze a mű, átérezhetőbbek az öszefüggések, el tudjuk képzelni, hogy egy tudatalattiból előhívott képet látunk, mely valóban feszítő problémafelvetésekre ad választ. Mint mikor egy-egy formátlan, bolyhos érzés végül is alakot ölt, nem erőltetetten, hanem ahogy ez például az álomban is gyakran megtörténik: néha csak később jövünk rá, mi mit jelentett valójában, mi a jelentősége életünkben, miként terelődnek problémáink valamilyen irányba, ami nem feltétlenül jelent megoldást, de önmagunk alaposabb megismerését mindenképp.

Endre fotóján az alaphelyzet jól kivehető. Valami menthetlenül félrecsúszott (koccanás? üzemzavar?), és a dolgok kizökkentek rendes kerékvágásukból. A kép drámai magja önmagában is értelmezhető, a videó csupán pontosítja a helyzeteket: világos, hogy a művész az, akit mozdulatlanná és tehetetlenné bénít a nagy teher megemelése, az pedig, aki a füstölgő, kiégett-leállt motort megpróbálja újra beindítani, csupán mellékfigura. A valódi főszereplő mégis a kép közepén álló, fehér sziluett. Valaki, akinek a hiánya nagyon erős, feszültséget keltő, mintha a figura belülről vágná ketté a képet, és vele együtt önmagát is. Ezt a hatást azonban kissé gyengíti a másik sziluett. Bár érdekes és szimbolikus, hogy egy személytelen, fehér árnyék távolítja el a megoldást, a továbbhaladásra képtelen autó kerekét, mégis zavaró, mert a két sziluett ellentétes jelentésűvé válik: az egyik a hiányt jeleníti meg, a másik az arcnélküliséget. A kettő együttes használata azt sejteti, hogy a sziluett pusztán a felkért és nemet mondott szereplők helyettesítésére szolgált. A két autó szerepeltetése a múlt és jelen megfelelőjeként értelmet ad annak, hogy a nagy kép két részből áll össze. A kettő közti törést erősíti a parkolók felfestett sávjainak megszakadása is. Ezek olyan erős képi elemek , amelyek fedezetében még hosszan eltöprenghetünk a többértelmű részletek nyitva hagyott jelentése fölött. Vajon a kislány tekintetének vonalába helyezett sárga játékautó az előtérben azt jelenti, hogy a maga módján rálát a helyzetre, amiben utazik, vagy inkább azt, hogy olyan modell van előtte, amit nehéz lesz nem követnie? Értelmezhetjük-e a stoppoló lány figuráját úgy, hogy itt csak az hozhat valódi segítséget, aki nincs belebonyolódva a régi viszonylatok hálójába?

Tibor művénél inkább az a benyomásom, hogy képe pusztán praktikus és kényszerű okok miatt áll két darabból, ez a tény legalábbis nem tesz hozzá semmit a látványhoz. A képen nem szimbólumokat, hanem aprólékosan kimódolt jeleneteket látunk. Nem történet áll előttünk, hanem a meghívottak stáblistája. Az elemek viszonyai nem világosak, a kép belső történései szétesők. Tibor a középpont, valahogy úgy, mint Budapest Magyarország vasúti térképén. A helyszín mintha az o szívének volna megfeleltethető: vannak a fontos bentlévők és vannak a kintrekedtek. Amúgy elég nagy a kívülmaradtak tolongása, és ráadásul őket is két részre lehet osztani, a betört ablaknál állnak azok, akik akaratukon kívül váltak lényeges szereplőkké Tibor életében, a másik, ép ablaknál azok, akikről semmit nem tudunk, nem derül ki, kik ők, és miért vannak ott, ők az igazi futottak még kategória. Tibor a Megváltót idéző, szúrt bordaalatti sebből vérzik, mellette kétoldalról a volt és az aktuális nő. Mint a két lator, mondhatnánk, de miért is neveznénk őket annak? Mindenesetre ők azok, akik kompozicionális viszonyban vannak Tiborral, a többi alak teljesen független tőle, noha sejtjük, hogy valamilyen szálon mindenki hozzá kapcsolódik. Tibor kalapácsot szorongat, mintha véletlenül a saját szívét törte volna össze, de nem, látjuk már, hogy az ablakot zúzta szét. A földre hullott szilánkok mindenkire egyformán veszélyt jelentenek, annál is inkább, mert a szobában mindenki mezítláb vagy fél pár cipőben van. Szilánkokon tapos az elvált feleség, de a nagy mellű, rózsaszín ruhás szobor is tart a kezében néhány üvegcserepet. Tibor az egyetlen, akinek mindkét lábán cipő van. Ez védettségét jelzi, bár ő sem ússza meg a dolgot sérülés nélkül, sőt, ő az egyedüli, akinek látható sebe van. Megtörten, férfias-marconán áll, szorongatva a jelenlegi barátnőt, akit a vizuális megjelenítés, a mélyre nyúló rabigaszerű ölelés alapján inkább szeretőnek gondolhatnánk. Igaz, van esélye, hogy meghittebb viszonyba kerüljenek, hiszen mezítlábas lábával Tibor lábára nehezedik, védettségét maga Tibor garantálja. Ezzel viszont szabad mozgásában gátolja, szinte mozgásképtelenné teszi, úgyhogy félve kérdezzük: nem lesz ebből baj megint?

A hiányzó személyek helyét betöltő szobrok túlhangsúlyos mellbősége és dívaszerűsége nyilván nagyon fontos, de a kép gócpontján felkínált logikába valahogy nem illenek bele. Egy létrán, mindenki fölé magasodva, a jelenetet felülről szemléli egy lány, lehet, hogy ő meg egy szobrot helyettesít? Ki ő és milyen a viszonya a többiekhez? Még találgatni sem tudok. Ráadásul a szobrok mintha nem is konkrét embereket helyettesítenének. Tárggyá válnak, egy szintre kerülnek a képen nagyon hangsúlyosan jelen lévő, Tibor más műveiról ismerős makettekkel. Lehet, hogy még viszontlátjuk őket, más kontextusban, valamelyik majdani képen?

Szomorú látvány a kép közepére ültetett, mégis teljesen magára hagyott kisfiú, akihez még az az óriáskatica fedezékében megbújó férfialak látszik lenni a legközelebb, aki szintén teljességgel azonosíthatalan és értelmezhetetlen marad. Talán o a bébicsősz? Nem értem, ahogy Endre belóg a szobába, egy virág bibéjeként. Valahogy ő se illik ide, ahogy Endre pszichofotóján meg Tibor az, aki leginkább kilóg a képből. Még néhány hasonlóan értelmezhetetlen elem, és a zsúfolt jelképrendszer öncélú hullámai átcsapnak a fejem fölött.

Lám, az előbb nevén neveztem Endrét, pedig arra törekedtem, hogy ártatlan szemmel nézzem a képeket, mintha nem ismerném fel a szereplők egy részét. Be kell látnom azonban, hogy ez nem életszerű kívánalom. Aki nem ismer benneteket, nem valószínű, hogy csak úgy betéved a Budapest Galéria zártnak látszó, erődítményszerű kapuján, ahol egyébként is csak Pátzay Pál állandó emlékkiállítását hirdeti a tábla. Aki viszont ismer titeket és megnézi a kiállítást, a fenti jelképértelmezés előtt (helyett) valószínűleg elmereng azon, hogy Ági vajon most mit gondolhat, és hogy érezheti magát; hogy Noéminek nyilván tetszik a projekt, csak Tibor képén nem akart személyesen megjelenni, Endréén viszont szívesen; hogy vajon eredetileg Lajost is be akartátok-e vonni harmadik képkészítőnek; ésatöbbi ésatöbbi, ki-ki részrehajlása és kíváncsisága szerint. Ez az értelmezési mező annyira jelenvaló, hogy nem iktathatjuk ki teljesen, bármennyire is szeretnénk. És annyira erős, hogy sokakat valószínűleg nem is enged tovább.

A kiállítást megelőző hírlevelek, figyelemfelhívások fontos részei a projektnek. Itt azonban egy kicsit mintha túllőttetek volna a célon, legalábbis ami az én tűrőképességemet illeti. Jobban bejön, ha gyanútlanul nézhetek meg egy kiállítást, és legfeljebb a helyszínen kapok tájékoztatást a dolog hátteréről, meg mindarról, amit az alkotó közölni akar. A pszichothriller hangulatú elozetes információáradat eleve a szkepszis mérgezett nyilával talált el. A meghívó hátoldalán lévő ál-drámai, kibeszélőshow stílusú kérdés: "Te kinek vagy fontos?" meg egyenesen leleplező hatású. Talán ti is éreztétek, hogy ezt azért mégsem kéne, mert a szöveg alig kivehető.

Telitalálat viszont a kiállítás rendezése. Hibátlan, ahogy a tér adottságait kihasználva, kényszerű tagoltságát előnnyé változtatva belakjátok az öt különálló kis ficakot. Szintén nagyon jó ötletnek tartom a négyszög és ellipszis ikonjainak használatát, kvázi információs rendszerré emelését, ami képaláírások nélkül is lehetővé teszi a művek és művészek azonosítását.

Az igazi kérdés persze az, hogy a BASIC projekttel közelebb kerültünk-e az Alapokhoz? A ti személyiségetek alapjaihoz talán igen. A kiállítás engem legalábbis arra ösztönzött, hogy felállítsam rólatok a magam pszichotablóját.

Üdv, Ági

Balkon