Méyli József

Kósa mása politika

Gerhes Gábor a Kis magyar pornográfia című kiállításon a debreceni polgármester portrészobrát állította ki. A szobor megjelent a médiában, nyilatkozatok láttak napvilágot, politikusok foglaltak elvi állást, hírek röppentek fel bezárásról, elbocsátásról, fenyegetésről, végül azonban a fej maradt ott, ahová szánták, és talán még a művésznek sem számlázták ki érte a helypénzt. Ha az általános és a média által gerjesztett politikai paranoiát - ki bízott meg kit, és ki nem tiltotta be - figyelmen kívül hagyjuk, röviden sorra vehetjük az eset tanulságait, illetve - feltéve és megengedve, hogy létezik ilyen - rávilágíthatunk a történet pozitív oldalaira.

Mindenekelőtt született egy jó képzőművészeti alkotás. Nem egy jó szobor, mert klasszikus szobrászi értelemben a semmitmondó műanyag öntvény nem nevezhető portréművészeti remekműnek, ellenben nagyszerűen eltalált konceptuális munka, amennyiben akarva-akaratlanul rátapintott egy, a helységen messze túlmutató rendszerproblémára.

A jó mű lehetőséget ad arra is, hogy a szobrokról essen szó, és ez is jó. Többek között feleleveníthetjük az utóbbi évtized két olyan debreceni szobortörténetét, ahol a hatalom köztéri alkotások felállítását vitte keresztül, illetve akadályozta meg. A város kellős közepén a főnixes szökőkút egyik alakját, Pázmándi Antal sellőszobrát 2001-ben például közvetlenül az avatás előtt vágták le. "Végül úgy döntöttek, hogy rendben van, felkerülhet a sellő is, viszont néhány nap múlva üzent a polgármester, hogy mégsem kell. És a zsűri megérkezése előtt, amikor nem voltam Debrecenben, eltávolították a kompozíció ezen alkotóelemét" - nyilatkozta később maga a művész. Az ellenpélda 2008-as keltezésű: Wass Albert szobrának felállítása a Medgyessy sétányon. "A szoborállítást kezdeményező Polgári Casinó tagsága jelentős átfedésben van a városi közgyűlés többségét adó frakció tagjaival, akik ezt a civilnek mondott kezdeményezést képviselői minőségükben - hisz nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal -, nem is gondolva semmiféle összeférhetetlenségre, meg is szavaztak annak rendje és módja szerint" - írta még a viták és tiltakozások idején Borbély Szilárd.

A néprajzosok szempontjából szintén a Gerhes-mű hozadékának tekinthető a helyi politikai folklór egy régi elemének újbóli felbukkanása. A Kósa-szobor gúnyos gondolata ugyanis talán már évtizedes múltra is visszatekinthet. A Wass Albert-szobor vitája kapcsán az SZDSZ képviselője 2007-ben például megjegyezte, hogy csak akkor egyeznek bele az író szobrának felállításába, ha egyidejűleg Kósa egész alakos portréja is a sétányra kerül. Ebből a közbevetésből is sejthető, milyen reflexek léteznek, és milyen ellenreflexek léphetnek azonnal működésbe, ha Debrecenben valaki személyi kultuszt vagy diktatúrát emleget. Gerhes műve kapcsán is szinte azonnal felmerült, hogy a művész a fasiszta, illetve a sztálinista diktatúrák formavilágából merített ihletet. Pedig Kósa képmása nem feltétlenül a diktatúrákra jellemző szobor, sokkal inkább igazi sematikus alkotás, olyan, amilyet amerikai vagy német közhivata­lokban is gyakran látni. A benne foglalt kétségtelen gúny éppen a sematizmusából táplálkozik: átlagos sajtófotó nyomán készült átlagos és olcsó sajtószobor.

A szobor és a hozzá kapcsolódó történetek további hozadéka, hogy az eset nyomán egy kicsit megint világosabban látszik politika és művészet határvonala. Húsz évvel a rendszerváltás után nem lehetnek persze illúzióink abban a tekintetben, hogy minden művészet valamilyen módon politikailag is meghatározott, mégis létezik egy halvány vagy erősebb képzeletbeli vonal, amely a két szféra közti átjárás határát és a határátlépő beavatkozás lehetőségeit kijelöli. A nyugati demokráciák utóbbi évtizedeiből számtalan, a mostani debrecenihez hasonló szoborkonfliktust lehetne felsorolni - általában a művészek provokáltak, a politikusok ugrottak - egy elem azonban csaknem mindig közös volt: a közszolgálatot ellátó intézmény legfontosabb identitásteremtő értékének, függetlenségének védelme. A természetesen sok politikai és gazdasági szálon függő függetlenség legfőbb letéteményese az intézmény képviselője, vezetője vagy kurátora, ő az, aki határvonalat képez a művész és a politikus között. Ebben a debreceni esetben azonban ez a határszemély nem létezett, homokba dugta a fejét, nem látott semmit, de arról politikai nyilatkozatot tett közzé. Ő lett volna az, akinek védelmeznie kellett volna saját koncepcióját és az általa kiválasztott művész politika által megtámadott álláspontját. Ha ezt a lemondásig menően teszi, ma már sokkal világosabb és biztonságosabban átjárható határvonalakat látnánk, ennek híján maradt a "vajszínű árnyalat".

További pozitívumként említhető, hogy a debreceni eset nyomán ismét alkalom nyílik felidézni, mennyire láthatatlan és erős a politikai kézi vezérlés szerepe a magyar művészeti intézményrendszerben, hiszen a Nemzeti Galéria főigazgatói posztjának pályázatát eddig mégsem írták ki, a Design Terminált sem adja át senki, a Kogart pedig idén is megkapja az ötvenmillióját, csak mindez a (minden) határon túl már nem tűnik fel senkinek. Nem mond le senki, nem nyilatkozik senki.

Amellett, hogy most az eset kapcsán Esterházyt politikai hozzáállástól függetlenül végre mindenki elismerően idézgeti, zárásként egy határon átnyúló, pozitív idézet: "Maradjon csak a homo politicus a maga kietlen vásárterén és hagyja békén a homo aesteticus böcklini szépség-szigetét - mondhatják a céhbeliek. Csakhogy én valójában nem hiszek ezekben az annyira divatos különböző >homo<-kban." Írta Bajcsy-Zsilinszky Endre a Nyugatban, Móricz Zsigmond Rokonok című műve kapcsán.

(A Kis magyar pornográfia című kiállítás október 25-ig látható a debreceni MODEM-ben.)

Élet ÉS Irodalom, LIII. évfolyam 33. szám, 2009. augusztus 14.