Koronczi Endre -- Csendőrpertu

Noha a debreceni kiállítás vállalt célkitűzése, hogy huszonegy művész alkotásain keresztül "az elmúlt húsz év egy-egy meghatározó rendszerspecifikus jelenségére reflektáljon", ezt a szándékot a "létező szocializmust" ironikusan lefestő művel, Esterházy Péter "orwelli időpontban" megjelent könyvével dúcolja alá, sőt a gyengébbek kedvéért még meg is támogatja számos, a könyvből vett idézettel. Tekinthetnénk ezt habkönnyű, reflexív tréfának is, hiszen Esterházy éppen a jelölt vagy jelöletlen citátumok posztmodern halmozásával és kifacsarásával lehelt életet a kiüresedett és jelentést vesztett szavakba, közhelyszerűen belénk égett mondatokba - de a MODEM-ben nem erről van szó.

A tárlat ki nem mondott "üzenete", hogy a Kádár-korszak és a rendszerváltás között valaminő gondolatbeli folytonosság létezik, mintha az a bizonyos kétütemű gépjármű - melynek útfekvése köztudottan kitűnő - még mindig itt pöfögne közöttünk. Kérdés, hogy mennyire érti vagy dekódolja egy 1984 után született ember a nagy, elmesélhető történetek és heroikus eposzok helyett az anekdotikus formát preferáló író művét, hogy átsüt-e a mondatokon a kisszerűség, az önáltatás, a szellemi és erkölcsi romlás, a megalkuvások, tabuk és ügyeskedések mindennapokat átszövő hálózata. S ami egy "újszülöttnek" az új demokrácia gyermekbetegségének tűnik, mennyiben fakad abból, hogy még ma sem kibeszéltek és feldolgozottak az elhallgatott-elfojtott kényes kérdések és szégyenteljes történelmi események, valamint abból, hogy rendületlenül tovább él a korlátoltság, az ízléstelenség, az ostobaság, a sematikus gondolkodás, és mindenre rátelepszik a politika? A kiállítás éppen attól vált médiaeseménnyé, hogy Gerhes Gábor konceptművét, egy sajtófotó alapján műanyag öntvényből elkészíttetett közhelyes portrét, Kósa Lajos szobrát a polgármester pontosan a régi reflexek alapján kívánta a kiállításról eltávolítani. Amennyiben a mű visszhangtalan maradt volna, s ily módon nem érte volna el célját (amely pontosan a hatalmi mechanizmusok tesztelése volt), elmondhatnánk, hogy nem reménytelenül korlátolt, hanem normális országban élünk.

Úgy tűnik, erre még várni kell.

S bár érteni véljük Szirtes János munkáját, melyen a tüllszoknyát viselő művész két vihorászó falusi ember között integet (az előítéletek, a másság- és idegengyűlölet tagadása), Lakner Antal mozgó lamellaképén a Lánchíd címereinek átváltozását (Honfoglalás) vagy Keserue Zsolt finom videóját, melyen egy pantomimművész "magyarázza el" a volt szovjet himnusz és az Európai Unió Örömódájának hasonló "jelentését", nehezebb (ha nem lehetetlen) megfejteni, hogy két "üzekedő" Trabant-fénykép között miért dobál kiskanalakat ebédelés, cigarettázás és lerészegedés közben feLugossy László - az installációhoz többek között három, félbevágott nadrágba és cipőbe bújtatott szék is tartozik -, s hallható hang híján azt is, hogy miért köpködi oly hosszasan Koronczi Endre egy rendőrségi vallatószoba tükörablakát.
Szemlátomást maga a kurátor - aki egyben a MODEM igazgatója - sem bízott a kiállított művek erejében: külön werkfilm készült, melyben a művészek több-kevesebb sikerrel interpretálják a kiállításra szánt műveiket. Látható például Wahorn András, aki öt köbméter gerendát (a fahasábokon apró rajzolt nőkkel) állított ki, mert a kiállítás bezárása után ebből kívánja felújítani megroggyant fészerét; Nagy Kriszta arcára tapasztott sárga papírszalvétával, miközben arról beszél, hogy Esterházy egyetlen sorát sem olvasta (tőle egy valóban pornográfiába hajló mű szerepel), vagy Szabó Dezső, aki Serranónak tisztelegve arról számol be, hogy milyen nehézségekkel szembesült a vizeletben úszó (Esterházyul: a homályosan moszatos tengervízben lebegő) Parlament-makettről készített felvételek során. Míg a könyvben gyakran felbukkanó "öncenzúra" kifejezésre két alkotás is reflektál - Csontó Lajos két székből épített lénye között, egy transzparensen szerepel, Eperjesi Ágnes installációján pedig a Nem ér a nevem felirat mellett stílszerűen a műgyantával bevont káposztafejeken olvasható -, s akad olyan mű, amely roppant eredeti módon idézőjelben megismétli a kiállítás és a könyv címét (Köves Éva), az Esterházy-idézetek hordhatatlan ruhaként, a művekhez szinte alig kapcsolódva lebegnek a térben. S bár kis erőfeszítéssel felfedezhetnénk Kicsiny Balázs művén az író által oly kedvelt kuruc-labanc párviadalnak, a hatalom és az alkalmazkodó-ellenálló leigázottak viszonyának, a nemzetünkre évszázadok óta jellemző két, egymást engesztelhetetlenül gyűlölő tábornak a szimbolikus leképezését is, a pepita kockásra festett falak között holtan fekvő fekete-fehér mesterember sokkal inkább egy általános, a reflektálatlan, igaz és hamis, jó és rossz, népi és urbánus, magunkfajta és tifélék szembenállásból fakadó, sajnos rettenetesen mai élethelyzet végpontját mutatja. Egy olyan világét, melyben egyes honfitársaink bizonyára kibővítik az Esterházy-féle "lottószámok" (49, 67, 19, 45, 56, 68) sorát a 2006. őszi bohózatforradalom "leverésével" (Nemes Csaba: Remake).

Ebben "a kusza és botrányosan durva" országban a Mennyország felé vezető, vörös szőnyeggel borított lépcsősor áttörhetetlen falba ütközik (Baglyas Erika: Exit), nincs kijárat és menekülő útvonal (nota bene: megváltás) az ostobaság, a korlátoltság elől. És csak reménykedhetünk, hogy újabb húsz év múlva nem egy felturbózott Trabantban kell még mindig üldögélnünk.

MODEM, Debrecen, Baltazár Dezső tér 1. Nyitva: október 25-ig

Narancs XXI. évf. 35. szám - 2009-08-27
kultúra - kritika