Tatai Erzsébet

Önként vállalt kiszolgáltatottság

Három zavarbaejtő, szép fotó készült Bán Andrásnak ajánlva. Mindhárom fényképen ugyanaz a műterem, benne ugyanaz a meztelen öt nő és egy férfi látható. De miért annyira zavarbaejtőek ezek a fotók, a szép fiatal, élettel teli, vonzó testekkel? Sokféle meztelen fotót láttunk már a "természetestől" a beállítottig, az esztétizáló női aktoktól a pornón és a csaknem meztelen, áterotizált árureklámokon át a csontsovány, beteg gyermekeket bemutató szociofotókig - hogy csak néhányat említsek a bőséges term(el)ésből, és kikerülve még a mindezt kikezdő kritikai képeket. Koronczi fotói azonban sem nem erotikusak, nem is esztétizálnak és még csak nem is szociológizálnak és végképp nem ironikusak. (Bizonyára akadnak olyanok, akik számára erotikusak e képek, ugyanakkor azt sem állítom, hogy nem esztétikusak.) Ezek az emberek nem magamutogatók, igaz, nem is önfeledtek, nagyon is tisztában vannak azzal, hogy fényképezik őket. Az első fényképen - amit magamban "osztályfényképnek" neveztem - frontálisan, tornasorban állnak (instrukcióra? önkéntelenül?), a férfi kis távolságra a nőktől. Szemmel láthatóan nem tudnak mit kezdeni kezeikkel, nem tudják, hova nézzenek - mindenki másfelé tekint, az egyik lány hajával el is fedi arcát, egy másik "gondolkodó" pózban lesüti szemét, ketten egymásra néznek, és ketten a képből kifelé - a fényképezőgép lencséjébe senki. Egyikük még takargatja is szeméremdombját. A kép kis távolságból mutatja a csoportot, úgy, hogy a műtermi környezetbe is bepillantást enged. A második képen ("alvók") valamennyien magukba mélyedve hallgatnak valamit, mintha elfeledkeznének arról, mit is csinálnak. Elrendeződésük oldottabb, de ettől ők maguk még nem felszabadultak, csak éppen figyelmük egészét nem tudják feszengésre fordítani. Ennek megfelelően közelít a kamera is. A takarások miatt némelyikük között rés sem látszik, az elöl állók lábszára le is marad a képről. Nem tudjuk mire fülelnek, de valamennyien komolyak. Indifferens volna, hogy mit hallgatnak, ha a harmadik kép ("babák") nem lenne. Attól a benyomástól ugyanis nem tudok szabadulni, hogy ők a szöveg sugallatára állnak úgy, ahogy.1 Összebújnak, kissé talán színpadiasan is. Oldottságuk látszólagos, inkább zavar süt le róluk, szemérmesek. Nem könnyedségből, mint inkább azért bújnak egymáshoz, hogy egymásnál leljenek menedéket. Az egy  modernista esztétikának engedelmeskedő képek különleges szépsége talán abból a szokatlanságból ered, ahogy a szituáció leplezetlen mesterségességét a képi eszközrendszer aláhúzza és ellenpontozza. A környezet visszafogott, a lefokozott színek egyszerűsítenek, az életvilágtól elvonatkoztatnak; a fotós műterem fehér falaival, minimális, technikailag szükséges berendezésével nyomatékosan semleges.

És bár van egy - Koronczi teremtette - ív a csoport viselkedésének változásában a merev, leplezetlen feszengéstől a lágyabb fesztelenségig. Az első fotón az egyenesen, egymás mellett egy vonalban állók geometrikus rendjét a terem és berendezése megismétli-megerősíti. A másodikon, ahol a képkivágat kisebb, az emberek mégis nagyobb teret laknak be. A fogasra vetett ruhák természetes lezsersége némileg oldja  az első rendjét, aholis azok a szélre szorulva nem látszanak, a harmadikon pedig a háttérbe kerültek. Itt összeszűkül a testek által betöltött tér, a fénykép már egész közelről és csak combtőtől felfelé mutatja meg az alakokat, és a bensőségesség képét csupán a testek maguk hozzák létre - ívek, organikus hajlatok dominálnak. És bár van különbség a csoport viselkedésében, a három "fáziskép" mégis inkább egy-egy változat ugyanarra a témára. A projekt egyszerre szól a meztelenség, a meztelenség mint öltözet viseléséről, a résztvevőknek a szituáció iránti kívácsiságáról, az önmegfigyelés lehetőségéről: "vajon mi történik, ha belemegyünk ebbe a játékba?"2 Védtelenek közössége marad belőlük mégis, annak ellenére, hogy tudják, fényképezik őket - hisz ezért jöttek össze. Mindegyik képen zavar tükröződik. Ártatlanok és merészek, tudják, hogy nézik és nézni fogják őket, de a számukra ismeretlen, kényelmetlen helyzetben fészkelődnek. Ebben a szituációban menthetetlenül leskelődők leszünk, és innen ered a mi zavarunk. Olyan embereket nézünk, akik akarják is meg nem is, hogy nézzük őket, nem exhibicionisták, nem manökenek, mégis megmutatják magukat. Óhatatlan a Vanessa Beecroft munkáival való összevetés, ugyanis ott szintén meztelen csoport mesterséges beállításáról van szó nem valami "szerep" (reklám, dráma vagy paródia) eljátszása, hanem a fényképezés kedvéért. Nincs (művön belüli kötött, instruált) szerep, csak maga a dolog. Beecroft modelljei kétségtelenül öntudatosabbak - hisz profik, akik teszik a dolgukat. Ezzel együtt azonban előtérbe kerül áru-jellegük, félelmetes mértékű kiszolgáltatottságuk, mivel feltárul indusztrializált, gépiessé tett, csavar-szerepük a gépezetben. Koronczi modelljei viszont egyéniségek maradnak. Igaz, itt még performansz sincs, csak amatőr modellkedés. Míg "szaktudás" hiányában kiszolgáltatottabbak; védtelenebbek mint testek, ugyanakkor védettebbek, mint egyének. Míg Beecroftnál van némi szerep: a profi modellé, addig Koronczinál semmiféle sincs, az amatőr játssza "saját magát". Szerepek persze vannak, csakhogy ezek nem a mű vagy a művész által adottak, hanem a szereplők magukkal hozott, megfoghatatlanabb, összetettebb módon formált szerepei.