Götz Eszter

Ülj le mellém - TÜKÖR

A Budapest Galéria nagy ablakos terme tükörlabirintusra emlékeztet Koronczi Endre új kiállításán. A néző belép és összefüggéstelen képek, hangok, tárgyak között találja magát, majd a kezébe kapott kis magyarázó térképpel - de inkább az intuíciónak szabadon engedett terében - egyetlen pillanat alatt hazatalál: haza, saját érzelemvilágának jól ismert szövevényébe.

Ha Koronczi egy századfordulóval ezelőtt élt volna, úgy képzelem, a spiritiszta szeánszok éber tudatállapotú médiumként tisztelték volna. Elképesztő erővel képes magába szívni az emberi viszonyok szubsztanciáját, és mint eleven transzformátor, rögtön vizuálisan is megfogható alakzattá alakítja. Belép mások gondolatvilágába, neonsárga öltözetében figyelmeztető jelként mozog a kapcsolatokban, messziről mutatva, hogy nem ér a neve, nem szereplő, hanem membrán, lakmuszpapír, fényvisszaverő objektum, letapogatja a láthatatlan szálak struktúráját és láthatóvá teszi.

A Tükör a barátságról szól. Kiválasztotta négy barátját, egy-egy művet ajánlott nekik, ezeket elhelyezte a térben. Leült mindegyikkel kettesben, némán, nézve a tájat, egymást, a kertet, az eget, és videóra vette ezt a tétlen, szavak nélküli, eseménytelen együttlétet. Megkérte őket, mutassák meg egy másik barátjukat és lefotózta a megjelölt személyeket. A kapcsolat, az abból született mű és az utána következő másik barát képe bonyolult hálóként szövi most be a galériát.

Mozdulatlanság, jól körülírt helyzetek, magyarázat nélkül hagyott objektek között a barátság mibenléte rezeg, a lelki-szellemi erő, ezt látjuk meg itt. Valami belső fényforrás speciális megvilágítással varázsolja elő a meglehetősen rideg, érzelemmentes elemekből magát a viszonyt.

Szinte mindegy, hogy a kiválasztott barátok éppen szakmabeliek, műkritikus, filozófus, festő, és hogy barátságuk milyen karakterű. A kulcs maga a hatás, annak kirajzolódása a belőle született műveken. Az, hogy az egyik barátság egy tengerre fektetett írást hív elő, a másik egy vizuális antropológiai szempontból elemezhető fotósorozatot, a harmadik Leibnitz tételének parafrázisát, amin már Voltaire is csak gúnyolódni engedett; a negyedik egy bravúros objektet, egy gumicsónakot, aminek felületéből egy kulcsszót betűnként vág ki Koronczi, így a csónak folyamatosan ereszt, pótolni kell a levegőt, hogy életben maradjon, mi más a barátság, mint ez az állandó áramoltatás, szél a szél ellen, kusza hangzavar, amiben nem az értelmet, hanem a közeget, a megtartó hálót keressük.

A tárlatot Koronczi most is, mint mindig, bő háttéranyaggal kíséri a honlapján. Tudományos igényű struktúrával építi fel a művet, aminek a koncepció és a megvalósítás csak egy eleme. Az egész egy új kommunikációs nyelvet alkot, amelyikben kiállítás és weblap, mű és analízis azonos súllyal szerepel. Nem dokumentálja a munkáit, hanem tágítja, megnyitja ennek az újfajta kommunikációnak, amely érezhetően a következő század művészetének egyik bázisa lesz.

www.kultura.hu