0 English 0 főoldal 0 4 személy 0 4 "manréza" 0 4 mű 0 4 portré 0 a kiállítás 0 a kiadvány 0 szövegek 0 szinopszis 0 kontakt 0 Koronczi Endre 0 köszönet 0
     
 

Tatai Erzsébet:
Philia
Balkon, 2009. március

Tatai Erzsébet:
Önként vállalt
kiszolgáltatottság

 

Götz Eszter:
Ülj le mellém - Tükör
2009. január 16.
www.kultura.hu

 

Fuchs Péter:
Interjú
Foglalkozása: képzőművész-antropológus
2009. január 16.
Pesti Műsor

Fuchs Péter

Interjú

Foglalkozása: képzőművész-antropológus

2009-03. szám / Cs. O

Furcsa hajviseletű, örökké sárga ruhákban járkáló ember, képzőművész Koronczi Endre. Van-e egyáltalán még ilyen hivatás? Koronczi esetében még azt a kérdést is nehéz meghatározni, milyen műfajban alkot, mert bár látszólag művei videók, valójában sokkal inkább mozgó meditációk, szöveg nélküli novellák, színészek nélküli színdarabok.

Január 15-én Tükör címmel nyílt kiállítása a Ferenciek terénél, a Budapest Kiállítóteremben, melynek kapcsán munkamódszeréről kérdeztük

A lexikonok az egyszerűség kedvért "videoművésznek" titulálnak, ami valószínűleg azt jelenti, hogy nem festményekben, hanem mozgóképben fejezed ki magad. Aki ismeri műveidet, az viszont tudja, hogy a filmek mindössze dokumentációk. Akkor te most mi is vagy valójában?

K. E.: A videoművészet kapcsán elsősorban azt szoktam leszögezni, hogy a jó ég tudja, mi az a videóművészet. Pusztán az, hogy videót használunk médiumként, még egyáltalán nem biztos, hogy videoművészetet jelent, hiszen ez a technika könnyű hozzáférhetősége miatt mostanra nagyon egyszerű és kézenfekvő dologgá vált. Azt gondolom, hogy számomra a videó egy tökéletesen alkalmas eszköz arra, hogy valami viszonylag komplex dolgot mutassak meg, mert ugye a kép már nemcsak kétdimenziós, hanem időben is el kezd működni. Tehát lehet folyamatban, dramaturgiában gondolkodni, plusz mellé jön a hang. Voltak például olyan videomunkáim, amelyekben a viszonylag stabil, megfejthető kép mellett a hanghatások voltak érdekesebbek. Számomra két okból fontos a video. Az egyik az, hogy időben zajlik. Egy festményre az ember annyi időt szán, amennyit az az érdeklődéséből kivált - ha nagyon izgatja, akkor sokáig időzik mellette, de az is lehet, hogy meg sem áll előtte. Egy videónál ez egy kevésbé megfogható dolog, hiszen annyi időt kéne rászánni ugyanerre a folyamatra, amennyi idő a video maga. Ugyanakkor ténylegesen ezzel sem lehet számolni, hiszen itt is továbbmegy a néző. A másik a szöveg. A dokumentatív jellegű videomunkáim erősen dolgoznak a szöveggel. És nem feltétlenül csak a jelentésével vagy a jelentés útján való hatásával.

Mi adja az ihletet a művekhez? Sokat töprengsz azon, hogyan lehetne egy-egy emberi kapcsolatot az antopológus-művész szemével feltárni?

K. E.: Hogy hogyan és honnét jön, arra csak a legsablonosabb választ tudom adni, de szerintem mindenki, aki nem ezt mondja, hazudik: csak úgy jön a saját élettapasztalatokból, szenvedésékből. Egyik tavalyi művem, a Kikényszerített vallomás például abból a saját élményből vagy kínból - vagy inkább megörökölt kínnak az emlékéből - jött, amelyet az ember azokban a helyzetekben él vagy érez át, amikor egy szerelmi vallomásos szituációval találkozik. Vagy kellene, hogy találkozzon. Vagy magát, esetleg a másikat szeretné ebben a helyzetben látni. Nekem ezzel fiatalkoromban, mondjuk inkább úgy, hogy kezdő szerelmes koromban igen nagy problémáim voltak. Szerintem ezzel így van mindenki. A tavaly bemutatott munkámban annak az élménynek az emlékével találkoztam, hogy mennyire nagy hatással van rám mind a mai napig ennek a szenvedésnek az átélése, újraélése. Azt gondoltam, hogy ha rám ez ilyen hatással van, akkor ezzel érdemes foglalkozni. Öt interjút készítettem ismerősökkel, de nem szerelmi típusú ismerősökkel, és öt másikat vadidegenekkel, akik mind szerelmet vallanak a kamerámnak. Attól függetlenül, hogy a szereplők nem színészek, és nem eljátszanak egy szerepet, mégiscsak egy filmszerű helyzetbe lettek belekényszerítve.

De ha filmek, miért nem moziban mutatják be ezeket a munkáidat?

K. E.: A kiállítóteremben bemutatott filmeket alapvetően az különbözteti meg a mozitól, a filmtől vagy a videótól, hogy ezek loopok (végtelenített vetítések) kell, hogy legyenek. Nem lehet bennük dramaturgia, mert a néző nem az elejétől nézi őket, hanem valahol bekapcsolódik, és valahol kikapcsolódik. Nem is biztos, hogy az egész művet végignézi.

Miért az emberi interakciók kerülnek a műveid középpontjába? Onnantól, hogy a vidéken alkatrészekből összetákolt járműveknek, a Csettegőknek csinálsz szépségversenyt, egészen addig a birkabőrig, amely Mondd, hogy szeretsz címen szerepelt nemrégiben Miskolcon, és amelyet öleléssel aktiválnak a nézők.

K. E.: Érdekes, hogy ezt a két példát hoztad, hiszen mindkét művem "public art"-nak volt minősítve, legalábbis mind a két esetben a pályázat, amelyre neveztem őket, ilyen művek létrahozására lett kiírva. Ennek a típusú művészetnek a legalapvetőbb kritériuma, hogy a közönséggel dolgozzon, hogy ezáltal megpróbálja egyenrangú félként kezelni, bevonni a műbe, és nem a felsőbb szférákban lebegve leszólni hozzá. Az én dolgom itt csupán annyi, hogy a munkáimmal egy helyzetet teremtsek, melynek közreműködője a közönségem. Hogy ez aztán videóban, színházban vagy utcai műben valósul meg, az már egy másik kérdés.

Van egy rendkívül informatív, olvasmányos weboldalad, amelyen számos régebbi videoműved is megtekinthető. A koronczi.hu. Milyen szerepe van ennek a művészetedben?

K. E.: Egyfelől promóciós célt tölt be, másfelől a művek megvalósulásával egy időben kiegészítő funkciója is van. Ez az egyetlen hely, ahol egymás mellett lehet látni a műveimet, és így talán összefüggések hámozhatók ki a dolgokból.

Végül egy kissé személyes kérdés: milyen ma Magyarországon művésznek lenni?

K. E.: Ezt a kérdést én is nap mint nap felteszem magamnak. Nagyon sokszor érzem a legitimitás hiányát, ami sajnos nagyon hátráltató érzés. Lépten-nyomon nem szakmai kérdésekkel kell megküzdenie az embernek, hanem azzal, hogy bizonygassa a környezetének, hogy de, erre igenis szükség van. Nem úri huncutság ez az egész, még csak nem is a személyes hobbim és passzióm. Amit csinálok, részemről jár a legnagyobb áldozatokkal. Olyan státus, hogy művész, hivatalosan nem létezik. Jó, hogy mára a közveszélyes munkakerülő státus megszűnt, de gyakorlatilag se adózási, se vállalkozási forma szempontjából nincs ilyen kategória. Aki művész, és egyébként nem közalkalmazottság mellett művész, az gyakorlatilag kényszervállalkozó. Olyan értelemben is, hogy valami más típusú vállalkozásból, munkából kell, hogy eltartsuk magunkat, és olyanban is, hogy a művészetünket is vállalkozási formában vagyunk kénytelenek művelni. Ez szerintem abszurdum.

Pesti Műsor

   
   
 
   
  tükör  
copyright: Koronczi