Jaj, csak le tudnék valamit írni ebből az egészből. Iszonyat. Nem tudom mi ez, valami hihetetlen állapot, majd ki szakad a mellkasom, émelyítő gyomorkevergés, alig vagyok magamnál, fogalmam sincs, hogy mi ez és mi történik velem.

Találkoztam a el, az igazi, minden konkréttól elvonatkoztatott el, és nem tudtam elengedni. Nem tudtam megszabadulni tőle, és bár ott kellett hagyni, de most is itt van velem. Az előbb láttam megint egy kicsit a matracom mellett, de amikor nem látom, akkor is érzem. Érzem, hogy itt van.

Nem tudom most mi lesz. Nem tudom, hogy most mi lesz? Fogalmam sincs, hogy mi a teendő. Valami van, valami hihetetlenül van, valami, ami felzaklatott, de talán nem is jelent semmit ez a kifejezés. Sokkal több ez annál, mint egy egyszerű zaklatottság. De akkor vajon mi? Oh, csak tudnám.

Ha a találkozás olyan jó volt, akkor most miért ilyen pokoli? Otthagytam, de közben magammal is hoztam. Ha mást nem is, az élményt mindenképpen magammal hoztam. És az jó! Az nagyon jó! De mit kezdek vele. Itt van az élmény, a nagyon jó élmény, és nem tudok vele mit kezdeni. Iszonyatosan rossz. Nem tudok aludni. Fáradt leszek, és ez borzasztó. Ezt jól megcsináltam magamnak, hogy most aztán minden megint rossz legyen? Miért? Mi a fenéért kellett ennek megtörténnie? Biztosan oka van! Kell, hogy legyen oka, mert a világon még semmi sem volt ok nélkül. Oh, csak tudnám.

Annyira szégyellem magam, de itt most nem volt mese. Nem sírtam, de ki vagyok borulva. Teljesen. Tashi azt mondta, hogy a visszajövetel volt a baj, szerinte az volt a baj, hogy a visszajövetelkor nem tudtam magammal hozni. De szerintem nem ez a baj. Persze ott ez volt a probléma, ezért időztem annyit, ezért nem akartam visszajönni, de közben teljesen nyilvánvaló volt, hogy úgysem lehet. És ez nem lepett meg akkor sem. Nem az hoz kétségbeesésbe, hogy nem tudtam magammal hozni. Mert az lehetetlen. Tudom, hogy lehetetlen, de amennyire lehetséges annyira el is hoztam. Talán túlzottan is. Talán túlzottan is itt van velem. Talán túlzottan is itt él bennem, és ettől vesztettem el a nyugalmamat.

Jaj mi lesz. Nem tudom. Csak ezt ismételgetem, és nem tudok aludni, és úgy érzem, nem is tudok többet aludni. Pedig fáradt vagyok, egyre fáradtabb. Most még jól vagyok, de mi lesz később?

Annyira hihetetlen érzés volt. Most is úgy érzem, hogy le sem lehet írni. Mintha elszakadt volna minden kapcsolatom a begyakorolt és megszokott dolgokkal. El sem tudom képzelni, hogy most mi lesz. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy hazajövök, és el kell kezdenem élni a praktikus életet. Ott kezdődött a baj, hogy azt sem tudtam hova kell hazajönnöm. Aztán meg el sem tudtam képzelni, hogy én most például enni fogok. Hogy hogyan kell enni.

És közben el sem mozdultunk a szobából. Ott volt minden, ott történt minden, odajött hozzánk minden. Nem volt nagy kalandos utazás tengerrel, meg pincével, meg a térnélküli térrel, meg az űrben sűrűsödő térformákkal. A nagy és szép, élményekkel teli utazások a korábbi alkalmakkor már megtörtének. Az a nyavalyás valami, amit meg annyira meg akartunk találni, ott volt a szobában. Ott volt végig velünk. Ott ültem a székben, fel sem kellett állnom, és odajött hozzám minden. Pontosabban csak az a kis izé jött oda. És ott volt. És onnantól már nem volt érdekes semmi más. Pedig próbálkoztunk mindennel. Tashi is próbálgatta, hogy legyen már valami, de nem. Ő akkor még nem tudta, hogy ez(!) a fontos. Az elején még én is azt hittem, hogy majd fog engem elvezetni valahova, hogy megtaláljuk azt a nagyon vágyott valamit. De nem. Nem kellett már onnan sehova menni, nem is volt semmi, se az, ahol voltunk, se az, ahova menni kellett volna. Volt egy olyan pillanat, amikor azt mondta, hogy „add a kezed, gyere, menjünk”, de az is csak egy pillanat volt. Mehettünk is volna, de nem volt sehova menni. Elindulhattunk volna, talán el is indultunk, de nem volt hova. Ez akkor már egyre világosabban látszott.

Aztán Tashi egyre csak próbálkozott, hogy menjünk. Mert akkor ő még mindig azt hitte, hogy menni kell. De nem mentünk. Na jó, akkor nézzük meg, hogy megvan-e az a rész, ahova a múltkor elindultunk, és ahonnan visszarángatott. Megvolt. Megvolt a helye, de mostanra már biztosan látszott, hogy nem volt ott semmi, vagy legalábbis nem volt érdekes. Lehet, hogy elindulhattunk volna, és megint lehetett volna egy a korábbiakhoz hasonló sétát tenni, de nem volt semmi értelme. Séta már volt, és a mostani sétának sem lett volna egy centivel sem több értelme. Az itt maradás viszont nagyon értékesnek tűnt. Jó volt. Jó volt együtt lenni el. El sem tudtam ereszteni. Rátapadt a kezem. Nem tudtam elengedni. Hmm. A kezem folyamatosan rá volt tapadva. Ha messzebb volt, akkor kinyúlt a kezem olyan hosszúra, hogy pont elérjem. Jaj, de most is milyen érdekes felidézni. Az émelyítő érzés egyre erősebb a gyomromban. Lehet, hogy ezt is abba kellene hagyni.

Úgyhogy hagyjuk is. Nézzük a kijövetelt, és akkor talán kicsit jobban kijövök most is. Szóval nem volt egyszerű. Merthogy nem tudtam otthagyni, nem akartam otthagyni, rettenetesen meg voltam ijedve, hogy mi lesz. És talán most is ugyanez az ijedtség van rajtam, talán ettől nem vagyok békében. Nem tudtam elképzelni azt, hogy nem lesz. Nem tudtam elképzelni azt, hogy mi lesz nélküle. De akkor még ott volt az ölemben, ott volt a kezemben. Hol ide ment, hol oda ment, de valahogy mindig ott volt, nagyon közel volt, és mindig mintha hozzám is ért volna. Én meg rajta tartottam a kezem, és nem tudtam elereszteni. Meg persze egyáltalán nem is akartam. De aztán muszáj volt. Muszáj volt. Ki kellett jönni, mert nem lehetett ott maradni. Hjah, nem maradhattam ott abban a székben örökre. És számomra is meglepő módon a kijövetellel nem volt semmi gond. Kijöttem én szépen, vagy legalábbis azt hittem. De talán mégsem. Vagy nem eléggé, vagy nem teljesen. Nem tudom.

Ezt jól megcsináltam, hogy a franc enné meg. Olyan-olyan jól voltam előtte. A tegnap este óta, mióta kitört rajtam a nagy pillanat megérzése, azóta még remekebbül voltam. Hihetetlen eufória volt ez, elképesztő. Hmm, ez mondjuk jó volt. Most meg iszonyat, de lehet, hogy csak ki kellene pihennem magam, de minta esélyem sem lenne rá. Nem lesz ebből egyhamar alvás. De akkor mi lesz. Itt fogok ülni, és.

Persze amikor hazajöttem rettenetesen fáradt voltam. Próbáltam még írni, de nem sokáig ment. Lefeküdtem aludni, mert rettenetesen fáradt voltam, aztán valami nagy kiabálós álomból felriadtam. Most meg itt ülök, és nem tudom, hogy mi lesz.

Itt vagyok bénán, mintha szarrá vertek volna, és...

Úgy érzem, hogy ma meg fog megtörténni velem a csoda. Biztos vagyok benne. Módszeresen kergetem magam bele egy állapotba. Hullámzik bennem az érzés. Nem tudom eldönteni, hogy én kreálom-e az egészet, vagy tényleg valami fantasztikus dolog történik. Jelek ezrei gyülekeznek, melyek arra szolgálnak bizonyítékul, hogy tényleg valami olyan történik, ami életem egyik legfontosabb napjává teszi ezt a mait. Egy hosszú ideje tartó folyamat ér ma el a csúcspontjához és megváltozik minden.

A lelki és fizikai készülődésem már második napja tart. Spannolom magam, és próbálom ezt Tashira is kiterjeszteni. Tudom, hogy nem kellett volna tolakodónak lennem, tudom, hogy nem kellett volna SMS-t írnom. Szégyellem is magam egy kicsit. Viszont az izgalmam a tetőfokán van.

Izgatottságomból és elszántságomból kifolyólag rettentően figyelek minden részletre. Próbálok minden apróságot úgy alakítani, hogy kedvező hatással legyen az eseményekre. Sok minden jól alakul, nincs nehéz dolgom azzal, hogy pozitív jeleket lássak.

Van egy kis összetűzésem a lépcsőházban lebzselő nyanyákkal, de tulajdonképpen ez sem visel meg. Valamilyen egyszerű választ sikerül találnom a gyanakvó és bizalmatlan támadásukra, és úgy érzem, hogy rendben hagytam magam mögött a problémát.

Megérkezem Tashihoz, minden tervszerű és kiegyensúlyozott. Beszélgetünk, próbáljuk elrendezni magunk körül a dolgokat, kicsit szokjuk egymás társaságát. Leteszem a táskám, kiveszem belőle amit, hoztam és megkérdezem Tashit, hogy mit szólna ha ma bekapcsolnánk a kamerát. Nem akarja. Ezt el kell fogadnom. Az érvelésében igazat adok neki, és úgy érzem, hogy semmiképpen sem erőltethetem a dolgot. Csak közben nem tudok szabadulni gondolattól (és ezt mondom Tashinak is), hogy máris milyen fantasztikus anyag lenne a kezünkben, ha az előző alkalmakat felvettük volna.

Beszélgetünk. Ez még nem munka. Csak beszélgetünk. Azért szó esik a korábbi alkalmakról is, meg hogy mire készülünk ma. Próbálom a mindenre elszánt versenyző látszatát kelteni. Beszélek a jelekről (nem konkrétan, csak úgy megemlítem őket), melyek mind a mai nap kitüntetettségéről árulkodnak. Arról beszélek, hogy milyen izgatott vagyok, és közben tényleg rettenetesen izgatott vagyok. Mindez leírás és szuggerálás is egyben. Próbálom minél pontosabban lefesteni a helyzetet, és közben megkérdezem, hogy szerinte én csináltam-e magammal ezt az egészet, vagy tényleg van valami . Nem ad rá egyértelmű választ, viszont egy fél mondat erejéig arról panaszkodik, hogy mennyire fáradt. Ettől egy pillanatra megijedek. De közben érzem, hogy ez ma már nem változtathat semmin, ez ma már nem lehet akadálya semminek.

Lassan kezdenünk kell a munkát, de még kimegyünk a kiserkélyre, Tashi elszív egy cigarettát. Pár perc csak az egész, nem akarjuk húzni az időt. Közben beszélgetünk. A legsemlegesebb dologról próbálunk beszélni. A kiserkélyről a parkoló látszik, egy-két fa, viszonylag nyugalmas környék. Igen. Jó kis környék ez, mondja valamelyikünk. És ebből egy hosszú és hihetetlen történet kerekedik ki. Közös ismerősök, helyszínek és egy fantasztikus történet kibontása után a döbbenet hatása alatt megyünk vissza a szobába. Nem is tudom, hogy mit gondoljak erről. Hirtelen egy kicsit úgy érzem, hogy elgyengít a döbbenet és elvonja a figyelmemet az elszántságomról. De nem szabad ezt éreznem.

Tashin nem látom annyira az átszellemültséget, de lehet, hogy csak azért, mert ő már gyakorlottabb, nem színészkedi túl az ilyen helyzeteket. Abban mindenesetre megállapodunk (és ez már egy fontos munkafázis), hogy a történet által a helynek és a helyzetnek kitüntetett szerepe lett. Több mint két hete járok ide, most vagyok itt hetedszer és érdekes módon eddig semmi sem árulkodott a helyszín fontosságáról. Most viszont fontossá vált, fontossá váltak a személyek is, akikhez a lakás köthető, és fontossá váltak benne a tárgyak is. A döbbenettel még mindig nem nagyon tudok mit kezdeni, de bele kell vágni a munkába.

Most derül ki számomra, hogy az eddigi menetelések, melyeket a hipnotikus állapotaimban véghezvittem egyáltalán nem kötelezőek. Lehet, hogy ez egy félreértés volt, az egyik a sok közül, vagy lehet, hogy csak a véletlen hozta így, de valahogy nekem eddig mindig a menés volt a fontos. Mindig előre jutni, és a mozgás által új dolgokat megismerni. Egy elejtett fél mondatból most derül ki számomra, hogy ennek egyáltalán nem kell így lennie. Lehet maradni is. Ez érdekes. És a szoba már két dolog miatt is nagyon érdekessé vált. Az egyik a hely története. A másik meg a kis , melyet a második alkalommal itt hagytunk a szobában. Már a múltkor eldöntöttük Tashival, hogy tulajdonképpen a legizgalmasabb az lenne, ha a nek, és az általa elrejtett dolgoknak mennénk utána. Akkor még nem gondoltuk, hogy ez az utolsó alkalom lesz, és az utolsó próbálkozás is nagyon felerősíti a téma fontosságát. És ehhez még a történet is hozzátett egy kicsit.

A kis tehát itt van a szobában. Tudjuk, hogy itt van, és azt is tudjuk, hogy körülbelül hol hagytuk a legutóbb. Ott van valahol a polc mögötti részen. És a nagyon fontos! Olyan érzelmeket és indulatokat váltott ki belőlem, ami mindenképpen kitüntetett szereppel ruházza fel. Kíváncsivá és izgatottá tesz. Az biztos, hogy ez nagyon érdekel.

A mostani kérdés tehát legyen a sejtéssel kapcsolatos. Mi van ott? Mi volt az, amit a kis nem engedett megközelíteni a múltkor? Mi lehet az? Ez felettébb érdekes. Eddig mindenhol szabadon mászkáltunk, különösebb korlátok nélkül történtek az események, minden szabadon megtapasztalható volt, itt viszont keletkezett egy olyan határ, melyet nem léphettünk át. Jött ez a kis és azt mondta, hogy nem . Oda nem mehetünk. Magára vonta a figyelmemet, és nem engedett tovább. Hihetetlenül vonzott, és ellenállhatatlan hatást gyakorolt rám. Nem mehettem tovább. Tudtam, hogy van ott valami, de nem mehetünk oda, tudtam, illetve sejtettem, hogy ott van az a valami elrejtve, és a nagy tiltakozásból arra következtettem, nagyon fontos dolog lehet. Szóval most azt kellene megnézni, hogy mi lehet ez.

Tashinak mondom, hogy szerintem ott kell lennie annak a valaminek, amiért ezt az egészet csináljuk. Talán nem az ellenség , sőt biztos, hogy nem valami konkrét dolog, de biztos, hogy nagyon fontos, és ha sikerül megtalálni és megfigyelni, akkor rá fogunk jönni, hogy mi az, és hogy miért olyan fontos.

Akkor induljunk ma innen. Már nem kell pincébe menni, és különösebb szimbólumokra sincsen szükségünk az eltávolodáshoz. Itt vagyunk a szobában, itt van a is, és az a feladat, hogy előcsalogassuk. Menni fog. Itt van, tudom, hogy itt van, és konkrétan emlékszem arra, hogy holt tűnt el a múltkor. Még mindig ott kell lennie. Ott a polc mögötti részen. Nem a polcon, nem a parkettán, de valahol ott. Biztos, hogy meglesz.

És tulajdonképpen nem is veszett el a múltkor, csak már nem láttuk tovább. Biztos, hogy ott maradt, és elő is kell jönnie. Ha annyira hiszek ennek a napnak a megjelöltségében, akkor nem lehet semmi akadály. Ott van, és előhozom. Nézzük, vajon most is ellene lesz-e annak, hogy elinduljunk a másik irányba? Megint azon fog fáradozni, hogy elvonja a figyelmemet, vagy esetleg már megérett az idő arra, hogy megnézzük, mi van ott?

Mindenképpen legyen a mai próbálkozás célja az, hogy kiderítsük, mi van ott. Ebben könnyen megegyezünk Tashival. Kis bizonytalanságot érzek az arcán, de ez lehet, hogy csak az a bizonyos fáradtság, amit említett. Meggyőzöm, hogy egészen biztosan ez a cél . Ott kell lenni valaminek, vagy ha nincs ott semmi, akkor viszont a hiányának van legalább akkora jelentősége, mintha bármi érdekeset találnánk.

Ott kell lennie valaminek. Vagy ha nincs ott, akkor azt kell észrevennünk, hogy nincs ott semmi. Csak okosan kell olvasni a történésekből. Háromféle eset lehetséges: 1. Vagy ott van az a valami és megtaláljuk végre azt, amit kerestünk, és megismerjük és hurrá. 2. Vagy nincs ott semmi. És akkor ebből kell levonni az összes következtetést. Mert a mai napon meg kell történnie mindennek. Ma van a napja, hogy fény derüljön mindenre. Persze csak valóban létező dolgokra derülhet fény. Tehát ha nem találunk semmit, akkor azt kell elkönyvelnünk, hogy nincsen semmi. 3. Vagy valami egészen mást találunk ott. Fogalmam sincs, hogy mit, de lehet, hogy van ott valami olyan is, amire nem is számítunk. Esetleg tudni fogjuk róla, hogy ez nem pontosan az, amit kerestünk. De ott van, és a rátalálás hihetetlenül érdekessé fogja tenni a számunkra.

Elkezdjük. Nézem a pontot. Most nem rontok el semmit, most nem ronthatok el semmit. Tashi sem. Talán már mindketten tudjuk, hogy hova megyünk, és hogy nem hibázhatunk. Nézem a pontot. És egyszerre érzem át a nap fontosságát, és egyszerre kezdem érezni az ellazulást. Nem hibázhatok, úgyhogy a lehető legpontosabban figyelem Tashi instrukcióit. Nem szaladhatok előre, mint a múltkor. Nem türelmetlenkedhetek. Most nem szorít az idő. Ha lassan megy, hát lassan megy. Ezt Tashinak is meg kell értenie. Sajnálom. Most sokkal fontosabb, hogy tökéletesen sikerüljön ellazulni. Nem tudom, hogy van-e különbség a hipnotikus állapotok között, hogy tud-e mélyebb vagy sekélyebb lenni? Nem tudom, hogy el tudom-e rontani a dolgot? Figyelek, és nem nyugtalankodok. Nem szaladunk előre. Érzem, hogy az izgatottságom egy kicsit most még nehezebbé is teszi dolgot. Ha ezzel a fene nagy akarással teszem tönkre az egészet, akkor egy kötöznivaló barom vagyok. De a nemtörődömség sem lenne jobb. Vajon lehet-e akarattal nem akarni?

Na jó, mondjuk, hogy ellazultam. Mondjuk, hogy becsukódott a szemem, és mondjuk, hogy nem én csuktam be akarattal. OK, itt vagyok a szobában, most nincs semmi pince, meg erőterekből sűrűsödött térnélküli tér, hanem itt vagyok a szobában. Érzem, hogy Tashi is picit másképpen mondja a dolgokat, de ez persze a megállapodás része. A fotel. Itt vagyok a fotelben. Semmi pince és semmi elvontkodás. Fotel és kész, Tashi is ezt mondja. Mondjuk, hogy laza vagyok, de nem tudom igazán, hogy akkor ez már hipnotikus állapot-e. Eddig mindig azzal ellenőriztem magam, hogy el tudom-e egészen hinni azt, amit látok. És hogy el tudok-e kezdeni benne mozogni. De most nem kell mozognom, és nem kell elképzelnem semmit. Itt ülök a fotelben, abban a fotelben, melyben egyébként is ülök. Mindegy. Tegyük fel, hogy minden OK, és akkor nézzük végre a kis t.

Tashi megkérdezi hogy vagyok. Mindig ezzel kezdi. Kicsit idegesítő, mert mindig egy kicsit sürgetésnek tűnik. És olyan hihetetlenül nehéz kinyitni a számat. Mintha pont arra lenne jó, hogy összezavarja az oly nehezen összehozott ellazulást. Mondom, hogy jól vagyok, de csak úgy motyogva. Tudom, hogy a következő szavakat már könnyebb lesz kimondani. Oh, hiszen már nagy gyakorlatunk van nekünk ebben. Tashi is a ről kérdez. Persze, hiszen ebben állapodtunk meg.

Akkor próbáljuk megtalálni. Aha, ott van. Tényleg ott van, pont ott, ahol hagytuk, hiszen ez fantasztikus. Jól van, tudtam, hogy meglesz. Köszönöm.

Még nem látom pontosan a formáját, de érzem a jelenlétét. Mintha egy kis tölcsérszerű valami lenne előtte. Ebből akar kibújni. Tehát ott van. Létezik, és nem tűnt el az elmúlt napokban sem. Ott várta, hogy újból találkozzunk. Ez megnyugtató. Akkor lássuk mi lesz. Szeretném, ha előjönne, de nem tudom, mit kell érte tenni. De már jön is. Csak úgy kibújik. Fényes és kicsi. Ahhoz hasonlít, amilyen a múltkor volt, de nem teljesen pont olyan. De a kinézete tulajdonképpen teljesen lényegtelen. Itt van, és továbbra is nagyon barátságosnak látom. Emelkedik és növekszik. Azt teszi, amire kérni szerettem volna, de magától teszi. Jön előre, de még nem foglalkozik velem. Emelkedik, egy szép lapos íven megy egyre feljebb. A felkelő naphoz hasonlítom, de ezt csak Tashinak mondom. Hogy el tudja képzelni, de közben már megint szégyellem magam a közhelyesség miatt. Nem tudok mit tenni. Emelkedik és növekszik, és a szoba közepe felé igyekszik. Aztán jön felém. Egyre közelebb. De jó. Ez nagyon jó érzés. Már itt van egészen közel hozzám, az ölemben. Nagyon kedves. Nem tudom megmondani, hogy miért, de nagyon kedvesnek látom, és rettentő nagy boldogsággal tölt el a közelsége.

Furcsa és kellemes érzés egyszerre. Nem is tudom látom-e pontosan, hogy milyen, a látványnál sokkal fontosabbnak tűnik az érzés. Valahogy nagyon barátságosnak tűnik. Kedves. És mintha viccelődni kezdene velem? Mozog. Itt mozog előttem. Ugrándozik, és néha be akar ugrani mögém. Kicsit gyerekesen kedves, de nem zavar. Figyelem. Nem teszek semmit, csak figyelem. Valószínűleg azon fáradozik, hogy lekösse a figyelmemet. Talán pont ezért ugrándozik. De nem zavar. Kellemes érzés. Nagyon kellemes. Megnyugtató. Aztán ideül az ölembe. Elhelyezkedik. Nincs súlya, de érzem, hogy itt van. Hozzám ér. A mellkasomhoz.

Itt ül az ölemben, és érzem, milyen közel van. Én is megfogom. A két kezemet ráteszem a felületére. Nem érzek semmilyen tapintást, nem tudom megmondani, hogy pontosan miből van, de a kezemnek nagyon jól esik rajta nyugodni. Egy gömbfelület. A tenyereimmel érintem. Tudom mozgatni rajta a kezeimet, mintha simogatnám, de elengedni már nem tudom. Azért nem tudom elengedni, mert nem akarom. Fel sem merül bennem az elengedés. Nagyon jó rajta tartani a kezemet.

Itt ül az ölemben és ez leírhatatlanul jó. Közben hallom Tashi hangját, és próbálom neki én is elmagyarázni, hogy mi ez az egész, de valahogy teljesen leköti a figyelmemet ez a végtelenül kellemes érzés. Próbálok mondatokat fogalmazni, de nem nagyon megy. Csak nagyon egyszerű szavak jönnek a számra. Mindegyik csak arról szól, hogy mennyire jó így ez az egész. De azért próbálom körülírni Tashinak, hogy el is tudja képzelni, esetleg át tudjon élni valamit ebből a mérhetetlen jóból, de nem megyek sokra a próbálkozással.

Még mindig itt van az ölemben. Kicsit még mindig mozgolódik, de nagyon lassan. Már nem viccel. Csak itt van. Én sem teszek semmit, csak rajta tartom a kezem. Meg mozgatom egy kicsit. Ilyenkor olyan, mintha simogatnám.

Próbálom valahogy Tashinak elmagyarázni a helyzetet. De érzem, hogy nem nagyon megy. Nem találok szavakat, és amiket sikerül kimondanom, arról meg azt érzem, hogy meg sem közelítik azt, amit érzek.

Valahogy ebben a jelenségben és ebben az együttlétben sűrűsödik össze minden jóság. Na most kellene így maradni. Most kellene megállítani az időt, ahogy azt mondani szokták. Tashi kérdezi, hogy milyen. Persze nem tudom megmondani pontosan, mert a korábbiakhoz képest sokkal inkább csak érzem , mint látom. De a formája egy gömb, ez biztos, és mintha csak egy felület lenne. Mondjuk fényből van. Ezért nincsen súlya. Csak egy felület. Nincs benne semmi, csak fényből lévő felület. Nem sima, de a fény hogy is lehetne sima. Kicsit áramlik és gomolyog ez a felület, szabályos gömböt alkot, de a felületén mindenféle szálak és nyúlványkák vannak. De ez egyáltalán nem akadályozza a megérintését. Egy kicsit körülveszi a kezem, jó érzés, hogy egy kicsit belesüpped.

Próbálom a jó érzést Tashinak is megmutatni, de nem tudom, hogy mit láthat belőle. Azt látnia kell, hogy milyen jól elvagyunk. Megy az idő, és egyre jobb, és egyre jobban meg szeretném tartani ezt az állapotot. Nem tudok szinte semmi másra figyelni. Az is mintha erőfeszítésembe kerülne, hogy Tashi kérdéseire figyeljek. Már nagyon kíváncsi, hogy mi lesz. Én meg egyre kevésbé vagyok kíváncsi, már szinte semmi más nem érdekel. Azt kérdi, hogy van-e itt valami más is? Nem tudom. Én most csak erre figyelek. Na jó, de körül kellene azért nézni. Emlékezzünk vissza, hogy miért jöttünk. Meg kell néznünk, hogy mi van arra, amerre a múltkor nem tudtunk már menni. Próbáljuk meg. De itt van az ölemben. Mit csináljak? Próbáljunk azért körülnézni. De nem látok semmit tőle. Megpróbálom megkérni, hogy menjen egy kicsit arrébb. Ne menjen el, csak legyen úgy, hogy lássak tőle. Nagyon megértő, úgy helyezkedik, hogy lássak. Tashi kérdi, hogy mit látok. Semmit . Nem látok semmit. Itt ülök a szobában, ebben a bizonyos szobában, itt van az ölemben a , és nem látok semmit. Most felült a fotel háttámlájára, hogy ne zavarjon a látásban, de mégis közel legyen. Itt is fogom a kezemmel. És nem látok semmit. Ha nagyon erősen próbálom, akkor egy végtelen horizont képét fel tudom idézni. Hátha ott van valami, de minden erőfeszítés hiábavaló. Csak a re figyelek, és próbálom Tashit meggyőzni, hogy nincs rajta kívül semmi. De ha ennyire nem tudunk elszakadni, akkor próbáljuk meg együtt. Fogjuk meg egymás kezét, és nézzük meg, hogy van-e még itt rajtunk kívül valami. Benyúlok a gömbbe, és megfogom a kezét. Mert neki ott van belül a keze. Ez is nagyon kellemes. És akkor indulhatunk. De hova? Nincs hova menni. Ez egyre biztosabb és Tashinak is próbálom elmagyarázni, hogy nincs itt hova menni. Látom azt a helyet is, ahova a múltkor indultunk volna, ott van a kis domb mögött, de nincs ott semmi. Nincs hova menni. Itt vagyunk, és itt jó. Így jó lenni. Maradjunk még!!!

De ha csak így jó, és nem nagyon tudok mást elképzelni, akkor felmerül a kérdés, hogy mi van, ha nincs a . Szerencsére van, de mi lenne, ha egyszer csak nem lenne. Borzasztóan hangzik. Megmutatja a , hogy milyen lenne, ha elpukkanna. Nem pukkan el, nem történik semmi, csak megmutatja, hogy milyen lenne. Teljesen elképzelhetetlen. Még csak nem is rossz, mert annyira elképzelhetetlen. Ilyen nincs . Nem pukkan el, és nem történhet semmi, mert itt van, és itt kell lennie. Így kell maradnia ennek az egésznek, nincs más megoldás. Nem pukkanhat el, nem történhet semmi. Tashi megint kéri, hogy nézzünk körül. Vagy legyen valami. Rendben van, hogy ez most így jó nekem, de valaminek azért lassan történnie kellene. Megbeszélem a el, hogy egy kicsit leül oda a szoba közepére, hogy tudjak másra is figyelni. Megállapodunk ebben, és megtesszük. Leül oda a parkettára, kicsit kisebb lesz, és mindent megtesz, hogy most egy kicsit ne vonja el a figyelmemet. Akkor megpróbálok körülnézni. De nincs semmi. Közben ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy a kezem rajta tartsam a n. Ehhez meg kell hosszabbodnia a kezemnek, de ez sem akadály. Ott van a szoba közepén, én meg rajta tartom a jobb kezem. Nem eresztem. És így megint csak rá figyelek. Erőltetem a körbenézést, de semmi. Na jó, akkor hagyjuk ezt az egészet. Gyere vissza. Úgysincs itt semmi rajtunk kívül.

Itt ül megint az ölemben, mutatom Tashinak a kezemmel, hogy mekkora és pontosan hol van. Itt az ölemben. Jó, hogy visszajött. Nem kell elmennie. Akkor jó, ha itt ül. Tashi kérdezi, hogy maradjon-e így? Igen! Nem is lehetne másképpen. De ekkor jut eszembe, hogy hipnotikus állapotban vagyok. Atyavilág, akkor én most odaát vagyok, és a is odaát van velem. Hogy tudom majd vajon áthozni? Sehogy. Nem tudom áthozni. Brr. Ez rettenetes. Nem lehet áthozni. Na akkor maradjunk még. Addig, amíg csak lehet. Itt most jó, és el sem tudom képzelni, hogy ne így legyen. És ha nem tudom áthozni, és csak itt létezik ez az egész, akkor nem akarok sehova menni. Itt akarok maradni vele, nem mozdulok sehova.

Nem tudom áthozni. Ez borzalmas. Ez rettenetes. Itt van a boldogság, itt van minden jó, és vége kell, hogy legyen, mert nem tudom áthozni? Ez kiborító. Most mi lesz? Lehetetlen áthozni, Tashi segíts. Segítened kell. Te biztosan tudod, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Neked tudnod kell. Lehetetlen áthozni, és nem tudok elszakadni tőle. Most így akkor mi lesz? Mi a megoldás?

Próbáljuk meg. Próbáljuk meg, hogy milyen nélküle. Eltűnik egy pillanatra. Borzalmas! Kétségbeejtő! Ez így nem lehet. De szerencsére csak egy pillanat volt. Visszajött, és most újból jó. Maradjon minden így. Így kell lennie, nem tűnhet el.

De kell, hogy legyen megoldás. Ki kell találni valamit, nem veszhet el ez az egész azért, mert vissza kell jönnöm. Hogy tudom áthozni? Tudom, hogy nem lehet, de hátha mégis van valami megoldás. Csomagoljuk össze. Leeresztem, akkor lapos lesz és összehajtogatom. Vagy kicsi darabokra szedem, és akkor befér a zsebembe. És úgy át tudnám hozni? De nem, nem lehet. Ez mind őrültség, ez mind lehetetlen, nem tudom áthozni. Pedig egyszer véget kell vetni, nem maradhatok itt, nekem vissza kell jönnöm, de nem tudom magammal hozni. Ez kibírhatatlan. Itt kell hagynom, meg kell válnom tőle, amikor úgy érzem, hogy ez teljesen kibírhatatlan. Ez egy nem létező lehetőség. Áthozni nem tudom, de kell lennie valamilyen megoldásnak.

Egyszer véget kell, hogy érjen a hipnózis. De most már akkor végképp nem tudom, hogy a el mi lesz. Itt fogom elveszteni? Visszamegyek, és örökre megszűnik? Teljesen elképzelhetetlen, de mégis meg kell tenni. Nem maradhatok tovább, már így is túl sok idő eltelt. De a el mi lesz? Itt hagyom? Látom majd kisebbedni, mint a múltkor? Vagy elpukkan? Szétrobban és megsemmisül? Mennem kell, nem tölthetek itt több időt, muszáj megtörténnie. De ezt a is jól tudja. Amit én tudok, azt tudja ő is. És nyilván még többet is. Úgy érzem neki ez nem olyan borzasztó. És ebben a pillanatban köddé vált. Eltűnt. De olyan szépen és egyszerűen, mint amikor a köd elpárolog, vagy a vízcsepp felszárad. Észrevétlenül és fájdalommentesen eltűnt.

És ez csak azt jelentheti, hogy kijöttem a hipnózisból. Nincs . Itt ülök a fotelben, ugyanabban a fotelben, melyben eddig is ültem, de már egészen máshogy. Nincs már . Itt a szoba, itt van Tashi, hallom a hangját, most már egészen másképpen érzékelem. Már tudok őrá is figyelni, hiszen nincs itt a . Akkor ezek szerint kijöttem. És nem is olyan rossz, itt vagyok.

Megpróbálom kinyitni a szememet. Igazából csak most érzem, hogy eddig csukva volt, mert most ki kellene nyitni. De nem megy. Hmm, de fura. Nem tudom kinyitni a szemem. Vagy inkább nem merem. Mondom Tashinak, hogy minden rendben, mondom neki, hogy kint vagyok, tudunk beszélgetni, jól érzem magam, csak nem tudom kinyitni a szemem. Pedig jó lenne. Ki kellene nyitni, de nem megy. Megpróbálom. Nem megy. De miért nem megy? Nem merem. Félek? Félek, hogy akkor végleg egyedül maradok. Akkor ezek szerint mégsem jöttem még ki teljesen. OK, megpróbálom kinyitni a szememet. Szépen összeszedem magam, és menni fog. Próbáljuk. Egy pillanatra sikerült. Ott az óra a falon. Ez jó. Hát akkor ez menni fog. De egy pillanat után megint becsukódott. Könnyen mondom, hogy menni fog, hiszen megint csukva van. Tashi is kéri, hogy nyissam ki. De nem megy. Nem is tudok neki válaszolni, hogy miért. Nem megy, nem akarom meglátni, hogy mi vesz körül. Tudom, hogy a szoba, hiszen eddig is ugyanitt voltam, nem volt ma semmilyen csodálatos utazás, de látni akkor sem akarom. Pontosabban akarom, de nem tudom. Eszembe jut egy mentőötlet. Vagy legalábbis annak tűnik. Tashit megkérem, hogy menjen ki a szobából. Ha kimenne, akkor ki tudnék nézni az ablakon, és az milyen jó lenne. Tashi, kérlek, menj ki egy kicsit! Tudom, hogy furcsa kérdés, de annyira jó lenne. Csak az ablakon kinézés jár a fejemben. Az segíthetne, és ha Tashi nincs itt, és oda tudnék menni, az nagyon jól esne. Tashi valamit mond, de nem nagyon tudom értelmezni. Most akkor nem akar kimenni? Nem lehet igaz, akkor mi lesz? Miért nem megy? Kimehetne egy kicsit a konyhába, aztán majd lesz valami. Kimennék utána, vagy bejöhetne egy pár perc múlva, és akkor az ajtóban találkoznánk újra. De nem megy ki. Most már hallom, hogy azt mondja, hogy nem megy ki. Ki kell nyitnom a szememet. Meg kell próbálni.

Kinyitottam. És most akkor nem engedem becsukódni. Jó! Erős vagyok. Nézek. Ott az óra a falon. Meg azok szerencsétlen virágok. Látom őket, nyitva van a szemem, akkor minden rendben. Huh, de nagy szenvedés volt ezzel a szemkinyitással. Szégyellem magam. De rossz érzés. Tashi biztosan csak nevet ezen az egészen. Micsoda hülye helyzet. De azért úgy érzem megértő. Nagy kínok árán, de sikerült kinyitni. Még mindig ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy visszacsukjam, de nem merem engedni. Akkor kezdhetem elölről. Nem csukódhat vissza. Erősnek kell lennem.

Látom a virágokat, azokat a buta virágokat és beszélgetünk Tashival. Az Öldöklő angyal (Bunuel) jut eszembe, mesélem Tashinak, talán ezzel le tudom festeni neki ezt a rettenetes érzést a szemkinyitással. De miért nem ment? Nem lehet tudni a magyarázatot. Na jó, el sem játszunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha megint becsukhatnám. Teljesen kifáradtam. Izzadt vagyok és teljesen kimerült, mintha nem is tudom, honnan jöttem volna vissza. A tenyerem tiszta víz, az arcom tiszta zsír, rettenetesen nézhetek ki. A kezemet az arcomhoz veszem, és elkezdem a szemem dörzsölni. Büdös a kezem, de a dörzsölés nagyon jól esik. Ezalatt egy kicsit megint csukva lehet. De ez már csak dörzsölés. Egy nagy tocsak az egész fejem. A könnyem, a tenyerem izzadtsága és az arcom zsírossága valami egészen gusztustalan elegyet alkot. Mindegy, ez legyen most a legkevesebb. Közben Tashival beszélgetünk. Erről a szemkinyitásról próbálok neki beszélni, meg jajveszékelek, hogy milyen rossz most. Merthogy eltűnt a , és milyen jó volt vele. De legalább a szememet már kinyitottam.

Beszélgetünk Tashival, ő is mond nekem dolgokat, de csak magammal vagyok elfoglalva. Dörzsölöm a szemem, és közben nézem a virágokat, meg az órát. De nem bírom elfordítani a tekintetemet. Az óra és a virágok vannak előttem, ezeket már egyre jobban látom, de Tashira nem tudok ránézni. Mi a fene? Nem tudok ránézni Tashira. Rettenetesen hülyén hangzik, de ahogy próbálgatom, egyre jobban érzem, hogy nem megy. Már megint egy lehetetlen. Nem megy. Mondom Tashinak, hogy nem tudok ránézni. Kérdezi, hogy miért? Nem tudom, de nem megy.

Na jó, de miért nem megy? Mert akkor meglátsz. Mi? Akkor meglátsz. Micsoda egy helyzet ez. Tökéletes csapda . Itt ülünk, és nem tudok Tashira ránézni. Rettenetes. Na jó, próbáljuk meg. Nem megy. Tashi tovább faggat, hogy legalább mondjam akkor el, hogy miért nem megy. Mert nem, és kész, egyszerűen nem megy. Na de tényleg, miért nem? Mert valamitől félek. Valami szúrástól. Elképzelem a tekintetét, és mintha egy acéltű indulna a szeméből, tartana az én szemembe egyenesen és áthatolna mindenen. Ha a szemébe néznék, akkor jönne ez a rettenetes tű, bejutna a szememen keresztül a fejembe és szétszakítana mindent. Elképzelni is rettenetes. Nem lehet ránézni. De kell, mert már megint egy olyan helyzet, ami nem maradhat így. Csapda, csapda, csapda. Hogy fog ez megoldódni? Tashi segíts, kérlek. Valamit csináljunk. Valahogy ki kell jutnom anélkül, hogy szembe kellene néznem Tashival. Csak kijutok a folyosóra anélkül, hogy rám nézne. Persze, nem is olyan lehetetlen. Megoldjuk. De Tashi sokkal inkább azt erőlteti, hogy nézzek rá. Könnyű azt mondani. Meg tudom, hogy milyen könnyű is lehetne, ha nem lenne éppen lehetetlen.

Számoljunk háromig. Vagy akármeddig. Tashi azt javasolja, hogy számoljunk felváltva. Én mondom az egyet, ő mondja a kettőt, és én mondom a végén a hármat, és kinyitom a szememet. Benne vagyok, de kezdjük a számolás kétezertől visszafelé. Azzal időt nyerek, és csak történik azalatt valami. Valami csoda, ami megoldja ezt a lehetetlenséget. Micsoda egy helyzet, rettenetesen kínos, nem tudok mit tenni. Nem tudom, mit fogok most tenni, így nem maradhatunk már megint, és fogalmam sincs, hogy mi lesz. Már megint szégyellem magam, rettenetesen kínos. Tashi segíts már, kérlek. Itt vagyunk bezárva és nincs megoldás.

Eszembe jut a víz. Iszom egy kicsit. Ez jó ötletnek tűnik. Hiszen látok én rendesen, csak Tashira nem tudok ránézni. Tehát a vízivásnak mennie kell. Próbáljuk. Elkapom a tekintetemet, rá a pohárra és sikerült. Megvan a víz. Át kellett valahogy juttatnom a tekintetemet Tashin. Sikerült, megvan a víz, de a helyzet nem oldódik meg. Sikerült valahogy megszüntetnem a térnek azt a részét, melyben Tashi ül. Valahogy az a rész most nincsen. Kiiktattam. Ott most hiányzik a valóságból egy akkora rész, amekkorát Tashi és az aurája elfoglal. Ha belegondolok borzalmas. De a vízhez legalább sikerült hozzájutnom. Meleg és rossz, de legalább ittam.

Összeszedem magam. Akkor most meg kell próbálni már végre. Számolok háromig, most ugyan csak egyedül, de azért ennek működnie kell. Rá kell néznem. Tudom. Persze, hogy tudom, hogy rá kell néznem, nem vagyok hülye, de képtelen vagyok. Ilyet még soha nem érzetem korábban. Ha nem velem történik meg, akkor azt mondom, hogy ez egy rohadt nagy faxni. Már röhögök a dolgon, kínlódom rendesen, de nem megy. OK, számoljunk háromig. Persze, ha az ilyen egyszerű lenne, akkor számolni sem kellene. Nem megy. Ha egyszerűen nem megy, akkor nem tudok mit csinálni. Akkor a számolás sem segít. De mégis számoljunk. Jó de még várjunk. De mire várjunk, nincs mire várni. Rá kell nézni, nincs mese. A várástól nem lesz jobb. Mennie kell. Túl kell esni rajta, nincs tovább húzni az időt. Jaj. De most mi lesz? Nem, nem és nem. Nincs mese, nem megy.

Na jó, összeszorítom a fogam, nem röhögtethetem ki magam ennyire, tessék, meg lehet egy ilyen egyszerű dolgot tenni bármikor. Egy, kettő, három, mint az egészen kicsi gyerekeknél. A szemébe nézek, de a valóságban meg nem. Szerencsére Tashinak puha barna szeme van, én meg valami éles szúrástól féltem. És most nem szúr semmi. Szerencsére. Ha még szúrna is, akkor nem tudom, hogy mi lenne. Mondjuk, ha Tashinak világosszürke szeme lenne egészen kicsi szembogárral? De szerencsém van ebben is, bár ez még önmagában nem jelentett semmit. Mert nézek is a szemébe, meg nem is. Jó, hogy meg tudom tenni végre. Akkor lehet, hogy túl is vagyunk az egészen? De közben meg olyan kellemes, és jó újból elvenni onnan a tekintetemet. Aztán megint becsukom a szemem, és úgy érzem megint, hogy bárcsak soha többet ki se kellene nyitnom. De ki kell. Most sem maradhat úgy. De most már jobban megy, mert már gyakorlott vagyok benne. Kinyitom, nyitva van, de a helyzet nem sokat változott. Ott vagyok nyitott szemmel. Nem tudom. Össze is vagyok szedve, meg nem is. Rettenetesen remegek, dörzsölöm a szemem, Tashi azt hiszi, hogy sírok, pedig most már biztosan nem sírok. Csak dörzsölöm egyre erősebben azt a tocsakos fejemet.

Aztán beszélgetünk. Mondhatjuk, hogy megoldódott, de nem tudom, hogy megnyugtató-e a helyzet. Már sietünk, de azért egy keveset beszélünk arról, hogy mi történt, és mi a fene ez most. Teljesen kész vagyok. Remegek. A testem minden porcikája remeg. Beszélgetünk és elemzünk, de én többnyire csak nyafogok. Itt is vagyok, meg nem is, el sem tudom képzelni mi lesz most.

Tashi mindenközben kimondja a kulcsmondatot. Ha fel tudnám fogni, ha meg tudnám érteni, akkor... De ekkor én ezt még nem nagyon hallom. Teljesen készen vagyok! Nincs itt most semmi megértés, csak arra tudok figyelni, hogy ki kell jutnom innen. Na most mi lesz. Elképzelésem sincs a továbbiakról. Éppen, hogy csak létezem. Lehet, hogy ezért a pillanatért volt minden, lehet hogy ebben a mondatban értelmeződött minden, de mindez úgy megy el mellettem, hogy észre sem veszem. Több hét munkája egyetlen zseniális mondatban értelmeződik, de ez a mondat, mintha csak egy visszhang lenne.

Elindulok. Na jó. Menni kell. Tashival időpontot beszélünk meg, nem megy egyszerűen, de azért minden OK. Aztán a bicikli, nem esem el, lassan megyek, nincs semmi baj. Már minden működik rendesen, nagyon lassan biciklizem, felváltok, és csak gurulok. Aztán hirtelen eszembe jut, hogy meg kell csinálnom a képeket, meg a videót. Helyet keresek a felvételekhez. Ez talán az első jó érzés. Ezt most akarom, erőt érzek hozzá, meg tudom csinálni. Na, kész is van. Megyek is tovább. De hova? Nem tudom! Nem tudok hova menni? Atyaúristen! Most mi lesz? Hova mehetek, és mi lesz velem?

Egy kis alvás után újból folytatom.

Mintha semmi sem változott volna. A hányinger, és ez a fura érzés nem távolodik. Gondoltam el kellene kezdenem értékelni a dolgokat, hátha az segít. Megpróbálni kitalálni, és összegezni mindazt, ami történt a kezdeti próbálkozásokkal. Merthogy valami kapcsolat van, kell lennie, még akkor is, ha a történet utolsó fejezetét nézve nehéz ezt egy folyamatos cselekvéssornak tekinteni. Az utolsó alkalmakkor felgyorsult valami, és elkezdett egy nagyon határozott irányba haladni. Bennem teljesen megváltozott az érzés, melyet korábban éreztem, hogy nem igazán tudom, hogy mi lesz belőle. Azt persze az utolsó pillanatig sem tudtam, hogy tényleg mi lesz belőle, de éreztem, hogy lesz valami. Akkor már Tashinak is azt mondtam, hogy teljesen mindegy, hogy mi fog történni, ami történik annak nagy jelentősége lesz. Ebben valahogy nagyon biztosnak éreztem magam, és ebben úgy tűnik, hogy nem tévedtem. Persze lehet, hogy belemagyarázás az egész, de akárhogy is van ez a most olyannyira valósággá lett, hogy fogalmam sincs hogyan szabadulhatnék tőle. Jó is és rossz is egyszerre, de rettenetesen szeretnék szabadulni tőle, mert szenvedek, de közben meg azt hiszem, hogy ennél sikeresebb nem is lehetett volna a művelet.

Mást akartunk persze, illetve a csuda tudja, hogy mit akartunk. Valamit az ellenséggel gondoltunk, de talán túl konkrétan gondolkodtunk róla. Az első perctől fogva láttam, hogy arra esély sincsen, hogy egyszer csak egy fal mögül kibukkanva meglássam az ellenségemet, mert ilyen talán nincs is, és ha lenne sem ilyen konkrét formát öltene. És az egész keresgélés is azzal a feltevéssel indult, hogy az ellenség valahol belül van. És tessék. Itt is van, meg is lett. Ha ez a valami, amit megtaláltunk, amit olyannyira megtaláltunk az ellenség lenne, akkor ennél jobban fülön sem csíphettük volna. Szóval itt van, itt van ez a valami, de egyenlőre nem tudom, hogy mi ez. Találkoztam valamivel, ami hihetetlen jó. Minden szempontból a megtestesült jóság és minden vágyak megformálódása. Kicsit nehéz kimondani a közhelyessége miatt, de ez maga volt a „”. A találkozás közben sem mertem rögtön ezt a szót használni, még akkor sem, amikor már régen tudtam, vagy tudni véltem, hogy miről van szó. Valószínűleg csak körülírogathattam, mert amikor kimondtam, akkor már Tashinak is olyan magától értetődő volt, hogy akár ki sem kellett volna mondani. De szerencsére a hipnózisban nem kell félni a giccstől és a közhelyektől, nem kell tartani attól, hogy valamit kényelmetlen kimondani. Itt ki lehet, és aztán el kell kezdeni gondolkodni, hogy mit és miért mondott az ember. A korábbi utazásokra is nagyon jellemző volt a közhelyes képekből való építkezés. Először nagyon konkrétan, aztán sokkal áttételesebben, sokkal absztraktabban, végül pedig már nem is képekben, hanem érzelmek formájában jöttek a közhelyek. De ennek talán így kell lennie. Ez teszi használhatóvá és értelmezhetővé az egészet. Talán így tud egy nyelvvé válni a képek és az érzések sorozata. Meggyőződésem, hogy a képek absztraktabbá válásának folyamata ugyanúgy jelentőséggel bírt, mint az első alkalommal látott sokkal konkrétabb képek. Maga a folyamat is egy közhely, de valószínűleg tényleg emiatt lehet vele dolgozni, és következtetéseket levonni belőle.