Kikényszerített vallomás

Ha kortárs képzőművészetünknek létezik egyáltalán jellegzetes és ismerhető figurája - leszámítva a bulvártévé meghekkeléséből erényt kovácsoló Nagy Krisztát -, akkor Koronczi Endre az. Egyedi módon - már Az én XX. századom liftesfiújaként is - felnyírt frizurája, lensárga ruhája éppúgy hozzátartozik több mint egy évtizede alig változó imázsához, mint művészetének félreismerhetetlen arculata. A felismerhetőség persze alapfeltétel, hiszen az utóbbi öt évben készült munkáiban általában saját arcát, testét viszi vásárra. A Bianco projekt keretében, miközben arcképével telematricázta a várost, önmagát és művészetét ajánlotta fel reklám-szolgálatként - bárkinek. A Gyenis Tiborral közösen készített Basic projekt "pszichotablóján" azokat az embereket gyűjtötte egy képre, akik fontos szerepet játszottak addigi életében, és megvizsgálta, vajon a művészet eszközeivel meddig feszítheti a személyesség határait. Extrém alvás című kísérletsorozatában pedig azzal próbálkozott, vajon egy felvétel kedvéért el tud-e bárhol, bármikor, akár a legkényesebb városi szituációban is aludni, ha akar.

Koronczi művészete évek óta a személyes és a nyilvános viszonyát tárgyalja, gyakran súrlódásoktól sem mentesen. Performanszaiban, fotóin és videóin általában valamilyen - hétköznapi szemszögből - abszurd feladatot tűz ki maga elé, öntevékeny anti-Herkulesként kellemetlen helyzetekbe hozza magát, hogy aztán a szituációt a maga által megszabott szabályrendszer mentén, művészeti eszközökkel próbálja meg feloldani vagy esetleg még feszültebbé tenni. A határhelyzetek kínossága ellenére mégsem igazi tabudöntögető. Módszere a kitárulkozás és a folyamatos önreflexió: önarcképeiben és csoportportréin saját tükörképét figyeli, figyelteti.

Legújabb, Kikényszerített vallomás című videomunkájában szintén az identitás létének és határának kérdését állította középpontba: tíz fiatal nőt kért fel - öt közülük ismerőse, öten ismeretlenek -, hogy kamera előtt valljanak neki szerelmet. Kétszer öt videointerjút készített, külön-külön, két kamerával felvéve, a galéria terében pedig egymás mellé helyezett monitorokon megjelenítve: az egyiken a "valló", a másikon a "kényszerítő". Természetesen nem minden esetben kerül sor vallomásra, mint ahogy a kikényszerítés sem szó szerint értendő. Van olyan szereplő, aki a kamera előtt minden további nélkül kimondja a mágikus "szeretlek" szót, míg mások hosszú körmondatokban magyarázzák meg, miért nem tehetik. A helyzet majdnem mindig kínos, de nem kiúttalan. A mű színlelés és igazság, privát és publikus határáról szól, miközben nézésébe merülve igazán érdekessé az alanyok válnak: mit vetítenek bele egyetlen szóba, és miért rettennek vissza egy rövidke, valójában beláthatóan tét nélküli mondattól.

A végeredmény egy tízrészes, hol lebilincselő, hol kevéssé drámai dokumentumfilm, amelyből emberi sorsok és kapcsolatok, zűrzavaros viszonyok és kristálytiszta érzelmek bukkannak elő. Valójában nem igazi film, mert sem a tér, sem az idő nem alkalmas a filmes befogadásra, és nem is pszichodráma, mert végül nem a helyzetgyakorlatra kerül a hangsúly. Koronczi nem csúszik át sem a mozi, sem a dráma műfajába, de így is eljut az alapkérdésig: mi a valódi és mi a megrendezett? A kérdést a résztvevő művész teszi fel, miközben a kamerával és puszta jelenlétével, szinte passzívan, valóban klasszikus művész-munkát végez el: a privát és a nyilvános közti senkiföldjén lavírozva finom portrékat rajzol a játékba belemenő, és kamera elé álló nőkről.

Ahogy a vallomásra kért személyek a szabályokat elfogadják, akármit mondjanak, maguk is a mű és Koronczi művészetfelfogásának részeivé válnak. A közönség előtt nemcsak a privát szféra elválasztását adják fel, de a művészhez hasonlóan lebontják a saját világ és a művészet közti határvonalat is. Az elkészült videókat igazából akkor érezzük jónak, ha ennek a határvonalnak (illetve lebomlásának) a néző is tudatában van, létére vagy nemlétére folyamatosan figyel. A személyes történetek persze csábítóan erősek, és elragadják az embert. Így járhat ezzel a galériába látogató néző, de így járt maga a művész is, akit néhol szintén elsodortak az események: a határhelyzet-élményt egy koncentrált vágás és rövidítés még erőteljesebbé tehette volna.

A folyton ismétlődő, de mégsem azonos jelenetekben a néző a folyamatos visszacsatolásokból és öncenzúrákból álló beszélgetések ingyenmozis voyeurévé válik. Nem véletlen így az sem, hogy a projekthez készült honlap címoldalán a Casablanca plakátmotívuma látható. A Koronczi-mű alapötlete akár innen is származhatott, hiszen a film egyik kulcsjelenete egy pszichológusok és filmesztéták által agyonelemzett probléma köré szerveződik: vajon amikor Ilsa (Ingrid Bergman) szerelmet vall Ricknek (Humphrey Bogart), igazat mond-e, vagy csupán Victor Laszlót akarja menteni? Koronczi a két nézőpontot - tulajdonképpen Rickét és Ilsáét - kényszeríti szembe egymással, de ellenáll a csábításnak, és nem fonja össze regényszerűen a sorsokat.

Ez a visszafogott, kontrollált erőkifejtés jellemzi általában is Koronczi legújabb munkáit, amelyekben hihetetlen aktivitással és a korábbiakhoz képest még következetesebben vágott bele az emberi identitás vizsgálatába. Mostani videoműve e vizsgálat, és így egy nagyobb építmény része, amelynek körvonalai lassan félreismerhetetlenekké válnak.

(Koronczi Endre Kikényszerített vallomás című videomunkája május3-ig látható a Godot Galériában.)

Mélyi József
Élet és irodalom