„Ellenállhatatlan vágyat szoktam érezni a metrón utazva, hogy összehasonlítsam magam a velem szemben ülőkkel. Sokáig azt hittem, hogy valamilyen furcsa egybeesés következtében mindig egy kicsit hasonlítanak rám azok az emberek. Vagy mégsem. Vagy talán pont az keltette fel az érdeklődésemet, ahogy a hasonlatosságok különböztek. Vagy csak a túlzott figyelem kerített hatalmába és képzelődtem?”

A Self-Phantom-Portrait az utcán és közösségi terekben készült felvételekből összeállított portrégyűjtemény, mely a hasonlóság különböző minőségeit próbálja feltérképezni. Koronczi Endre saját hasonmásait kutatva pásztázta a szembejövők arcát, mozdulatait, gesztusait, hogy összeállítsa saját fantomportréját. Az önvizsgálat sajátos módszere ez, a saját magunkkal való találkozás lehetőségének keresése.

Milyen szempontból hasonlítanak ezek az emberek gyűjtőjükre? A rengeteg különböző felvétel közül kirajzolódhat-e egy valós személy fantomképe? A szubjektívnek tűnő válogatás után egymás mellé kerülő részletek, a jelentéktelennek tűnő motívumok fel tudják-e egymást erősíteni annyira, hogy a fantomkép komplexebb képet mutasson, mint egy hagyományos portré?

„Jó régen történt, de sohasem felejtem el. Egy fiatalember felszállt a buszra és megállt előttem. Pont olyan volt, mint én. Micsoda? Pont olyan, mint én? Az nem lehet. De! Az arca? A mozgása? A ruhája? A gesztusai? De hát nem is ismerem! Hát pont ez az. Nem ismerem, sohasem láttam, se előtte, sem utána, mégis azt mondom, hogy én voltam. Vagy legalábbis egy pont olyan, mint én. Lehet ez? Van ilyen? Van egy másik olyan, mint én? Tényleg olyan volt, mint én, vagy csak azt gondoltam? A fények? A hideg? A párás ablak? Ez mind hozzájátszott? Ha nem tél lett volna, hanem nyár? Ha nem a buszon lett volna, hanem… Akkor is?”*

* Részletek a videó szövegéből.

“I often feel an irresistible desire to compare myself with the fellow travellers while travelling on the underground. I was convinced that all those people were my look-alikes by some strange coincidence, at least to some degree. Or maybe they aren’t Maybe my interest was actually raised by the differences in these similarities. Or probably it was just my imagination.”

Self-Phantom-Portrait is a collection of portraits assembled from images shot on streets and other public places. It focuses on the different nature of the similarities. Koronczi investigated the faces of the oncomers, he is searching for his resemblances is their faces, movements, gestures in order to assemble his own phantom portrait. This method applied by him is a special form of self-scrutiny, a unique search for the opportunity to meet ourselves.

How can all these people mirror their “collector”? Can the different shots build up the phantom portrait of a real person? Can the plenty of insignificant details collected during the subjective selection give emphasis to each other and result in a more realistic portrait?

“It happened a long time ago but I will never forget it. A man boarded the bus and he was standing there in front of me. He looked exactly like me. Like me? How come? No, it is impossible. His face? His movements? His clothes? His gestures? But I don’t even know him. That is the point. I don’t know him, I’ve never seen him before or since, and I still insist that he was: me. Or at least someone who looks exactly like me. Is this possible? Is there another person who looks like me? Was he really my resemblance or was it just my imagination? Should I blame it on the lights? Blame it on the cold, or on the steamy windows, or on all these circumstances? What if there was summer instead of winter? Or if we were not on that bus but somewhere else… would it still had been the same?”*

* Details from the narration of the video