Götz Eszter

Szembeszél

Nem képzelődünk: valóban szél fúj a képekből az Inda Galéria tárlatán. Koronczi Endre, az alapok újragondolásának nagymestere ezúttal a világot alkotó elemek közül a szélre összpontosította ezt a három szobányi kiállítást.
Koronczinál mindig minden elölről kezdődik, mintha a tapasztalat sosem létezett volna. Munkái révén egy konvencióktól mentes valóság nyílik meg előttünk, aminek minden részéhez tiszta, saját viszonyt tudunk kialakítani. Itt nincs eleve értelmezhető kép, tárgy vagy jelenség, mindegyikhez hozzá kell tennünk a pillanatnyi szándékot, amivel megközelítjük. A széllel bélelt fotókon portrékat látunk, de nem az arc részletei izgalmasak rajtuk, hanem az erőlködés, ahogyan a szereplők minél nagyobbat próbálnak fújni. Ajkuk mögött valósággal látható az a homályos kis kör, ahol a levegő kirobban a tüdőből és elhagyja a száj üregét. A századelőn hasonló felvételeken próbálták igazolni a révületbe esett fotósok a médiumok ajkán kiáramló életenergiát. Koronczi nem billen át az okkult kísérletek felé, ő nem valami homályos titkot, hanem magát az anyagtalan légáramlatot igyekszik rögzíteni. Ha máshogy nem megy, mesterséges szelet állít elő a fotók mögé rejtett ventilátorokkal.

Meg lehet állítani, képbe foglalni ezt az illékony elemet, aminek hangulata felborzolja a nagyvárosi ember kedélyállapotát, közvetett látványa gyakran átírja az egész környezetet, megmozgat mindent, de valójában sosem látható? Koronczi a látvány mögé nyúl, látható és láthatatlan valóságtartalmáról tesz fel kérdéseket. Ráadásul együtt kezeli a kettőt: a galéria középső termében négy nagy kivetítőn olyan videókat mutat, amelyeken a mozgókép egy része kimerevedik, megáll, míg körülötte zajlik az élet. A ruhaszárító kötélen kimosott ruhák lengedeznek, de egy alsónadrág nem mozdul. Az esti utcán halad a forgalom, miközben a fák fölött áll a kép leginkább illékony része, a tűzijáték fénygömbje. Elbizonytalanodunk: lehet, hogy a mozgás is csak érzékcsalódás, vagy fordítva?

A néző ezen a ponton lelepleződik, szembe kell néznie saját látásmódjának szűk és merőben konvencionális határaival. Az állókép és a mozgó film két külön világ, nem szívesen kötjük össze a kettőt. Igazi próbatételt jelent az a négy képernyő, amelyet Koronczi egy mozgó állókép kereteként használ. A loopolt felvételeken szélfútta tájat látunk, a kamera egy helyben áll, a képeken nem történik semmi, csak a fák lombja mozog a szél erősségétől függően. Valami eseményre várunk, de nem jön. Aztán szelíd tájképként kezdjük figyelni, de a lombok ringatóznak. Ekkor az érzékelésről kiderül, hogy egy tudat által irányított, betanult helyzetekhez idomuló folyamat, ennek foglyai vagyunk mindaddig, amíg nem tanulunk meg mindent újra látni. Koronczi fotói között sokáig kell ülni, hogy a szemünk végre megnyíljon.

www.kultura.hu 2009. július 9.