Csizmadia Alexa

Ki szelet vet

Koronczi Endre új munkáiban a főszerep az elemeké, elsősorban a szélé. Az Inda Galériában bemutatott Négy szél című videoloop sorozat szinte sztoikus alkotót tár elénk aki tisztában van a tájképfestészet hagyományaival és azokat a mai kor kihívásainak megfelelően értelmezi újra, új technikákat alkalmazva őrzi meg régi korok tanulságait. A hatvan perces mozdulatlan kameraállásokból rögzített videókon csak a szél fodrozza a növényzetet, de néha azért megjelenik a civilizáció is egy autó formájában vagy egy helikopter hangjaként. A szinte eseménytelen videók az ún. lassú művészet körébe tartoznak, nagyvonalúan bánnak az idővel az antikapitalista esztétika jegyében. Az ipari forradalmat követően az időt egyre racionálisabban közelítettük meg, az életünket strukturáló óraszerkezetek fokozatosan olcsóbbá váltak az idő pedig valamiképpen pénzzé alakult. Koronczi Négy szél című munkája nemcsak a szelet térképezi fel hanem az időt is, szinte utópisztikus vágy jelenik meg benne a parttalanul, strukturálatlanul folyó idő után. Az idő megjelenése ebben a szinte háborítatlan természeti környezetben eltávolodik mindattól ami az időt, annak érzékelését alakítja, csak a civilázió időnkénti beszűrődése  kelt disszonáns hatást, de éppen ez menti meg a művet a szentimentalitástól.

A Megállított...című videoinstalláció képein is állni látszék az idő, Koronczi kamerája felfüggeszti a fizika törvényszerűségeit, egy-egy apró mozzanatot ábrázol míg a képsík többi részén állóképet látunk. A szél fúj, ám a szárítókötélre kifüggesztett ruhadarabok közül csak az egyik lebben meg időnként. Ha ki tudjuk iktatni az "ezt meg hogy forgatta" oldalfurdaló kérdését érdekes megfigyeléseket tehetünk az érzékelésről és párhuzamokat vonhatunk videója és a látás valós folyamatát leginkább modellező kis mélységélességű fotók között.
A Széljegyzet című fotósorozat portréi látszólag mintha születésnapi gyertyák elfújásához vettek volna nagy lélegzetet, majd az expozíció pillanatában dacosan kifújják a levegőt, melyet a fotókhoz közel álló néző érzékelhet is, hiszen a képek mögött ventillátorok (?) vannak. A levegőt fúvó képek átmeneti enyhet adnak a valószínűtlenül meleg nyárban. A portrék nagy méretüknél fogva azonban inkább tisztes távolból állnak össze, ebben az esetben viszont a morc középkori vízköpőkre emlékeztető arcokat nem lágyítja meg a csupán közvetlen közelükről élvezhető fuvallat. A sorozatot szélben szálló nejlontáskák lírai fotói egészítik ki. Ezekben Koronczi ismét átértelmezi környezetünket, az ezer év alatt lebomló műanyagot esztétikai magaslatokba emeli (egy kis hátszél segítségével).
A fizika törvényeinek ellentmondva a szél nem szétzilálja, hanem összetartja Koronczi kiállítását, akinek továbbra is jó szelet kívánok.

ArtPortal 2009. 07. 30.