Fantomkép sajátmagamról (Self-Phantom-Portrait)

emberek, akik valamilyen szempontból hasonlítanak rám

Ellenállhatatlan vágyat szoktam érezni a metrón utazva, hogy összehasonlítsam magam a velem szemben ülőkkel. Sokáig azt hittem, hogy valamilyen furcsa egybeesés következtében mindig egy kicsit hasonlítanak rám azok az emberek. Vagy mégsem. Vagy talán pont az keltette fel az érdeklődésemet, ahogy a hasonlatosságok különböztek. Vagy csak a túlzott figyelem kerített hatalmába és képzelődtem?

Úgy érzem, hogy soha nem voltam még ennyire kíváncsi. Pedig már nagyon régen történt, több mint húsz éve annak, hogy először találkoztunk. Viszonylag tisztán emlékszem. A helyre is, az időjárásra is, a fényekre is, de elsősorban arra a profán egyszerűségre, ahogy az eset történt. És arra a felkészületlenségre, ahogy az eset ért. A ráismerésre, a felismerésre. Arra az érzésre, melyet a figyelmem és érdeklődésem összpontosítása kiváltott.

Jó régen történt, de sohasem felejtem el. Egy fiatalember felszállt a buszra és megállt előttem. Pont olyan volt, mint én. Micsoda? Pont olyan, mint én? Az nem lehet. De! Az arca? A mozgása? A ruhája? A gesztusai? - De hát nem is ismerem! Hát pont ez az. Nem ismerem, sohasem láttam, se előtte, sem utána, mégis azt mondom, hogy "én" voltam. Vagy legalábbis egy pont olyan, mint én. Lehet ez? Van ilyen? Van egy másik olyan, mint én? Tényleg olyan volt, mint én, vagy csak azt gondoltam? A fények? A hideg? A párás ablak? Ez mind hozzájátszott? Ha nem tél lett volna, hanem nyár? Ha nem a buszon lett volna, hanem. Akkor is?

Mióta elkezdtem gyűjteni a sajátmagaimat, nem nézek tükörbe. Illetve igen. Mert elkerülhetetlen, de nem úgy. Nem nézem magam, mert azt akarom, hogy ne a külsőségekről szóljon a keresés. Itt valami egészen másféle hasonlatosságról van szó, mint például a rokonok esetében. Mindenkinek van egy képe magáról, hogy milyen is lehet, hogy szép-e vagy csúnya, hogy boldognak néz-e ki vagy fáradtnak. Próbálom elképzelni, hogyan is nézhet ki az kívülről, ami itt bennem van. Jut eszembe: Volt egy ismerősöm, aki első ránézésre meg tudta állapítani, hogy valaki boldog-e vagy sem. Sohasem tévedett - szerintem ­-, boszorkányos teljesítmény.

Vajon mennyiben hasonlítanak rám ezek az emberek, és mennyiben szeretnék inkább én rájuk hasonlítani? Vajon mennyire hasonlítanak a valódi énemre, vagy mennyire hasonlítanak egy vágyképre? Egy olyan képre, amilyen sokkal inkább csak szeretnék lenni?

Gyerekkoromban azt hittem, hogy a szép férfiaknak szép feleségük van. A csúnyáknak meg csak csúnya jut. És hogy ez így van rendjén. Ma már persze kicsit árnyaltabban látom ezt a kérdést.

Napfényes délelőtt, áttetsző boldogság. Forog a kazetta a kamerában. Lipcse, múzeumkávézó. Hihetetlen az azonosság. Nem hasonlít rám (külsőleg), de ahogy éppen a füzetkéjébe irogat. hihetetlen. Elég régóta figyelem. Már vagy öt percet felvettem, nem is kellene annyi, de. Nem is akarok többet felvenni. Elég lesz. De egyre jobban nézem. Egyre jobban érdekel. És közben egy meglepő érzésre lettem figyelmes. Fontos megjegyezni. Valamilyen nagyon egyértelműen taszító, viszolygó érzés vett erőt rajtam. Jó lenne tudni, hogy mi ez. Az azonosságot figyelve, és azt egyre jobban átélve kezdtem felfigyelni erre a különös érzésre. Egyenlőre nem értem. Nem tudom. Félnem kellene tőle?

Nem tudom. Egyáltalán biztos, hogy magamat keresem? Nem Valami, vagy Valaki mást? Volt már olyan is, hogy nem kerestem, hanem találtam. Nem tudom, hogy mit, de valamit megtaláltam, vagy legalábbis azt hittem. Az illúzió teljes volt, én elhittem, tehát mondhatjuk, hogy számomra igaz volt. Vajon most is elég egy ekkora illúzió? Vagy most egy sokkal tudományosabb megoldásnak kell születnie? Esetleg a hitelesség rovására? Azért mert itt műalkotásnak kell születnie és nem csupán egy pszichológia tesztről van szó? De vajon mi a különbség a kettő között? Meg lehet ezt fogalmazni? Vajon hány olyan ember kerül be a válogatásba, akiről jól sikerült a felvétel és csak ezért nem tudtam neki ellenállni?

Ma, először, megpróbáltam nőket is felvenni. És mintha nem ment volna. Készítettem egy pár felvételt és máris elbizonytalanodtam. Ezt az érzést korábban nem éreztem. A férfiakkal kapcsolatban már a felvételek készítésekor teljesen egyértelműen el tudtam dönteni, hogy jók lesznek-e vagy sem. Általában már messziről ki tudom választani azokat az embereket, akiket fel akarok venni. És amikor forog a kazetta, már van egy sejtésem, hogy fogom-e használni vagy sem. A nőknél úgy látszik ez nem megy. Sőt! Amikor elindítom a kamerát nem tudom hirtelen eldönteni, hogy érdekesnek találom-e (a mű szempontjából), vagy egyszerűen csak tetszik. Nem készültem fel rá, hogy ez így össze fogja zavarni a gondolataimat. Pedig nőket mindenképpen fel kell vennem. Na de akkor hogyan? Mindenekelőtt meg kellene rajzolnom azt a női képet, melyet magamról ábrázolnék? De hiszen pont az ellenkezőjéről van szó. Pont arról, hogy a felvételek kapcsán kell valaminek kiderülnie, a válogatás közben kell rájönnöm valamire.

Ha mondjuk férfiként kicsi vagyok és barna, akkor biztos, hogy nőként is kicsi lennék és barna? Egyáltalán nem. És ez nyilván bonyolódik azáltal, hogy nem a külsőségekről beszélünk. Sokkal inkább egy tekintetről, egy mozdulatról, egy karakterről, melyek teljesen függetlenek attól, hogy valaki magas-e vagy alacsony. Egészen másféle azonosságokról van itt szó.

Vajon miféle rendszerben gondolkodik az ember a világról, melyben muszáj elhelyeznie sajátmagát? A hasonlatosságok által való megfogalmazódás. A viszonyok által meghatározni valamit, ami máshogy meghatározhatatlan. Percenként szembejönni sajátmagammal. Lehetséges ez? Vajon miért van ez az összehasonlítási és azonosulási kényszer?

Egy sok évvel ezelőtti feljegyzésem szerint saját történet híján mások történeteibe helyezkedve élem az életem. Vajon vonatkozhat-e ez a személyiségünkre is? Vannak-e köztünk olyanok, akik nem is a saját bőrükben élik az életüket? Saját megjelenés híján lehet, hogy valamiféle kollektív külsővel rendelkeznek?