A média kiszámítható rendszerességgel számol be egy-egy újabb világrekordról. Egy-egy olyan rekordról, melyben valaki egy tegnap felállított rekordot döntött meg, de már a rekord pillanatában tudhatjuk, hogy az öröm nem lesz hosszú életű, (rekord)döntés (rekord)döntést követ. Miközben a kőolaj-kitermelés napi adagjának mai emeléséről szóló határozattal egyidőben elkészülnek a világ legmagasabb épületénél még tíz emelettel magasabb toronyház tervei egy SMS-em érkezik. Egy barátom ír, hogy fel kellene hozni azt a régi kanapét a pincéből, amelyiket a lomtalanításig vittük le. Nem mondhatok nemet, segítenem kell, egyedül biztosan nem boldogul. Szívesen megyek, mert szeretjük egymást, és ő is rengeteget segített már nekem, de valahogy ez most nem jött jókor. Ma egy kicsit egyedül akartam lenni. Ma el akartam menni egy kicsit sétálni, ma akartam elmenni felfedezni az új uszodát, egy kicsit gyakorolni is akartam, meg a fodrászt is régóta tervezem. Ma akartam végre sorba rakni a könyveket, és a fregoli felszerelését is hónapok óta csak halogatom. Ha nem lenne az a rohadt kanapé, akkor lehet, hogy ma megváltottam volna a világot. De legalábbis saját magamat. Viszont a kanapét fel kell hozni. Nem mondhatok nemet, pedig a füzetem is tele van a régóta halasztgatott feladatokkal. De ennek a kanapécipelésnek még bele kell férni. Útálom az egészet, de kibírom. Még egy kanapé, de lehetne akár fagyasztóláda is, vagy lehetne akár még egy köbméter értelmetlen anyag is. Vagy lehetne akár még ötven oldal a feladatoskönyvből, vagy még egy pár kiló a zsák tetejére. Ha ötven kilót fel tudtam emelni a múltkor, akkor ötvenésfelet is fel fogok tudni emelni, legfeljebb egy kicsit jobban összeszorítom a fogamat. Nincs határ, úgysincs mérhető határ.