A folyamatosan bővülő gyűjteményben önként jelentkezők sóhajtozásai válnak egy végtelen sorozat részévé. A sóhajtozás minden felkért számára mást jelent. A gyűjtés célja az, hogy a sóhajok minél szélesebb horizontját tudja megmutatni. A repertoár a jajveszékeléstől a lélekrezzenésig terjed, mindenki szubjektíven értelmezi a kérést, és a saját természetes sóhaját igyekszik megmutatni. A jelentkezők nem színészkednek, hanem megpróbálják egy megszokott gesztusukat a kamera kedvéért reprodukálni. Az őszinteség és a hitelesség idézőjelbe kerül. A sóhajtozás által felidézhető lelkiállapot rekonstrukciója történik, mely természetével ellentétben derűs pillanatokat eredményez a nézőben.

Koronczi Endre sok munkájának egyúttal szereplője is, önmagán modellez érzelmi, fi zikai szituációkat. Ezúttal felkért szereplőit veszi rá arra, hogy kívülről tekintsenek magukra, vizsgálják meg egy hétköznapi, refl exszerű gesztusukat, és sóhajtozzanak egy keveset a kamera kedvéért.

Fordítsuk meg a gondolatmenetet, vajon akkor is derűs jeleneteket látnánk-e, ha a felkérteknek a kamera kedvéért nevetniük kellene? Vajon ugyanilyen könnyű lenne-e nézni egy olyan gyűjteményt, mely a kamera kedvéért erőltetett nevetésekből áll? Ha egy másik kulturális környezetben kezdenénk hasonló gyűjtésbe, vajon ugyanilyen eredményre jutnánk-e? Kell-e valamilyen következtetést levonnunk abból, hogy a sóhajtozásra vállalkozók ilyen sikeresen és látványosan tudtak megbirkózni a feladattal?

The sighs of the volunteers form a constantly growing archive of sighs. As it turned out, sigh means something completely diff erent for each of the participants. The aim of this collection is to gather all the possible varieties of sighs. The volunteers do not act but reproduce their very own sigh for the camera. Honesty and credibility gets between inverted commas. The reproduction of the usually sad occasion of uttering a sigh results in happy moments.

Endre Koronczi is often the subject of his own works, uses his body as a test-site to model certain situations. This time he asks the participants to do the same, to look at themselves from outwards and to inspect their everyday activities.

Let’s try to reverse the situation. If we were asking people to laugh for the camera, would that be equally funny? Would that be fun to view? Are we likely to end up with same results in a diff erent cultural environment? Is there a conclusion to be drawn from the fact that the participants fulfi lled the artist’s request with such ease?