.	törtbeszéd/emlék	.
		.	Zalka Zsolt

„Arra az egyre emlékszem csak, hogy egy hosszú kötelet vittünk ki ketten a pincébõl."

(Zalka Márton Farkas)

„Man kommt immer irgendwo her. Wie weit man sich von diesem Ort entfernt, dieses Kriterium enthält alle Dinge, die einmal zur Beurteilung vorliegen werden, um Gerechtigkeit im kosmischen Sinne zu erfahren, um zur Beurteilung beizutragen, um die Umstände zu klassifizieren, die uns zwingen, diesen oder jenen Weg einzuschlagen, um klarzustellen, dass das Bewusstsein dadurch nicht deformiert werden kann und dass dort, wo es deformiert wurde, Einsicht in die Tragödie möglicht wird."

hét év óta õrzöm ezt a szöveget egy megviselõdõ papírdarabon. Bernben bukkantam rá, A. R. Penck könyvében, a könyv címe: „Ich als Tourist". a papírdarab a könyvismertetõ katalógusból való. hét éve van bennem, hogy megpróbáljam lefordítani ezt a két mondatot, noha velük élek azóta. szeretek hallgatni néhány embert, akik külföldön élnek régóta és törõdõbben beszélik a magyart. tehetségesen tud szétzúzódni a beszéd egy más nyelv alatt. rövidebb út a magához, hamarabb tetten rni a gondolatot. nehezebben emlékszik az ember más idegen szavaira, ha szorítja a cipõ, mígnem magáról lesznek már csak emlékei. nekem vannak emlékeim errõl a szövegrõl. de csak a másik nyelv töredékes bírása tudja feltörni ezt bennem.

ez így szól: Mindig jön valahonnan az ember. – elõkerül, vagy ott terem ahol. mibõl fogható fel, hogy mivé lesz ? ilyenre utal biztos, hogy bizonyos értelemben odavaló, ahonnan jön, mindig és bárhonnan, irgendwo és immer, man, a szégyen útjelzõáblácskái. Amilyen messze eltávolodott ettõl a helytõl – semmi másról nem lehet szó, csak a távolság mértékegységeinek elõsorolásáról, ki miben mért –, ez a kritérium tartalmaz minden dolgot, – kritérium, jó lenne magyarul, a távolság mint jegy, ismérv, de hogyan tartalmazhatja egy kritérium a dolgok sokaságát, mondhatni összességét – melyek egyszercsak megítélésre kerülnek – az ember maga mérlegel itt, vagy más teszi mérlegre õt ?, a szenvedõ szerkezetben megvan a lehetõség, hogy az ember eldöntse: magára veszi-e ezt a mérlegelést, vagy majd kiolvassa a történetbõl utólag, de akárhogyis: a dolog meg fog történni, teljesen érzéketlenül és a szenvedésre való tekintet nélkül, ez a hihetetlen kozmikus érzéketlenség a szenvedõ szerkezet sexappealje, mondhatni a legszenvedélyesebb beszédmód –, az igazságot kozmikus értelemben megtapasztalni, melyeket – visszautalok: a minden dolgokat- a megméretésben elõsorolhatunk – csatolhatunk ill. mellékelhetünk, kedvezõ elbírálás reményében – körülményeink felméréséhez – osztályozásához, erste Klasse körülmény, eszméletlenül, vakon, valami történt, zweite Klasse körülmény stb. –, melyek kényszerítenek minket ebbe vagy amabba az útba belevágni, – még csak nem is vonzásról van szó, vagy taszításról, hanem útbaszorulásról – hogy világossá váljék, hogy világossá tétessen, hogy világossá tegyük, hogy tisztán lássam: tudatom mindeközben nem torzulhat, és ott ahol eltorzul, a tragédiába pillanthatok aztán bele. – egy adott körülmény, egy deformált eszmélet, egy tragédia: ebbe belepillantani, aztán elõsorolni: az emlékeket.

Történik valami és megváltozik az ember. Ami történt: titok. Emlék állja útját. Amivé lett: csodálkozik magán: ez lenne az igazi? A deformálódás, a tragédia pillanata – utóbb, mint emlék – csak azt teszi világossá: mit tettem? Mit? Jóvá lehet-e tenni mindent? Nem állok meg, fordulok szembe, hajlok arra, hogy igen. De milyen a pillanat formája utóbb, milyen alak ad ki egy múltba villanó simogatást? Hogyan lehet megérinteni egy nyomot? Két dolog, ha dolguk volt egyszer egymással, már nem szabadulhatnak egymástól, egymás emlékétõl. Mintahogy a bénult emlékezet is minduntalan emlékmûvet akar csak csinálni abból, aki a gondjaira van bízva, hogy vissza – visszatérhessen megszabadulni tõle.

Négy helyzet jutott eszembe, amiket Koronczi Endre képzõmûvész hozott létre, az egymáson nyomot hagyó dolgokról. Tapintatlan munkák ezek, önmagukba fordult dolgok. Tapintatlanok, mert nincs az a kutató ujjacska, ami beférne oda, amikor történik a dolog, ti. az összeérés, a nyomhagyás. Összehozott valamivel; mint egy tett: akkor ott rámutatás és rátekintés van. És itt továbbhasítani, itt betenni a lábunkat az ajtórésbe, nem hazamenni: ez az önmagától (önmagamtól) értetõdés salakos terepe: itt nehéz egyrõl a kettõre jutni.

Ezerszer fellépni ugyan arra a lépcsõfokra, de amit ezek, ti. a cipõtalp és a lépcsõfok egymással tesznek akkor. Untig hajtogatni valamit, de a hajtogatás redõje köztünk. Minduntalan ráharapni ugyanarra, de a vásott fog mintavétele az idõbõl. Ezerszer átvinni egy értelemet, de az érzés nyomát kiolvasni az anyagból, ahogy nyomot hagy rajta a tekintet, ami értelmet ád neki: ami két dolog között történik a hûséges együtt-járásban, ebben a hiper(inter)aktív és infravékony közben, amirõl itt szó van, annak nincs hordozója. Az emlék: az elrugaszkodás lábanyoma az élõn. Az összeérésnek tere és jele van; nem diszkrét, nem számbavehetõ és nem kiszámítható: egyfelõl várni, másfelõl rámutatni lehet.

I

A kiállított tárgy: egy teremben két hatalmas, hegyesre faragott oszlop támaszkodik egymásnak csúcsaiknál fogva, alapjaik az oldalfalakon. Találkozási pontjuknál egy óra számlapjának nagymutatója csípõdik be, a mutató kicsit túlér a számlapon. Két gerenda, egy óra, nagymutató becsippentve a gerendák hegye közé. Számlap forog ezért és vele mindaz, ami ennek megszokott viszonyítási tere: tekeredik be az egész tér. A munka: „A múlt koptatja a jövõt, a jövõ koptatja a múltat és ez a kettõ a jelenben ér össze." Van két gerenda, egy konkrét óra, ez le is van írva, nyilván a bal gerenda a múlt és a jobbik a jövõ és a nagymutató a jelen pillanat, ahogy ezek összepréselik azt. Ennyi van, ez az üres deskripció csavaroz csak vissza a konkrétságba; a gerendák csak gerendák lennének a szememben, ha mást kívánnék látni bennük. De ahogy ez a két hatalmas oszlop azt a kis „semmi acéltût" becsippenti: testiesül a gondolat és kiül rá az anyag. „Ahogy a hosszan tartó érintkezések megváltoztatják a tárgyak fizikai jellemzõit (is)." Két összehozott dolog hatása egymásra – errõl van szó. Miért nem gondoljuk, hogy nem csak az (a belsõ) veszi magára ama (külsõ) dolog érzékletes képiségét, amire azt áthozzuk, hanem ez kölcsönös. Avagy a sötét verem és a hozzá való viszonyunk változatlanul és érintetlenül állná, hogy folyton a szerelemmel hozza össze a nyelv? Nyomot hagy-e saját magunk érzékelésén az a dolog, amit segítségül hívunk a világból, hogy képet alkothassunk magunkról; és merre vezeti tekintetünket a megismerésben az, hogy egyszer már birtokba vettük a nyelv révén ily módon a világot? De mégis, nem állhat fejre minden, érezzük, hogy van az ismeretnek, az egymásról való tudásnak egy iránya, egy etikája: ez a „kopásirány" mutatja, hogy nem lehet büntetlenül oda-vissza mûködtetni a metaforákat konkrétan, vagy ha mégis, akkor nagy árat kezdünk fizetni magunk igazáért. Megrendítõ csapás ez, akkora, hogy a nyelv adja a másikat: a fa az ablakom elõtt az életem fája lesz, poharamban a víz az életem vize, az út mentén elsuhanó táblákon áll sorsom titkosírása, mert ez is összeáll, egy részecske útján fogom keresni, hogy szeret, nem szeret, (szeretnie kell!); a saját törvényeit alkotó vágy véletlenszerûsége vezet orromnál fogva. Ebben a világban csak egy másik hozhat ki a sodromból, és téríthet magamhoz, ahogy újra átviszi (magára) az „értelmet", ha rábízom magam felerészt: a megértés tere indukált, de nem hatalmi szó vágja a rendet. Mértéktartásból fakad az arány lehetõsége, ami aztán irányt ad. Máshogy emlékszünk egymásra, Gott sei Dank.

II.

A kiállított tárgy egy bizonyos hosszúságú lambériaborítás a falon, kb. könyökmagasságban kopottas csíkkal.

Koronczi azt mondta, a lambériát és a zakót kellett elõvennie ahhoz, hogy a folyamatról, az összekoptatásról beszélni tudjon. A mû úgy keletkezett, hogy a kiállítás elõtt otthon összeállítva elkezdte „használni" a lambéria falat. Egy zakóban sétált elõtte, és a zakó könyökével mindig hozzáért. Ez a hosszas gyaloglás könyökmagasságban kopáscsíkot hozott létre a lambérián, miközben a lambéria elkoptatta a zakó könyökét. A kopást tekinti a mûnek, amely a 15,7 km gyaloglás során jött létre. Azt írta oda, hogy: „a fal elõtt sétáló ember zakójának könyöke folyamatosan belekoptatja magát a lambériába, a lambéria pedig kikoptatja a zakó könyökét." Ez az összekoptatás begyûjti az idõélményt. Nyilván a kincskeresõ kisködmön, hogy kikophat a lényeg, elõkophat a dologból, ha közben nem tévesztem ezt szem elõl, azaz egyúttal meg is óvom az úton a ködmönt. Változtat-e valamin (a dolgon), hogy emlékezni tudok rá? Ezzel a dörzsöléssel elõhívott lényeg az abstractum, a põre (lenyúzott) valóság. A kopás a hámlásból, a kéregfosztásból jön. A kapcsolatokban elhasználódva – amikor csak hasznát vennénk a másiknak – pl. ha csak egy jó bõr a nõ, akkor az hamar semmivé foszlik, ez a lehántott réteg a ringyó. Mint ahogy a férfi is megrövidítve érezheti magát, ha csak egy faszi a nõ szemében. Elkopunk egymás mellõl így. Vagy összecsiszolódunk és az átjárhatatlanságunk mellett válunk egyre beláthatóbbá és belátóbbá egymás számára/iránt.

III.

A kiállított tárgy egy szék, falra erõsítve. Ülõkéje meleg, alulról melegítve. „A szék, melyrõl éppen most álltunk fel, még õrzi testünk melegét. A melegség érzékelhetõsége az idõ múlásával arányosan csökken." Mondjuk arról, ami kiszúrja a szemünk, hogy valamely dolog õrzi valami más emlékét. Amikor már hozzá kell férni az emlékhez, mert már hûlt a hely, akkor már csak magunkra vethetünk. Persze anyánkban, míg él, nincs hûlt helyünk. Minden vágy emlékezet nélküli emlékezés.

IV.

Volt a Koronczinak egy egyéjszakás kiállítása, sárga taxival mentem, ahogy odaértünk a kis utcához „na bassza meg, már benn vagyunk, nem megyek be" kitétellel állt meg a taxis a sarkon, én fizettem, kiszálltam. Az utcában távolról egy kapubejárat sarkának ütközött sárga taxit lehetett látni reflektorfényben, emberek, nyüzsgés. Elindultam, „hát ez a Koronczi, hogy ez is összejön neki, hogy kopás és nyomhagyás és most tessék, odakapja az élettõl mottónak ezt a szerencsétlenséget is", gondoltam. Aztán nyomban a gyanú, hogy ez szándékos,

mi több, ezt õ csinálta, mi több, ez maga a mû. Az a nagyon kis idõ, amíg leér a tantusz, azalatt felfüggeszteni a kultúra nehézkedését egy pillanatra, igazából ott kellett volna visszafordulni, hogy megérthessem magam, mi történhetett a Koronczival. Nem volt a helyszín biztosítva, persze vitt az ár, aztán az lett, amire számítottam. De az a pillanat, ott utcahossz alkotótársak voltunk. Füstölgõ roncs, taxiillat, juventusrádió, a baleset befordult a galériába, benn, a kiállítóteremben még forog a bicikli kereke, beljebb egy bevásárlószatyor bele ontva; ami elkezdõdött odakinn az idebenn ér véget. Egy eset, mi történt? Hogyan lett az eset megidézése esemény? Minek az emléke van itt, ahogy áttörte az autó a galéria bejáratát? Áttörni a bénult emlékezet falát, ahogy nem más, mint a megragadott forma indítja szülni az emlékeket, hogy az valóságos is lehetett volna; amikor még visszafelé is járhatónak gondoltuk az utat, az idõt, az álmokat. Összenyitni a fejemben, hogy az utcán én, a mû meg odabenn; egy gondolat belerohanása a köznapi közlekedés eszközeibe; mintha azok rohantak volna egymásba. Hol az a tér, ahol vissza lehetne csinálni, vissza lehetne játszani mi történt, mit is tettem? Maradnék még nálatok, ne bocsássatok meg.

Tartalomjegyzék