.	Constans	.
		.	Timár Katalin

End of stories belong to stories, not to reality. Arthur C. Danto

Constance – egy nõi név, amely gyakorlatilag a latin „állandó" szóból ered és „állhatatost" jelent. Magyarul konstans, azaz a nem változó tényezõ.

A kiállítás címe enigmatikus és poétikus utalás egyrészt a nõi névre, másrészt pedig arra a konstans (állandó) elemre, amely a kiállításban résztvevõk kiválasztását, illetve társulását motiválta. A Constans (ejtsd: konsztansz) elnevezésû projekt célja, hogy a benne szereplõ hat mûvész munkáját történeti kontextusba állítsa és ezen keresztül mutasson fel egy állandóan visszatérõ, éppen a történetiségen keresztül jól megragadható és érzékelhetõ munkamódszert. Ez a stratégia, illetve mûvészetértelmezés az anyaghasználattól független, illetve nem korlátozza az adott mû elkészítésében alkalmazott anyag sajátos kötöttsége. Ugyanakkor nem kerülhetjük meg azt sem, hogy bizonyos, a történetiséggel összefüggõ kérdésekre választ keressünk (vagy legalábbis ezeket a kérdéseket feltegyük). Ez a történeti-elméleti probléma is a kiállítások szerves részét képezi.

A történelem utáni („post-history") korban megkérdõjelezhetõvé vált minden lineárisan felépített narratíva és ez a tendencia nem hagyta érintetlenül a képzõmûvészet történetét sem. A nagy kérdés, hogy hogyan illeszthetünk be egymástól radikálisan különbözõ tárgyakat, illetve mûvészi stratégiákat egyetlen adott idõbeli kontinuumba, felforgatólag hatott a mûvészettörténet korábban elfogadott narratíváit használó konstrukciókra. Ez a probléma az egyes mûvészek életmûvének felépítésének esetében sem kerülhetõ meg és ki kell terjesztenünk nemcsak a korábban jól ismert technikai és anyaghasználatbeli újításokra, hanem a tematikai változásokra, újraértékelésekre és felhasználásokra is. Az új és régi harcának modernista érvrendszere mára használhatatlanná és dogmatikussá vált, mivel nem ad kielégítõ magyarázatot a kortárs mûvészeti alkotások mûködési mechanizmusára és autoriter érvvel söpör le mindent az asztalról, ami formailag kapcsolható egy korábbi – leggyakrabban avantgardista – korszak képzõmûvészetéhez. A modernizmus a mûvészet korábban létezõ határainak megkérdõjelezésével paradox módon olyan új határokat hozott létre, melyek közül éppen csak a kortárs mûvészet megnyilvánulásai rekkorzokõdnek ki. Így a preskriptív mûvészet-szemlélet szerint olyan jelenségek és mûvek maradhatnak ki az interpretáció körébõl, amelyek egy deskriptív mûvészet-felfogás szerint nagyon is érdemesek a figyelemre és az értelmezésre.

Ezt a csapdát elkerülendõ, a Constans-projekt mindkét problémát vizsgálatának tárgyává szeretné tenni: azaz egyrészt a résztvevõ mûvészek új munkáik egyéni kiállításaival szerepelnek egy olyan budapesti helyszínen, ahol korábban egyénileg már bemutatkoztak. Másrészt ezeknek a korábbi anyagoknak a dokumentációját értelmezi a Beöthy Balázs által rendezett hetedik kiállítás. Ez tehát azt jelenti, hogy nemcsak az egyéni mûvészi pályák kerülhetnek történeti kontextusba, hanem ezek a hat képzõmûvész esetében egymást is értelmezik. Bernát András, illetve Menesi Attila jelentheti a két végletét annak a sprektrumnak, amelynek mentén a többiek – Szûcs Attila, Vincze Ottó, Koronczi Endre és Várnai Gyula – tevékenysége is felsorakoztatható.

Bernát András esetében a képzõmûvészet történetét figyelembe véve manapság klasszikusnak, illetve tradicionálisnak számító festészettel állunk szemben. A festészet 90-es évekbeli újramegjelenésének hátterében az ábrázolási és jelentésbeli konvencióknak a korábbiaktól eltérõ interpretációs kísérlete áll. Bernát festményei ezen belül is azt a kérdést kommentálják, hogy létezik-e tisztán absztrakt festészet a 20. század végén egyrészt a 20. század elején uralkodó – Kandinszkij-, Malevics- és Mondrian-féle – felfogás szerint, vagy a késõbb dívó – Greenberg és Fried által proponált – változata.

Szûcs Attila is a festészeti tradíció jelenlegi helyzetét elemzi képeivel. Nála azonban már felbukkan egy másik, napjaink képzõmûvészetét meghatározó jellemvonás: pályájának fõleg a kezdeti szakaszában Szûcs egyszerre több médiumban is dolgozott, akár úgy is, hogy egy adott mûvön belül keverte ezeket a különféle ábrázolási tradíciókkal együtt. Festményeiben folytatta ezeknek az eltérõ forrásokból származó, sokszor a magas- illetve a tömegkultúra területérõl vett, optikailag absztrahált ábrázolási konvencióknak a kombinálását és a mai, elektronikus korban adott helyzetének vizsgálatát. Az elektronikusan sokszorosított és az egyedi képek bonyolult kapcsolatának elemzése miatt nevezhetjük posztkonceptualistának Szûcs festményeit. Ezt a bizonyos szempontból száraznak ható, spekulatív gondolatiságot egészíti ki a képein tapasztalható szenzuális témaválasztás és festésmód.

Vincze Ottó is több mûfajban dolgozik, számára azonban sokkal testhez állóbb az installáció, mint a képalkotás, bár kétségtelen, hogy háromdimenziós mûveinek van egyfajta kétdimenziós, már-már „rajzos" jellege. Ez a fajta absztraháló tendencia köszön vissza a manapság olyannyira divatos és a hétköznapi életben uralkodó kvázi-tudományos hullám esetében, amely a számítógép rohamos terjedésével együtt teljesen ellepi a televíziós hirdetéseket, és bizonyos fokig megtalálható a szabásminták és a különféle mechanikai rajzok, stb. esetében is.

Vincze Ottótól sem idegen a hétköznapi tárgyak használata, azonban õ inkább a „dekonstrukciós" módszert választja; a tárgyakat esztétikailag használja fel, megfosztva ezzel õket eredeti jelentésüktõl. Amikor azonban ezeket az esztétikai módon kezelt tárgyakat installációkká rendezi, a dolgok rendjébõl adódóan azon nyomban új jelentéseket is rendel hozzájuk, melyek frissítõleg hatnak mind látásunkra, mind pedig gondolatainkra.

Koronczi Endre tevékenységének központjában a kölcsönhatás mibenlétének vizsgálata áll és ezzel talán õnála ragadható meg leginkább szimbolikus értelemben a Constans-projekt létrejöttében legfontosabb szerepet játszó gondolat. Koronczi a tárgyak, felületek, események, emberek, mozgások között létrejövõ bonyolult és az idõ dimenziójával árnyalt kapcsolatait elõször festészeti eszközökkel vizsgálta, majd áttért eredetileg hétköznapi tárgyak felhasználására (mint például a szappan, a zakó, a lambéria, padló, papucs stb.), illetve hétköznapi helyzetek fotóval történõ dokumentálására. Az õ mûveiben jól nyomon követhetõ az a gondolat is, hogy a dolgok és a történések csak retrospektíve kapnak értelmet és ez meglehetõsen eltérõ lehet attól, amit keletkezésük pillanatában nekik tulajdonítottunk. Ez a gondolkodási paradigma a történeti tudományokra, így a mûvészet történetére is, fokozottan igaz, ahol gyakran a mûtárgyak pusztán kronologikus rendjébõl következtetnek olyan megállapításokra, melyek ezen tárgyak keletkezésének idején teljes mértékben anakronisztikusak lettek volna. Kérdésessé válik tehát, hogy ez a fajta kronologikus narratíva mennyire képes a dolgok és események rejtett összefüggéseinek feltárására és megmagyarázására – ennek a problémának az artikulálása egyben a Constans-projektnek is egyik alapvetõ célja.

Várnai Gyula installációival a poszt-Duchamp-i tárgyi világ „új jelentéseit keresi". Az avantgarde kezdetben a mûvészet korábban bevett, intézményesült kereteit feszegette és kérdõjelezte meg, míg napjainkra maga az avantgarde vált megkerülhetetlenül intézményesültté. Ez a paradox helyzet Várnai esetében is ahhoz a belátáshoz vezet, mely szerint újra kell értelmezni a hétköznapi tárgyak kiállítótérben való felhasználhatóságának lehetõségeit és alkalmazásukat új jelentéssel kell felruházni. A tárgyak így néha abszurd, elsõ pillantásra olykor értelmetlen helyzetekbe kerülnek már csak azért is, mert a mûvészi ismeretek és a megszokás sem segíti a nézõt a megértésben. Várnai az akár spontán, akár tudatosan kialakuló megfigyelésre épít; a világ és a mûvészet percepciója ennek meglététõl vagy hiányától függ abban a gondolatrendszerben, amelybe mûveit is helyezi.

Menesi Attila mûvészi programját roppant szisztematikus módon viszi végig, melynek fókuszában a mûalkotás – valószínûleg igazából sohasem létezett – autonómiájának „látványos" felszámolása és konkrét idõhöz-helyhez való kötöttségének hangsúlyozása áll. Ezek a kiállítótermekben létrehozott „beállítások" nemcsak hogy eltûnnek a kiállítás bezárásával, hanem nagyon gyakran még a gyakorlott kiállításlátogató számára is észrevétlenek maradnak. Menesi a mûvészet intézményesítésének és intézményesülésének „gyenge" pontjait keresi meg és állítja a nézõk elé a képzõmûvészeti szcéna mûködési mechanizmusainak tudatosítása céljából.

A Constans kiállítási projektben résztvevõ mûvészek esetében tehát olyan alapvetõ mûvészeti és elméleti problémák kerülnek megfogalmazásra, amelyek egyrészt különféle mûfaji tradíciók újraértelmezéséhez, másrészt pedig a mai kritikai-intézményi struktúra kommentálásához kötõdnek.

A mûvészek között mûködõ kölcsönhatás jegyében egy hetedik képzõmûvész, Beöthy Balázs is részt vesz a projektben, mint a „történetiséget" bemutató kiállítás kurátora, ami tõle egyáltalán nem szokatlan feladat, hiszen például egy korábbi munkája, a Fehér tárgyak gyûjteménye is a kurátori feladat ironikusan szellemes megfogalmazása.

Whether we see the history of art as continuing or ending depends upon our goals. David Carrier