.	Bánföldi Zoltán és Deli Ágnes kiállításának megnyitószövege Budapest Galéria, Szabadsajtó út, 1998. szept. 23.	.
		.	Timár Katalin

„Szinkron" volt a címe annak a kiállításnak, amely a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermében került tavaly nyáron megrendezésre. A kiállítás koncepciója Koronczi Endrétõl származott, aki egyrészt saját munkáit állította ki, másrészt pedig mûvészpárokat kért fel arra, hogy õk is vegyenek részt ezen a kiállításon „olyan közös, illetve egymáséra reagáló" mûvel, amely „témája a kiállítás koncepciójához igazodik, arra reflektál". A közös kiindulópontot tehát a szinkronitás, a párhuzamosság, és a kölcsönhatás jelentette ezen a kiállításon: olyan fogalmak, amelyek vizsgálata Koronczi Endre mûveinek már régóta a középpontjában áll. Koronczi – saját magán és párján kívül – 12 mûvészpárt szerepeltetett ezen a kiállításon, a most kiállítókat is beleértve természetesen. A kérdések, melyeket Koronczi a pároknak feltett, a mai kiállítással kapcsolatban is aktuálisak:

– az együtt töltött hétköznapok, a magánélet hogyan befolyásolja a mûvész(házas)párok mûvészi programját?

– miként alakul a mûvész(házas)párok mûvészetrõl alkotott véleménye az együtt töltött évek alatt?

– hogyan csiszolódik össze két egyéniség a párhuzamos pályákon?

– vajon ugyanígy festene-e a mûvész(házas)párok pályája, ha másképpen alakult volna a magánéletük?

– mennyiben kapcsolható össze mûvész(házas)párok pályája, illetve ez mennyire szándékos vagy mennyire a szituációból adódó szükségszerûség?

– ha a mûvész(házas)párok tevékenységei között lévõ párhuzamok létezését elismerjük, akkor ezeket vajon vállalják-e a mûvész(házas)párok vagy sem?

Ennek a mostani kiállításnak is aktuális kérdése lehetne a Koronczi-féle koncepció alapproblémája: milyen gondolat hozza össze egy, a magánéletben közösen élõ pár mûveit a közös kiállításon. Vagy ha jobban tetszik, Lautréamont már szinte közhelynek számító gondolatát átfogalmazva: milyen alapon jön létre és mi lesz a végeredménye egy esernyõ és egy varrógép találkozásának a boncasztalon, azaz Bánföldi Zoltán nagy méretû, barnított fotóinak és Deli Ágnes rózsaszín vászonnal borított tárgyainak, illetve varrógépet is ábrázoló fotóinak találkozásakor a nézõ fejében. Kell-e felmutatni valamiféle, már eleve létezõ közös elemet kettejük kiállított munkáiban, vagy maga a kiállítás a válasz a kérdésekre és a nézõk saját válaszaikkal távozhatnak ebbõl a terembõl.

A látszólagos formai különbségek ellenére is szeretném, ha néhány vezér-motívumot mégiscsak megfigyelnénk ezekben a mûvekben. Az egyik ilyen a hagyomány felhasználásának és átértelmezésének igénye, illetve a klasszikus téma iránti érdeklõdés. Ez utóbbi Zoli munkájában nyilvánvaló, melynek címe Shakespeare Machbeth-jére, annak is egyik legpoétikusabb (mert jóslat), ugyanakkor legsorsszerûbb és legfenyegetõbb elemére utal, amikor Machbeth-nek azt jósolja egy „jelenés", hogy

Nem gyõz soha ellenség Machbethen, / Míg a birnami erdõ Dunsinane / Dombjára nem vonul (IV. felvonás 1. szín).

Ez a jóslat beteljesedik a tragédia végén, mert az elképzelhetetlen mégis megtörténik: a fák elindulnak. Zolitól tudom, hogy képeit Zsennyén készítette, de a képek mégsem a zsennyei fákat ábrázolják. A Machbeth-i címmel a hatalom és a természet változásának játékára, kiszámíthatatlanságára akart utalni. Nemcsak a hatalommal és a természettel, hanem a tragédiákban megjelenõ sorssal is lehetetlen szembeszállni és ezek a monumentális fotók ezt a lehetetlenséget regisztrálják. A „lejegyzés", leképezés szó szerint is igaz: Zoli a fényképezõgépet felvétel közben mozgatta hasonlóan ahhoz, ahogyan egy ceruza mozog a papíron. Ezzel az elgondolással a fotográfia legrégebbi felfogására utal: a „fotográfia" egyrészt szó szerint is „fény-írást" jelent, másrészt az elsõ fotóalbum címe is a fényképezõgép és a ceruza analógiájára utalt. Talbot-nak A természet ceruzája címû sorozatának egyik leghíresebb darabjáról, A nyitott ajtóról azt írta Ian Jeffrey brit fotótörténész, hogy olyan mint egy színpad, ami arra vár, hogy benépesüljön. Zoli képeirõl ez természetesen nem szó szerint mondható el. Ezek a fényképek utalnak arra „színpadra", ahol a sors nagy kérdései dõlnek el: hatalom, erkölcs és igazság.

Deli Ágnes ironikusan – bár nem minden mûvészettörténeti utalás nélkül – kezeli az antik történetet, az Európé elrablását, melyet különösen a reneszánsz és a manierista festõk egyik kedvelt témájaként ismerünk. Zeusz hatalmas bikájából itt csak egy, lábait fáradtan lógató, házilagos kivitelezésû kitömött rózsaszín gyerekjáték marad. Ugyanez a rózsaszín vászon tér vissza a nagyobb méretû háromdimenziós tárgyakon is, melynek használati funkcióit nehéz lenne pontosan meghatározni, inkább csak az „olyan-mintha" érzése kíséri a nézõt. A fényképek azonban a látszat ellenére nem werkfotók, nem azért kerültek kiállításra, hogy a mûvészi munka rejtett titkait feltárják a látogatók számára. Inkább a Cindy Sherman-féle Állóképek logikája szerint mûködnek: eredeti nélküli másolatok, önállóan létezõ mûvek. Fontos bennük az a szándék, hogy megfordítják a Duchamp-féle metódust. Nem az életet hozzák be a kiállítóterembe és teszik mûvészetté, hanem bemutatják és dokumentálják a nézõk számára azt a folyamatot, amikor a mûvészet válik a hétköznapi élet részévé, olyan munkává, mely struktúrájában más „polgári foglalkozásoktól" nem különbözik.

Bánföldi Zoltán és Deli Ágnes kiállításán a nem-hétköznapi és a hétköznapi kerül egymás mellé és kezd párbeszédet egymással.

„Körülbelül kétszáz évvel ezelõtt Európa képzeltét elkezdte foglalkoztatni az az eszme, hogy az igazságot inkább létrehozzuk mint megtaláljuk" – írta Richard Rorty (az Esetlegesség, irónia és szolidaritás címû, magyarul is megjelent könyvében) és bár Õ ezt a gondolatot elsõsorban a politika területére értette, én most mégis azt javaslom, hogy terjesszük ki – ha nem is korlátlanul, de – legalább erre a kiállításra, ahol a bevezetõ szavak mellett mindenki létrehozhatja a saját olvasatát, nagy szavakkal szólva: igazságát.

Timár Katalin