.	Reális mûvészet, Direkt Modell, @®©	.
		.	Nagy Gergely

Le az utcára, ki a térre!

Ezt írja az 1999-es, budapesti Gallery By Night kiállítás-sorozat katalógusa: „Mi úgy gondoljuk, hogy a mûvészet mindannyiunké és csak akkor képes sikereket elérni, ha kommunikál azokkal az emberekkel, akiknek élete ugyanazon a bolygón folyik, amelyiken mi is alkotunk." Ez a gondolat a szervezõket (köztük az @®© cégére alatt Bakos Gábort, Fatér Barnát, Nemes Attilát) és a kiállító mûvészek egy részét is élénken foglalkoztatta. Koronczi Endre képzõmûvész, aki ezen a kiállítás-sorozaton is részt vett, Szabics Ágnessel akkor már lassan egy éve szervezett szûkebb körû beszélgetéseket, amelyek abból indultak ki, hogy a mûvészet gettóba került. Nem kommunikál a környezõ világgal, a lehetséges fogyasztóival, egyszerûbben: az emberekkel.

Szinte a Gallery By Night-tal egyidõben, a Trafó szervezésében valósult meg a Valódi Mûvészet / Real Art címû kiállítás (kurátora Eike volt), amely a hétköznapiság és a mûvészet viszonyát, az észlelést, a befogadást vizsgálta. Budapest különbözõ pontjain utcákat, közterületeket nyilvánított kiállítóhelynek, az ott talált tárgyakat, tárgy-együtteseket mûveknek. Az esemény után elterjedt, hogy Reális Mûvészet néven afféle mozgalom indul, amely a mûvészet helyét, a mûvészek mai életlehetõségeit értelmezi újra. A Mûértõ Koronczi Endrét faggatta arról, létezik-e a Reális Mûvészet, mint csoport, vagy mozgalom, és ha igen, mik a céljai.

Koronczi Endre: Nem vagyunk mozgalom, és nem is tudom, létezünk-e még egyáltalán. De inkább kezdem a legelején. 1998 decemberében elindult nálam egy mûtermi beszélgetés sorozat. Teljesen informális, de rendszeres eszmecsere volt, és az a felismerés indította el, hogy muszáj volna átértékelni a mûvészek társadalmi szerepét. A mûvészetet valahogy ki kellene szabadítani elefántcsont-tornyából, közelebb vinni a közönséghez, a fogyasztókhoz, elhelyezni a piaci viszonyok között, mert elpusztul. És vele együtt a mûvészek helyzete is ellehetetlenül. Nem lehet egy életen át a pályázati- és ösztöndíjrendszerek, nagyritkán a szponzoráció hullámain evezni, valahogy meg kell élni a piacon. A mûvész ma az állami és alapítványi pénzforrások kiszolgáltatottja és a pénzeket sokszor esetlegesen, kontraszelektíven ítélik oda.

Mûértõ: Miért volna dolga a mûvészetnek, hogy integrálódjon a piaci viszonyok közé?

Koronczi: Mert a szélesebb közönség nem lesz rá kíváncsi. A találkozóinkon mindig elõkerült ez a nagyon egyszerû példa: miért nem jön be a Liget Galériába az, aki a bejárat elõtti trolimegállónál várakozik?

Mûértõ: Talán mert úgy érzi, a mai mûvészetnek nincs köze az õ mai életéhez.

Koronczi: Szerintem ez nem igaz. A kortárs mûvészet igenis releváns az emberek problémáival, legfeljebb õk nem tudnak a kortárs mûvészet létezésérõl. Rosszul kommunikál a mûvészet és annak intézményrendszere. Még mindig nincs reklám, promóció. Még olyan alapszinten sem, mint a meghívók, nyomtatott anyagok, plakátok. Áttörésnek számít, hogy a Ludwig Múzeumnak van két plakátja a Moszkva téri metróállomáson.

Mûértõ: Ilyenkor a pénzt szoktuk emlegetni.

Koronczi: Mert ez a legegyszerûbb. A mûtermi beszélgetéseinken éppen az volt a fõ kérdés, milyen technikákkal lehetne összekötni a mûvészetet, a piacot és a közönséget. A mûtermi sorozat lassan kinõtte magát, huszonöt-harminc fõs estek lettek belõle. Kurátorok, teoretikusok és alkotók is részt vettek benne, minden alkalommal volt egy-egy témánk, felkért elõadókkal és vendégekkel. Meghívtuk a non-profit galériák vezetõit is. Elindult valamiféle párbeszéd, mi pedig, négyen ebbõl a társaságból alakítottunk egy csoportot. Túl az ijedtségen, hogy te jó ég, akkor most marketinggel is kell majd foglakoznunk, megpróbáltunk gondolkodni. Egyszerûen meg kellene tanulni a marketing, a hatékony menedzsment módszereit. Petrányi Zsolt, Eperjesi Ágnes, Nemes Csaba és jómagam Direkt Modell néven kezdtünk lehetõségeket kutatni, stratégiákat kidolgozni. Tömeges megoldás persze nem létezik, mi csupán modellt szerettünk volna adni másoknak.

Mûértõ: Mondjuk használhatná a mûvészet a kommersz kultúra eszközeit?

Koronczi: A kortárs színtéren pontosan ez történik. Ezt bizonyítja a Mûcsarnok Intermédia kiállítása, vagy az Áthallás (Mûértõ, 2000. Július-augusztus); ez utóbbin egy olyan új nemzedék mutatta meg magát, amelyet izgat a kommersz képkultúra. Valami hasonlót célzott az @®© óriásplakát pályázat és kiállítás is. Ezek látványos és szórakoztató események olyanok számára is, akik egyébként a tömegkultúra fogyasztói. A kortárs mûvészet partnerének tekinti a tömegkultúrát, s noha sose lesz annyi pénze, képes látványosabb és izgalmasabb lenni nála. Nem kell, hogy versenyezzen vele, ez nem lehet cél, de használnia kell tudni a nyelvét. Az Áthallás többek között megpróbálta összekötni a popzenét és a kortárs mûvészetet. Mindez érdeklõdést kelt, és végsõ soron nézõket vonz a kiállítóhelyekre.

Mûértõ: Milyen eredményekre jutott a Direkt Modell?

Koronczi: Azt mondtuk, fejtsük le a mûvészetet védõ burkot, tegyük ki a világba, „adjuk el", kezeljük vállalkozásként! Eperjesi Ágnes Szorgos kezek címû csempe-sorozata - amelyben a Vileda törlõkendõk csomagolásán megjelenõ kezekbõl hozott létre olyan csempemotívumot, amely akár sorozatgyártásra is alkalmas - mindenképpen kifejezi a szándékainkat. A design, a tömegcikk-termelés és a mûvészet határterületén mozog, kiállítható akár úgy is, ahogy az OBI-ban, vagy a Baumax-ban mutatják be a fürdõszobákat, beviszi a mûvészetet az emberek környezetébe. Sajnos a tálalás nem sikerült, nem találtunk menedzsert, aki a hasonló ötleteket gondozná. Bár azt hiszem, már az is eredmény, hogy elindult valamiféle diskurzus a mûvészet mai helyérõl a piacgazdaságban, a mûvészek egzisztenciális helyzetérõl. Beszivárogtak ezek a szempontok a mûvészeti gondolkodásba. Talán olyan kezdeményezésekre is hatottak, mint a fent említett @®© pályázat, amely remek ötlet volt. A reklám éppen az a rés, amelyen át a kortárs mûvészetet be lehet csempészni az emberek életébe.

Az más kérdés, hogy jónéhány plakát nem szakadt el a reklám-kliséktõl, valamilyen jó vagy rossz szöveg, geg képi illusztrációja maradt.

Mûértõ: Más mûvészeti ágak is szeretnének kitörni a „gettóból". Az alternatív színházak egy része olyan formákkal kísérletezik, mint az operett, vagy a kabaré.

A kortárs irodalom is keresgél, vajon hogyan lehetne szélesebb tömegekkel kommunikálni; a Nyelvterület nevû csoport, három költõ, Térey János, Poós Zoltán és Peer Krisztián formációja a rap-et, a popzenét használja „hordozóként" a költészethez.

Koronczi: Sajnálatos, hogy nem tudjuk, mi történik a többi mûvészeti ágban. De õk se tudják rólunk, hogy mit csinálunk. Talán mert nincs meg a terep, ahol találkozhatnánk. A színház lehetne ilyen hely, ott összekerülhet a zene, a képzõmûvészet, az irodalom. A Gallery By Night sorozatban egyébként próbálkoztunk azzal, hogy bekapcsoljunk írókat is a képzõmûvészeti eseményekbe. Nem lett túl izgalmas.

Mûértõ: Milyennek látod a Direkt Modell csoport esélyeit?

Koronczi: Paradox módon nem volt más lehetõségünk, mint hogy az NKA-tól pályázzunk pénzt a háttér megteremtésére. Nem kaptuk meg, úgyhogy most áll a dolog. A menedzsment hiányzik. Az, ami az @®©-nál megvan.

Mûértõ: Ha belép a menedzsment, a pénz, a piac, akkor az kompromisszumokat is jelent.

Koronczi: Így is kompromisszumokra kényszerülünk. Nem a mûvészetbõl élünk, nem tudjuk arra fordítani a legtöbb energiát és idõt. Néha több erõt köt le a pályázatok, ösztöndíjak keresése, mint maga az alkotás.