.	Kompromisszumok vagy nyitottság avagy miképpen jön létre egy közös mû	.
		.	Molnár Edit

Frans Jacobi & Koronczi Endre Real Time Wind és Németh Hajnal & Peter Land In my Garden címû kiállításai a Stúdió Galériában

Kiindulás – Beszámoló a kurátor szemszögébõl

Olyan nemzetközi ösztöndíj- és kiállítás csereprogramnak indult mint a többi, amin az utóbbi években a Fiatal Képzõmûvészek Stúdiója Egyesület (Studio of Young Artists Association) dolgozott. A cél mindig ugyanaz: lehetõséget adni a mûvészeknek, hogy egy idegen mûvészeti közeget és egy másik mûvész

mikrokörnyezetét megismerhessék, más alkotói stratégiákkal és beszédmódokkal konfrontálódjanak.

Azonban egy elképesztõen megterhelõ, mûteremlátogatásokkal teli nap végén Marianna Krogh Jensennel fáradtan üldögélve egy kis eldugott kávézóban Budapest belvárosában, arra gondoltunk, hogy miként nekünk is roppant érdekes és ösztönzõ volt egymásról korábban semmit sem tudva fejest ugrani a közös munkába, talán a mûvészek számára is kihívást jelent majd egy kooperációra épülõ projektben részt venni. Itt a kurátori munka egyfajta furcsa párhuzamként jelent meg, mivel a nemzetközi együttmûködésekben, networkölésben nem lehet eltekinteni a helyzetekbõl adódó teljesítménykényszertõl: rövid, de annál hatékonyabb katalógustanulmányozás után néhány napos látogatás az adott városban, rohanó és kimerítõ mûteremlátogatások, meglehetõsen agresszív benyomulás idegen lakásokba és életekbe, firtató kérdések és lázas jegyzetelés közepette; ugyanakkor azonban jótékony és felpörgetett állapotot is eredményez a másikra való koncentrált odafigyelés és nyitottság.

Talán szerepet játszottak hasonló élményeink is abban, hogy olyan koncepción kezdjünk el gondolkodni, amelyben a felkért képzõmûvészek nem csak közös kiállításon mutathatnák be mûveiket – mondván: fiatal dán – és magyar alkotók kiállítása –, egyfajta sután értelmezett és érdektelen nemzeti reprezentációként, hanem szorosabb munkakapcsolatban, dialógushelyzetet teremtve közösen hozhatnak létre egy mûvet, kilépve és egy kicsit eltávolodva saját addigi beszédmódjuktól és talán ... na és itt léptek színre a kétségek. Azonnal éreztük az alapötlet izgalmán túl annak minden kockázatát. Aggodalmak 1: az alkotók nem ismerik egymást, soha addig nem találkoztak és csak néhány katalóguscsomag és levélváltáson keresztül tekinthettek bele egymás addigi munkásságába. Aggodalmak 2: Tetszeleghet-e a kurátor Hermész szerepében? Nem túlságosan hangsúlyos-e a személye és közremûködése, hiszen mint az egyedüli közvetítõ "közeg" szerepel, õ ismeri mélyebben a projektbe bevont képzõmûvészek tevékenységét és a mûvészt magát személyesen. (És persze a valódi kockázatot természetesen mégsem õ vállalja.) Nem teljesen megnyugtató kibúvók: a felkért mûvészek visszautasíthatják a részvételt, az ösztöndíj rövidségére hivatkozva, vagy ha úgy érzik, túlságosan rájuk telepszik a már említett nagyon is kézzelfogható teljesítménykényszer, hiszen a végén mégiscsak egy kiállításról van szó, amely mindig megmérettetés.

A kiállításokat pusztán egy egyhónapos budapesti ösztöndíj és közös munka elõzte meg és a kérdések és kétségek által átszõtt kezdeti lépések után két olyan kiállítás született, melyekben igen eltérõ módon, de hasonló hangsúllyal jelent meg az, hogy mit is jelent együtt dolgozni, hol vannak ennek a talán idealisztikus

elképzelésnek a határai.

Szél a galériában

Frans Jacobi és Koronczi Endre Kétirányú szél/Real Time Wind címmel olyan kiállítást mutattak be, amelynek középpontjában közösen létrehozott installációjuk szerepelt. A Stúdió Galéria terére komponált mûegyüttesben a három, hangsúlyosan elkülönülõ tér minden sajátosságát kihasználták. Hat, ellenkezõ irányba nézõ ventillátort szereltek fel a galéria két termét elválasztó boltív alatti falszakaszra, teljesen lehetetlenné téve az átjárást egyik terembõl a másikba. A galéria bejárata elõtti utcaszakasz két végpontjára felszerelt mozgásérzékelõk révén az utcán mozgó járókelõk és autók hozták mûködésbe a ventillátorokat; mikor egy látogató tehát belép a térbe, már kavarog az általa „gerjesztett" szél a belsõ termekben és csak egy perc elteltével állnak le a kerekek, amíg az újabb mozgás ismét mûködésbe nem hozza õket.

A ventillátorokra vékony pauszpapír csíkokat applikáltak, melyekre rövid szövegeket írtak. A lebegõ, áttetszõ papírcsíkok finom és találó anyagul szolgáltak a rajtuk olvasható lírai, személyes hangú mondatoknak, mondattöredékeknek, melyek egytõl-egyig a szél jelenségérõl és a hozzá kapcsolódó érzetekrõl illetve bensõséges emlékekrõl szóltak. A ventillátorok zúgása mellett a pauszpapír zizegõ, meghitt muzsikája törte meg a csendet, szinte kézzelfoghatóvá téve azt a furcsa helyzetet, hogy az üres falak által határolt teret pusztán a légáramlattal, a belsõ térben generált virtuális széllel töltik meg az alkotók. A valós „kinti" szél érzékelésének élményével csak a „benti" szél által tépett feliratok hozták kapcsolatba saját tapasztalásunkat és emlékeinket, amelyek paradox módon a folytonos mozgás miatt természetesen olvashatatlanok.

Amennyire a nézõ maga, fizikai jelenléte és mozgása révén fontos szereplõje a mûnek, a kiállítás megnyitóján olyannyira zavaró tényezõnek bizonyult a sok látogató állandó jövés-menése, folyamatosan mûködésben tartva a ventillátorokat; de akár egy önjáró, be nem kalkulált reflexióként is értelmezhetõ ez a megnyitók szerepére, amely természetes nem a kiállítás megismerését célozza, hanem pont azt a jövés-menést, sustorgást, amely elõttünk zajlik. A munka felépítésénél és csendes, lírai hangvételénél fogva is kifejezetten a magányos szemlélõdésre épült, mintha csak kedves szelektõl hagynánk magunkat simogatni.

Jacobi és Koronczi közös munkája azonban nem ért véget az együtt töltött egy hónap végeztével, mivel az általuk megbeszélt koncepció szerint a kiállításig hátralevõ néhány hónapra jócskán ellátták egymást feladatokkal. A téma variálására és az eltérõ alkotói megközelítések dokumentálása céljából a kiállítás megnyitásáig fotókat készítettek. A közös alkotói fázistól eltávolodva ismét elõtérbe kerülhetett a személyes megközelítés, a központi tematika továbbgondolása és talán az azóta eltelt idõ alatti élmények feldolgozásának is teret engedett ez a találó „közös-táv-munka". Koronczi elhagyott színhelyeket keresett, ahol olyan felvételeket készíthet, amelyeken az egyedüli szereplõ a szél és csak hosszas tanulmányozás után válik nyilvánvalóvá a látványosnak, vagy mozgalmasnak semmiképpen sem nevezhetõ képeket motiváló csendes szemlélõdõ magatartás. A növényekkel benõtt, elhagyatott játszótér (vagy inkább régi ipari terület?), a szinte teljesen érdektelen természeti képekben az ember csak a nyoma, ottfelejtett és jelentéktelen tárgyai révén jelenik meg ...

Jacobinál ezzel szemben mindenhol domináns az emberi jelenlét, bár itt sem a hagyományos módon. A képek szereplõi: az elengedett léggömbök, a meglebbenõ függöny és szoknya mind-mind személyes emlékekkel és finom utalásokkal terhesek, amelyek mintha egy háttérben megbújó narratívát sejtetnének. A technikai tökéletességet szándékosan nélkülözõ fotói, mintha egy nyílt szemû amatõrfotós kísérletei lennének a megragadhatatlan megragadására.

A kiállítótérben a fotók installálása is hangsúlyosan jelezte azok mellérendelt, mesélõ szerepét; a hátsó teremben, az installációtól elkülönítve a falból kiálló acélkampók és drótszálakra csipeszekkel applikálták a képeket, szándékosan felidézve a fényképész laborjának hangulatát, mintha a fotók még száradnának, finoman himbálóztak a ventillátorok által keltett légörvényben.

A közös együttmûködésekben sosem lehet eltekinteni annak pszichológiai dimenziótól, az alkotók különbözõ habitusától, amely Jacobi és Koronczi közös munkájában hallatlan harmóniáról tanúskodott. Az egyéni mûveikben szemérmes és halk, de annál inkább elmélyült alkotói attitûdöt képviselõ mûvészek szinte kompromisszum nélkül tudtak azonosulni egymás gondolataival és ez szemmel láthatóan megnyilvánult az orgaikusan felépülõ mûben. Koronczinál ez nem elõzmény nélkül való, hiszen korábbi kiállításai alkalmával is szívesen dolgozott együtt más mûvészekkel és alázatosan, sok esetben egyéni módon viszonyul a szerzõség kérdéséhez. 1997-ben rendezett egyéni kiállításán például egy másik fiatal képzõmûvészt kért meg, hogy az egyik teremhez általa rendelt koncepcióra mûvet készítsen. Jacobi korábbi munkáihoz is több síkon kapcsolódott a Real Time Wind. A speciális térre és az egyedi alkalomra való építés mindig inspirálóan hat rá. Room címû sorozatában az ember nyomát, a „szobákban" zajlott történetek nyomát kutatja, úgy szövi és telíti meg történetekkel az elhagyott tereket, mint ahogy a füst kúszik be a tapéta alá a dohányos otthonában.

A hatalmas nyúl és egy furcsa hölgy tánca

Németh Hajnal és Peter Land eddigi munkáiban a videó médiuma kivételesen fontos szerepet kapott. Videómûveiknek szinte kivétel nélkül õk a fõszereplõi; a szerephez, amelyet játszanak, a megformált „figurához" való viszonyuk azonban merõben különbözõ. Németh Hajnal rejtõzködõ, maszkviselõ ... Mindig áttételesen jelennek meg nála a személyes sorsát befolyásoló történések és viszonyulások, reflexiói a fiatal nõként és mûvészként viselendõ szerepmintákra. Az egészen banális hétköznapi tevékenységek, otthoni szöszögések (kádtakarítás, körömfestés) a furcsa, néha egészen szürrealisztikus képi csúsztatások és zenei aláfestés által átlényegülnek. A Homemade Trans címû sorozatában a házi – videók képi világával dolgozik, de a folytonos repetíció és sajátos idõkezelés által ezek a mindennapos otthoni ténykedések rituális jelleget kapnak. Az öngerjesztõ jelentés-telítõdésben és a test reprezentációjának megközelítésében mintha a C. Lasch szerint leírt automatizmusokkal operálna, reflektálva a képekhez, a képek dömpingjéhez való komplikált viszonyunkra: „A modern életet olyannyira átitatják az elektronikus képek, hogy óhatatlanul is úgy reagálunk mások cselekedeteire, mintha tetteiket – s a magunkéit is – folyamatosan felvennék és elõadásban közvetítenék egy láthatatlan közönségnek, hogy valamikor majd valaki alaposan megvizsgálja." (Az önimádat társadalma, 1984.)

Peter Land „The 5th of May", (1994) címû videója mintha a fent leírtaknak nemcsak pszichés de fizikai megvalósulása, egy alapvetõen introvertált személyiség rémálma lenne; de még inkább egy heroikus kísérletnek tekinthetõ amely a legintimebb pillanatok rögzítése és meglesése felett érzett rettenet feloldására irányul. Land mindig saját személyiségét, testét használja médiumnak, olyan személyes hangon szólal meg, amely néha már a brutalitásig õszinte és feltárulkozó. A banális szituációk végletekig való fokozásával az emberi esendõség anatómiájának legmélyéig jut el, sosem feledkezve meg annak komikus dimenziójáról. A humor komolysága, a tragikomikum mélységes átélése a klasszikus nagy nevettetõkkel rokonítja, mintha Buster Keaton fapofájával járna kéz a kézben.

Közösen készített videójuk sem nélkülözi a humort. Elsõ ránézésre úgy tûnik, hogy Németh és Land erõsen kritikus nézõpontból közelítenék meg az alapkoncepciót, két képzõmûvész együttmûködését, kihangsúlyozva azt a tényt, hogy a bevont mûvészek két különbözõ kulturális háttérrel rendelkeznek. Ezen kulturális eredeteket azonban a lehetõ legbanálisabb módon jelzik, így ugyanazzal a gesztussal meg is kérdõjelezik annak jelentõségét. A modell amelytõl ez az ironikus hangvétel kölcsönveszi nevetséges eszközeit: a turizmus. A turizmus mindent elárasztó dömpingje az, amely az alkotók kritikai célpontjává válik; az a tény, hogy az idegen iránti ösztönös kíváncsiságot egy jól feltupírozott és hatalmas anyagi invesztíciójú iparág üres és felszínes szórakozásokkal és emléktárgyakkal elégíti ki. Az így kialakuló kép többnyire szinte teljes egészében virtuális, és pont a kéthetes nyaralások erejéig lehet mély; így a „bekebelezett" kultúra felidézésére teljes mértékben kielégítõ eszköz lehet a magyar pirospaprika megízlelése vagy a sellõlány a vitrinben.

Videójuk két fõ szituációból építkezik, amelyben a fent említett tárgyak fõszerepet játszanak. Kezdetként Német és Land spontán rendezett kétfõs házi mulatozását követhetjük nyomon a kert végében, melynek során a külföldiek számára a Magyarországot jelentõ gulyást készítik el. A leves tartalma azonban már bizarr és korántsem ismerõs: felszínén bárddal lefejezett mûszõrmeszakállas viking harcos és sellõlány úszkál; és még további barátaik akiket jól ismerhetünk amatõr világutazók vitrinjébõl. A lábakon lógó szabadtéri tûzre helyezett kondér látványa olyannyira ismerõs nekünk (bár mostanában lassan az amerikai típusú kerti hússütés elhalványítja báját), mint a Koppenhágából hazatért turista számára az említett „kegytárgyak".

A két mûvész megfontolt és elmélyedt ténykedése a tûz körül méginkább kiemeli a szituáció komikumát és meghökkentõ ellentétben áll a videó további alakulásával. Minden átmenet nélkül, ugyanabban a kertben ugyan, de már egy rituális örömtánc tanúi lehetünk, amelyet egy hatalmas nyúl és egy furcsa hölgy elõadásában láthatunk, akik szemmel láthatóan semmiféle érdeklõdést nem mutatnak egymás és a helyzet furcsasága iránt. Hogy kik õk és mit keresnek a kertben azt teljes homály fedi, de meggyõzõdésem, hogy ez csak az elfogyasztott leves „mágikus" hatásának rovására írható.