.	Áthallás	.
		.	Merhán Orsolya

Nehéz a kritikus dolga, ha az Áthallás címû kiállításról kezd cikket írni. Nehéz, mert elsõsorban az a véleménye, hogy régen volt – vagy még nem volt – ilyen friss, naprakész kiállítás a Mûcsarnokban, régen, – vagy még soha – nem jelentkezett ilyen egységesen egy érett és öntudatos generáció, kiforrott világképpel, és az ehhez adekvát képzõmûvészeti kifejezéssel. Régen láttunk ilyen egyszerû, szellõs és kulturált kiállításrendezést, a kiállításhoz illõ, jól tervezett és szerkesztett katalógust. A mûvekhez mellékelt, falon olvasható, magyar és angol nyelvû magyarázó szövegek mind a nagyközönség, mind a szakma számára olyan tömör, lényeglátó, és frappáns összefoglalást jelentenek, melyet ismételgetni, átfogalmazni felesleges. A katalógus szövege, a mûvészek életrajza és beszkennelt mûveik az interneten hozzáférhetõek (http://www.mucsarnok.hu/athallas). Mindez a kurátor, Petrányi Zsolt munkáját dicséri, és úgy gondolom, ez a munka példaértékûvé, intézményesültté teszi a kurátorok által szervezett tematikus kiállítások létrehozásának, lebonyolításának, menedzselésének folyamatát, egy olyan mûködõképes és nemzetközileg már régen bevett modellt, mely nagyon nehézkesen, a nonprofit szféra minimálisan finanszírozott, ám annál elkötelezettebb és lelkesebb törekvésein keresztül vált legitimmé Magyarországon.

Mégis... kinek és mirõl szól ez a kiállítás? Koncepciójából ítélve egyik fõ célja az lenne, hogy a nem igazán mûértõ, de érdeklõdõ szélesebb rétegeket és a szûk szakmai közönséget egyaránt megcélozva elõsegítse az eléggé perifériára szorult kortárs képzõmûvészet befogadását, és szakítson azokkal az elõítéletekkel, melyek szerint a mûvészet elszigetelt, különc csodabogarak belterjes párbeszéde, a múzeum pedig olyan poros, unalmas hely, ahonnan az átlagember eleve kirekesztett, ahol nem érte dolgoznak és ami számára semmiféle információt, élményt nem közvetít. Ha azonban a kurátor célul tûzte ki egy generáció professzionális menedzselését és egy nyári sztárkiállítás megvalósítását, a folyamatos marketingmunka a kiállítás megnyitása után is elengedhetetlenül szükséges, különben az Áthallás ismét csak a fanyalgó szakma szûk belügye marad.

A megnyitóra eljött velem egy fiatal – laikus és kívülálló, ugyanakkor életstílusa és gondolkodása alapján érintett – barátnõm, aki száját húzva, kelletlenül állt kötélnek, ám hazafelé már lelkesen közölte, hogyha ilyen egy kiállításmegnyitó, akkor õ máskor is szívesen jön, és jó volt a zene, jók a mûvek és rendkívül szimpatikus a társaság, de megkérdezte, hogy honnan lehet tudni, mikor van ilyen program a városban. Milyen módon lesz tehát megszólítva a mûvészeti körökön kívüli közönség? Honnan, mi módon értesülnek errõl a rendezvényrõl? Hogyan gondoskodik a Mûcsarnok a kiállítás eladásáról, a marketingrõl?

Egy ilyen, a népszerû bemutatásra törekvõ kontextusban szemlélve talán megbocsátható, ha a kiállítás egésze kissé túlzottan az aktualitásokra épít, kissé túl trendszerû, a kifejezendõ gondolat helyenként túl egyértelmû és banális, az önkifejezés túl drasztikus és mégis túl szimpla. A mûvek többsége nagyon harsány, színes, extravagáns, bombasztikus poénra épülõ, vizualitása agresszív, ikonográfiája tolakodó, helyenként túlzó. Ez a kifejezésmód természetesen szándékolt, a videó, a TV, a reklám, a komputer, a plakát, a szórólap manipulatív vizuális dömpingjére reflektál, hol ironikusan átértelmezve, hol hagyományos technikával feldolgozva, hol különös szerepjátékkal parafrazeálva a tömegkultúra trendjeit. A dinamikusan vibráló, mozgó képek, a gépies, személytelen elektronikus zene, a sablonos feliratok a mûvek szerves kiegészítõivé válnak. Mégis, a fogyasztói társadalom közhelyes reklámtoposzainak mûalkotásba emelése gyakran nem emelkedik túl egy-két ügyes ötlet szintjén.

A kiállított mûvek maguk négy nagy csoportba sorolhatóak. Az elsõ csoportba azokat a fiatal festõket tenném, akik szigorúan két dimenzióban, a falra helyezett vászon keretei közt, a „hagyományos" festészet eszköztárával „hallanak át" más médiumokba (A. Nagy Gábor, Iski Kocsis Tibor, Király András, Kupcsik Adrián), és az olajfestészetbe emelik be és értelmezik át a telekommunikációs mechanizmusok által gyártott képet. Számukra végsõ érv és fétis az emberi kézjegy, a személyes térben egyéni idõ alatt megcsinált személyes kép. A második csoport alkotómódszere ezzel gyökeresen ellentétes: õk látszólag tökéletesen azonosulnak a populáris médiumok külsõségeivel, ám az irónia, a humor, a szarkasztikus kétértelmûség eszközeivel átértelmezik azt, „a jópofa, finom, szalonképes ráébresztés", „elfogadva elutasítás" mottóját követve (Bakos Gábor – Wéber Imre, Nagy Kriszta, Nemes Csaba – Szépfalvi Ágnes, Szarka Péter). A harmadik csoportba tartozók a kommersz- és magaskultúra elemeibõl eklektikus szubjektivitással, flegmatikus idealizmussal mixelnek különös hangulatú, érzelmi alapú komplex installációkat: (Benczúr Emese, Komoróczky Tamás, Németh Hajnal). Végül a negyedik csoportba sorolnám a mûvészeti trendektõl és divattól talán leginkább független, saját programjukat következetesen érvényesítõ alkotókat (Kis Varsó (Gálik András/Havas Bálint), Koronczi Endre, Menesi Attila, Ravasz András, DJ Palotai/Yonderbol, Szabó Dezsõ, Szacsva y Pál, Várnai Gyula).

Merhán Orsolya