.	Beszélgetés Koronczi Endrével	.
		.	Horányi Attila

Horányi Attila: Szerinted mennyire van szüksége a társadalomnak a mûvészetre?

Koronczi Endre: Szerintem semennyire. Az a meggyõzõdésem, hogy mi tukmáljuk rá ezt az egészet. Ez bizonyos embereknek az ügye, egy rétegé, hogy erre szükség van. És vagy van rá tényleg szükség, csak ezt nem ismerik fel, vagy valóban nincs szükség rá.

Horányi Attila: Itt pontosan kirõl van szó? Mit jelent ez? A mûvészetet nagy M-mel, vagy fõként a kortárs munkákat?

Koronczi Endre: Is. Miránk ez természetesen fokozottabban érvényes. De ha az idõsebb generációról beszélsz, vagy még korábbi mûvészetrõl, olyanról, amit mindenki értéknek tekint, a barokk festészetrõl, mondjuk, az sem fogyasztott manapság. Mégha azt is mondjuk, hogy lakberendezés, akkor is csak egy nagyon pici, nagyon fölsõ rétegrõl beszélünk. Olyanokról, akik megfelelõ anyagi helyzetben vannak ehhez. Szerintem nem fogyasztanak képzõmûvészetet.

Horányi Attila: Ugyanez a helyzet e tekintetben az irodalomban is?

Koronczi Endre: A kortárs irodalomban mindenképpen ugyanez a helyzet. A kortárs költõk példányait alig hiszem, hogy nagy mennyiségben vennék meg. Az is inkább olyan, amit a költõ elosztogat, mint mi a katalógusainkat. Ha valaki kap, elteszi; de hogy pénzt is adjon érte..., odáig biztosan nem jut el a dolog. Valószínûleg nem más a helyzet.

De szerintem nagyon nagy kérdés, hogy ilyen átlagcsaládokban mennyi képzõmûvészeti album található, hogy mennyi képzõmûvészetet fogyasztanak az emberek.

Horányi Attila: Valamennyit biztosan fogyasztanak. Mert itt van például az IKEA, ami azért eléggé az alsó árkategóriába tartozik, és az, hogy õk olyan mennyiségben bocsátják ki a mûvészi és félmûvészi plakátokat, az azt jelzi, hogy ezek biztosan fogynak. Vagyis jelen vannak a lakásokban. Hogy aztán a hozzájuk fûzõdõ viszony milyen, hogy mint mûvészet vannak-e a falon, az más kérdés.

Koronczi Endre: Ez elsõsorban dekoráció. Muszáj-dekoráció, hogy ne legyenek üresek a falak. Képnek kell lennie a falon. És ez nagyon jól meg is fogalmazódik az osztály, a „mûvészeti" osztály elnevezésében is. Erre a sarokra az van kiírva, hogy „Kép keretben". És ez annyira szépen megfogalmazza azt, hogy mirõl is van szó. Amikor legutóbb ott jártam, ezen el is bambultam picit. Hogy tehát megkapod a képet is meg a keretet is, együtt, és akkor neked most jó. Mert minden együtt, egy nejlonban megvan. És ráadásul, amennyire láttam, nem nagy festmények reprodukciói vannak ott elsõsorban.

Horányi Attila: Hát azért a dekoratívabbakat – Kleet, Matisse-t, valami impresszionistát – mindig lehet találni. Meg nagyon atmoszferikus Doisneau-fotókat. De mondjuk nem mûvészet, inkább dekoratív képfogyasztás ez. Vagy még pontosabban azt is mondhatjuk, hogy nem mûvészetként, hanem dekoratív képekként fogyasztják ezeket. De jó volna-e szerinted, ha mûvészetként fogyasztanák? Most nem elsõsorban a Te szempontodból, hanem általában?

Koronczi Endre: Szerintem ez baromi jó lenne. De nem olyan egyszerû a dolog, hogy kereskedelmileg be lehetne üzemelni az egészet. A fogyasztáson egyáltalán nem azt értem, hogy vásárolható és vásárolt legyen a mûvészet. Abszolút megelégednék azzal, ha az emberekben az az igény fellépne, mint ami a mozilátogatással kapcsolatban megvan. Iszonyú vizuális bomba éri otthon az embereket a tévé által; a nap huszonnégy órájából tizennyolcat megy a tévé egy átlag lakásban, de ennek ellenére az emberek mégiscsak úgy érzik, hogy a mozi, az mozi. És még azok is, akiknek nincs ideje, évente egyszer-kétszer elmennek moziba. És még ilyen szinten sincs meg az, hogy egy kiállítást meglátogassanak. Fõiskola alatt készítettem fel diákokat felvételire, és elvetõdtem egy családhoz – viszonylag tehetõsek voltak –, ahol lány jól rajzolt, és ezért a szülei elhatározták, hogy menjen mûvésznek, a Képzõre vagy az Iparra. És a lány teljesen korrekt volt, még jól is rajzolt, esélye is lett volna; csak egy ponton kiderült, hogy még soha az életben nem volt múzeumban – de a szülei sem. Úgy akart mûvész lenni, úgy akarták egy mûvészeti fõiskolába beíratni, hogy közben fogalmuk nem volt arról, mi is egy múzeum. Pedig pont egy olyan család voltak – Rózsadomb –, akikrõl ez a legkevésbé feltételezhetõ.

Horányi Attila: Ezzel a legutolsó mondatoddal arra akarsz utalni, hogy a mûvészet luxus, amit elsõsorban a tehetõs réteg engedhet meg magának? Hogy õ tõlük volna legalább elvárható?

Koronczi Endre: Nem. Ennek semmi köze a pénzhez. Minthogy annak sincs semmi köze a pénzhez, hogy mûvészet jön létre. Merthogy senki nem kap pénzt azért, hogy mûtárgyakat hoz létre. Éppen ezért az egész egy teljesen más tõrõl fakad. Éppígy a fogyasztásának is egészen más tõrõl kellene fakadnia, nem a pénz részérõl. Ráadásul múzeumba még mindig olcsóbb elmenni, mint moziba (nem beszélve a multiplexekrõl). A kis galériák jó része pedig még mindig ingyenes. És mégis moziba mennek az emberek, mert az beépült a tudatukba. Esetleg színházba.

A másik pedig, hogy alapvetõ információhiányban szenvednek. De olyan szinten, hogy most, a taxis-kiállítás [a Stúdió Galéria Gallery by Night sorozatának utolsó kiállítását Koronczi csinálta: egy karambolos autó játszotta a fõszerepet] során, mikor próbáltam totálkáros kocsit szerezni, összeakadtam srácokkal, akik közül az egyik nagyon érdeklõdött, és a végén meg is kérdezte, hogy õ szívesen eljönne, de lehet-e, mibe kerül, meghívó nélkül is beengedik-e.

Horányi Attila: Hát igen, ezek olyan kérdések, amelyek – ha az ember nem esett át a beavatási rítuson, akkor – a semmibõl nehezen megválaszolhatóak.

Koronczi Endre: Szóval ennyire nincs bejáratva az egész mechanizmus. Hogy egy kiállításra való ellátogatás menynyi idõt jelent, mit kell magammal vinnem, mennyibe fog kerülni. Ilyen szinten nincsen ez kommunikálva a társadalom felé.

Horányi Attila: De hol veszt utat az információ? Már az iskolában sem tanítják meg eléggé?

Koronczi Endre: Szerintem igen. Ha az Ágnes [Szabics] itt lenne, õ egy álló napot tudna mesélni. Õ tanít és heroikus harcot vív a tantestülettel és a diákokkal. De az valóban megoldás lehetne, ha minden osztály egyszer elmenne egy kiállításra, ne adj isten, kortárs kiállításra, ahol legalább ezek a dolgok kiderülnének. Hogy nem kell belépõt fizetni, vagy ha kell, az nem akkora érvágás, és ha bent van, olyan élmény érheti, amitõl nem kell feltétlenül tartani. Legrosszabb esetben nem éri semmi.

Horányi Attila: A másik probléma szerintem az, hogy a mézesmadzag mézét nem ismerik. Hogy nem tudják, mi az a méz, és ezért nincs, ami motiválja õket a nehézségek leküzdésére. Amiért mégis belépnének a dologba. Vagyis azt is fontosnak tartanám, hogy amellett, hogy megmutatják nekik, miként kell elmenni egy ilyen helyre, elmeséljék azt is, hogy mi látható ott, azt hogyan kell nézni, milyen kódokat kell megfejteni. Persze kérdés, hogy a modern vagy/és kortárs mûvészet nem tett-e sokat azért, hogy ne is lehessen tudni a közelítés módját, a kódokat. Hogy a mindennapi életbõl szemlélve, onnan ki- majd oda visszalépve ne lehessen érteni ezeket a dolgokat. Merthogy az az egyik probléma, hogy persze hogy nincs kulcsuk (de sokszor nekem sincs) ahhoz, hogy mi történik a kiállítóteremben, de nemcsak azért nincs, mert nem tanították meg nekik, hanem azért sincs, mert mindez elég hermetikusan magába záródik. Ez nem jelenik meg?

Koronczi Endre: De, biztosan. És ez a szakadék nagyon sokáig nõtt. De úgy látom, hogy az utóbbi idõben a kortárs képzõmûvészet abszolút kezd élményirányba elfordulni, és ez baromi jó és fontos. Nemcsak egy nagyon szûk szakmai réteg számára fogyasztható, hanem azoknak, akik ezen kívül vannak.

Horányi Attila: Hát az a Gallery by Night-ra készített munka abszolút ilyen volt.

Koronczi Endre: Teljesen ebbe az irányba történik a mozdulás. Ahogy például a film is erre mozdul, és már nem lehet mûvészfilmrõl meg kommersz filmrõl beszélni, mert a mûvészfilmek is a kommersz filmek nyelvét használják, ugyanazokkal az effektekkel és beállításokkal dolgoznak, ugyanúgy képesek élményszerûek és szórakoztatók lenni. Csak olyan dolgok vannak benne, amitõl több lesz, mint egy szórakoztató film. Hát gondolj csak egy Lakner [Antal] mûre. Vagy egy Csörgõ Attila mûre. Abszolút élvezhetõ, szerethetõ mûvek.

Horányi Attila: Lehet, hogy olyasmirõl van szó, hogy azt az ûrt, amelyet a képzõmûvészet ezzel az avantgarde gesztusával megteremtett, és amelybe a tömegkultúra a tömegfilmjeivel, irodalmával, a maga képzõmûvészetével és képeivel el kezdett feltölteni. És a kortárs mûvészek egy rétege azt kezdi érzékelni, hogy valamibõl kisodródik, nem tud kommunikálni a társadalommal, már csak azért sem, mert az õ helyét, azoknak a képeknek a helyét, amelyeket korábban õ hozott létre, és nagyon nagy réteg fogyasztott – gondoljunk a templomok freskóira – most egészen mások – reklámposzterek és hasonló dolgok – töltik ki. És ekkor a mûvészek úgy gondolják, hogy felveszik a kesztyût, és elkezdik ezt a nyelvet használni. Nem ilyesmirõl van szó?

Koronczi Endre: Egyrészt ilyesmirõl is, másrészt arról, hogy a mûvészet már nem kizárólag a kiállítótermekben jelenik meg. Nem az van, hogy a mûvészetnek ott van a helye, és oda kell menni hozzá, hanem az, hogy a mûvészet is egyre inkább felvállalta azt, hogy utána megy a közönségnek.

Horányi Attila: Mire gondolsz?

Koronczi Endre: Pontosan arra, amikor olyan médiumokban jelennek meg, amelyeket mindenki láthat. Az óriásplakátra is, vagy a Sugárra, amikor a Blaha Lujza téren a Fényreklámmal csinált valamit. Attól függetlenül, hogy ezeket jó mûveknek tartjuk-e, az a fontos, hogy egyáltalán kitörtünk a múzeumokból és kiállítótermekbõl, azok megközelíthetetlen közegébõl. Kérdés persze, hogy lehet-e határt húzni a kommersz kultúra és a képzõmûvészet között. De szerintem ez így pont jó. Ez az átfedés, kapcsolódás. Hogy olyan az egész, mint egy gyurma, ami erre is, arra is alakítható.

Horányi Attila: És azt nem érzitek, hogy a reklámosok és pr szakemberek amint látnak egy jó ötletet, azonnal lenyúlják. Engem legutoljára Londonban döbbentett meg ez, ahol az állatokat daraboló Damien Hirstbõl is reklám-image lett. Iszonyatosan lerövidült az az idõ, ami alatt a képzõmûvészetbõl le- vagy átszivárog a kommersz kultúrába az ötlet.

Koronczi Endre: Ez egyrészt igaz, de ennek a fordítottja is igaz. Most egy csomó esetben megfordult a dolog, és nem a képzõmûvészet a vezetõ, hanem a reklámcégek jól kondicionált kreatív csapatai. Sokszor sokkal elõrébb járnak, vizuális nyelvüket, de a kortárs kultúrára reflektálásukat illetõen is. Sokkal up-to-date-ebbek. És csomó esetben azt kell észrevegyük, hogy visszafele szivárog az egész. A reklámban rengeteg pénz van, nem is tudom, miben van több pénz. Az egy jól infrastrukturált dolog, éppúgy mint a hadiipar, ami minden fejlesztésnek mindig elõtte jár, és onnan szivárognak a dolgok a hétköznapi életbe. Amíg eddig a képzõmûvészet volt pontosan a kötöttségek-nélküliségébõl adódóan a szabadon elõrekúszó dolog; most ezt a szerepet a reklám veszi át.

Horányi Attila: Dehát a reklámban van azért némi kötöttség, nem? Például reklámoznia kell az adott terméket. Ez azért megköti a kezet. Vagy a képzõmûvészetben is voltak kötöttségek? Vagy nem számítanak, hiszen egy dolgot annyiféleképpen el lehet adni, hogy most az, hogy pont ennek vagy annak csinálunk kampányt, majdnem mindegy.

Koronczi Endre: Azért hallgattam el, mert rájöttem, hogy igazából nem a szellemiségérõl hanem vizuális külsõségeirõl beszélek a dolognak, amiben ez az egész érzékelhetõ. Had hozzak egy megint példát. Eike csinált egy kiállítást a Trafóban a digitális képekkel kapcsolatban, és ahhoz kapcsolódott egy beszélgetés. Ebbõl a beszélgetésbõl nekem az jött le, hogy egyrészt a kompjuter meg az új technológiák használatával kapcsolatban ott tartunk, hogy így visszafele mûködik a szisztéma. Egyrészt azért, mert az egész fejlesztés a húzó ágazatokat igyekszik kiszolgálni. Tehát az újabb Photoshop verziók azokat az igényeket szolgálják ki, amelyek mögött pénz vagy ilyen nagyon elõrevivõ lendület van. És aztán ezeket az eszközöket használja fel a képzõmûvész is a mûtárgy igényû print létrehozásában. E tekintetben is abszolút a második lépésben vagyunk. Mindaddig, amíg ez a két dolog annyira össze nem fonódik, hogy már egyáltalán nem szétválasztható. Tehát nem lehet majd tudni, hogy a képzõmûvészet és a reklám hol válik el. Amikor csak az a bizonyos szellemi tartalom fogja elválasztani és nem a külsõségek, a felhasznált technikák vagy a megjelenési területek.

Horányi Attila: Ha nézed azokat az újságokat, amelyeket ezekkel az eszközökkel és céllal hoznak létre, mondjuk a Wired magazint vagy a Face-t, akkor az döbbent meg, hogy milyen elképesztõ a vizualitásuk. Egészen egyszerûen mindent tudnak ezek a fiúk. És közben mégis azt érzi az ember, hogy az egész „skin deep", hogy semmi nincs mögötte, semmi más ez mint egy üres maszk. Hogy nincs tartalma a történetnek, annyi csak a kérdés, hogy ezen ilyen nadrág van, azon meg olyan póló. Közben pedig annyira profi a dolog, hogy egy kortárs galériában is megállná a helyét. Másfelõl persze a kortárs galériák fotó kiállításain is rengetegszer megtörténik, hogy miközben elképesztõk a képek, semmit nem érzel mögöttük. Fantasztikus pózokban vannak a modellek, de semmi olyan dolog, izgalom, érintettség nincs mögötte.

Koronczi Endre: Csakhát az a baj, hogy tudomásul kell vennünk, hogy most a befogadás az ilyen, ehhez alkalmazkodik. Baromi felszínesség, gyorsaság és mindennek csak a legfelsõ rétegére vagyunk kíváncsiak. Semminek nem nézünk mögé. És ez még a szakmai réteg kiállításokon való figyelmére is igaz. Hogy leginkább scanneli a képeket. És ami valami miatt megragadta..., dehát mi miatt ragadja meg bármi? Az ilyen nagyon profi, nagyon jól elõadott vizuális dolog. És akkor azzal lehet tovább manipulálni. Azon a csatornán lehet tovább indulni, ami az elsõ lépésben már valami kontaktust teremtett veled.

Horányi Attila: De ezzel azt is mondod, hogy a képzõmûvészek stratégiája az, hogy nemcsak a tömegkultúra felõl érkezõ kesztyût kell felvenni, hanem ezt a vizuális igényességet és profizmus is feladatnak kell tekinteni, és ehhez kell még valamit hozzáadni. És nem az, hogy azt mondjátok: ma már mindent meg lehet csinálni ezekkel az eszközökkel, úgyhogy ki kell lépni az egész körbõl és nem a képáradattal kell valamit kezdeni, hanem más úton kell próbálkozni.

Koronczi Endre: Megfordítanám a sorrendet. Nem azt mondom, hogy fel kell venni a kesztyût és le kell boxolni õket, tehát jobbnak kell lenni. Hanem azt mondom, hogy meg kell csinálni azt, amit szeretnénk, amit jónak tartunk, ami szerintünk azt a tartalmat hordozza, amit közvetíteni szeretnénk; de azt viszont olyan szinten kell elõadni, hogy képes legyen felvenni a versenyt ezekkel a cuccokkal. Mert egyszerûen nem lehet szart csinálni. Olyan mennyiség és dömping van, hogy rögtön kihullik a szar, vagy ami már csak egy kicsit is elkent. És baromira számít minden részlet, nem lehet slendriánkodni, és nem lehet arra hivatkozni, hogy nincs pénz, meg nincs anyag. Egyszerûen ugyanolyan szinten kell a képzõmûvészetet is produkálni, ugyanolyan technikai színvonalon, mint a többi dolgot. Ez nehéz.

Közben persze Te – nagyon helyesen – tágítottad a kört, és nemcsak a képalkotókról beszéltél. De azt gondolom, hogy aki ezt a módszert választja, tehát kép a végeredménye annak, amit létrehoz, annak ezzel kell szembenéznie. És ha olyan dolgokkal operál, amik nem képet hoznak létre, akkor meg nyilván az annak megfelelõ dolgok játszanak. És ez azért nehéz, mert a reklámmal szemben a képzõmûvészetnek nincs meg a támogatottsága, a háttere.

Horányi Attila: Meg is akartam kérdezni, hogy akkor mi mûködteti a dolgot, ha egyszer nem is hoztok létre megvehetõ tárgyakat, másfelõl pedig nem valami terméket reklámoztok, ami mögött ott áll egy társaság, aki pénzeli a dolgot. Maximum az történhet meg, hogy egy-egy printet valaki olcsóbban ad, és akkor ki kell írni a nevét, ilyen kvázi-reklámként. Vagyis a mûvészet olyan tevékenység, amit leginkább el kell tartani.

Koronczi Endre: Igen. Az világos, hogy a társadalom nem nagyon akarja eltartani; talán mert nem ismeri fel a fontosságát.

Horányi Attila: Bár a társadalom egyes döntéshozói mégis felismerhették a fontosságát, hiszen létrehozták az NKA-t.

Koronczi Endre: Nem vagyok biztos abban, hogy tényleg felismertek bármit. Inkább csak azért csinálták, mert az ilyet kell csinálni, máshol is finanszírozzák valahogy a kultúrát. Szóval e mögött nincs az a belátás, hogy ez az ország attól jobb vagy attól érdekesebb, hogy van benne képzõmûvészet is. Szerintem itt nem tart a dolog. Szerintem azok, akik a döntéseket, a mi életünket érintõ döntéseket hozzák, azok ugyanabba a társadalmi kategóriába tartoznak, mint azok, akikrõl az elején beszéltünk. Azokról beszélek most, akik az NKA intézményrendszerét kialakították.

Horányi Attila: Mondjuk ennél azért többet gondolok Magyar Bálintról vagy Török Andrásról, akik az egészet létrehozták.

Koronczi Endre: Most nem rájuk gondolok, hanem azokra a legfelsõ döntéshozókra, akiken mindez múlik. És szerintem bennük ez, ennek szükségessége legfeljebb olyan szinten él, mint az a kérdés, hogy legyen sport, arra is kell pénz, legyen tudomány, arra is... De biztos vagyok abban, hogy sokan nagyjából ott tartanak, hogy a Hõsök terén a baloldali a Szépmûvészeti és a jobboldali a Mûcsarnok, vagy hogy is van.

A másik pedig amit még a pénz szétosztásról mondani akartam, hogy biztos Te is tudod, de az NKA-hoz projektekkel pályázik az ember, méghozzá úgy, hogy a cél eléréséhez szükséges pénz bizonyos hányadát kapja meg – jóesetben. De sohasem a teljes összeget, és azt arra a projektre el is kell költenie. Tehát arról szó sincs, hogy abból a pénzbõl élni lehetne, vagy hogy a projekt környezetét, a tágabb feltételeit is támogatná. Vagyis ha az NKA 60 százalékban támogatja is a projektemet, akkor is egész nap kell dolgoznom ahhoz, hogy életben maradjak. Így viszont marad a délután 5-kor kezdett mûvészet. Vagyis ebben az értelemben ez az egész más, mint hogy ha alkotói ösztöndíjak lennének, mint amilyen a Derkó is. Amelynek a lényege az (lehetne), hogy egy adott idõszakra fedezi a megélhetésedet meg a festéket is, és az alkotói státuszt biztosítja a számodra.

Amin egyébként a mûvészek legjobban szoktak fortyogni, az az, hogy amikor van egy kiállítás vagy mûvészeti esemény, akkor mindenki kap pénzt, kivéve a mûvészt. És itt nem a pénz mennyiségérõl van szó. Ez elvi kérdés, aminek a mélyén az van, hogy mennyire van elfogadva az adott tevékenység, amit ahhoz a bizonyos dologhoz hozzátesz valaki. Nyilván többet kap az igazgató mint a portás néni, mivel az elõbbi munkája felelõsebb, a dolog létrehozása, mûködtetése szempontjából alapvetõbb. De ha ettõl is eltekintünk, és csak az igent/nemet nézzük, akkor is sokatmondó ez.

Horányi Attila: Erre persze azt mondhatja (de legalábbis azt mondhatná) egy intézményvezetõ, hogy ha neked lehetõséged itt vagy ott kiállítani, akkor arra – a konkrét projektra – szerezhetsz pénzt; ha megvalósítod a konkrét projektet, akkor az egy immateriális érték, másfelõl materiális érték, hiszen ezáltal a magyar, európai mûvészetben egy bizonyos helyet betöltesz, aminek következtében aztán egyrészt ösztöndíjakat kaphatsz, másrészt, és ez a fontosabb, el is tudsz adni. Hiszen olyan vagy, akit kiállításra kiválasztottak, fontosnak tartanak, tehát érdemes téged gyûjteni; mennek is majd hozzád. Ez az elmélet persze ott megbukik, hogy kissé szûk a magyar gyûjtõréteg, vagyis nem nagyon vásárolnak mûveket.

Koronczi Endre: De ha ezt az elméletet követjük, akkor a kiállítást promóciónak kell tekintenünk, egy eladást megelõzõ promóciónak. Csakhogy nem errõl szól az egész.

Horányi Attila: Legalábbis nem mindig. Mert nagyon sokszor felfogható akként is, nem?

Koronczi Endre: Hát...

Horányi Attila: Például a kereskedelmi galériák kiállításai promóciók.

Koronczi Endre: Azok igen. De egy Stúdiós kiállítást annak tekintenél?

Horányi Attila: Amennyiben ott megvásárolható tárgyak – festmények, szobrok, fotók – vannak, igen. Nem sok vásárlás történt a Stúdió Galériában, de azért egy-kettõ már esett. Ha nem is benne, de onnan inspirálva. De a lényeg az, hogy ha nem is csak azért jön létre a kiállítás, hogy promotálja a mûveket, mégis funkcionál ebben az értelemben is. Itt is meglehetõsen bizonytalan a határ.

Koronczi Endre: Kétségtelenül elláthatja ezt a szerepet is egy kiállítás, de ez annyira hosszú távú, hogy nem indokolhatja, hogy ennyire fel se merüljön a honorárium kérdése. Megint egy párhuzam: a zenészek. õk fizetnek azért, hogy egy termet bérelnek és ott koncertet tartanak. De ott a belépõjegybõl visszajön a dolog. Vagyis egy belátható határidõn belül megtérül a befektetett pénz. Vagyis ezekben az esetekben összekapcsolhatók a dolgok.

Horányi Attila: Ti legalább nem bérlitek a termeket.

Koronczi Endre: Ez sem igaz: nagyon sok helyen kell fizetni. Ilyet elvbõl elutasít az ember, de van ilyen. Vagy rengeteg helyen nevezési díj van. Csoportos, tematikus nagy kiállításokon vagy befizetsz pénzt vagy az elküldött öt munkádból az egyiket ottfogják. Régebben csináltam grafikákat, és akkor ezeket küldözgettem. Így a világon rengeteg helyen van most grafikám, mert muszáj volt a háromból egyet ott hagyni a nevezési díj fejében. Egyébként ezt is csak a keleteurópaiak tehették meg. Az amerikainak muszáj kipengetni a száz dolcsit.

Horányi Attila: De mostanában nem sok gyûjthetõ tárgyat készítesz. Régebben voltak festményeid...

Koronczi Endre: Azokat se gyûjtötte senki, úgyhogy ez sem szól amellett, hogy csináljam.

Horányi Attila: Nem ezért kérdem, csak kíváncsi vagyok.

Koronczi Endre: Nem, nem csinálok, bár ez is különös. Gondoltad volna, hogy a Csörgõ Attila „mobilját" [a Szex kiállításon szerepelt a Stúdió Galériában] megvásárolják?

Horányi Attila: Hát az legalább kompakt. Belátható méretû. Pláne, hogy egy intézmény vette meg.

Koronczi Endre: Hát... Az Attila kiutazott azért, hogy ott összerakja. Másrészt azért is ki kellett repülnie Varsóba, hogy szétszedje, mert szétszedni se tudta senki. Ebbõl mi lett? õ szétszedte, berakta egy tuti dobozba, és az ott lesz a világ végezetéig, mert senki össze nem tudja rakni rajta kívül. Benn van a gyûjteményben és senki nem tud semmit kezdeni vele. Vagyis egy szellemi terméket vásároltak meg és nem egy tárgyat. Ugyanúgy, ahogy a Beuys zsírsarkával sem egy tárgyat vettek meg, azt, ami és ahogy ott van, ahogy a fény ráesik... Így pedig elvileg bármilyen mûtárgy vásárolható lenne.

Horányi Attila: Azért az autót nem lehetett volna megvenni a Stúdió Galéria elõl. És nem lehetett volna megvenni hozzá a galériát a három lépcsõkockával, amin az autó állt. Szóval egy ennyire helyspecifikus dologgal nehéz mit kezdeni.

Koronczi Endre: Ez igaz. De el tudnám képzelni – bár ehhez már egy nagyon sznob és gazdag rétegben kell gondolkodni – hogy a mûrõl készülne tíz nagyméretû fotó, és valaki megvenné mind a tizet azzal az ígérettel, hogy nem készül róla több. És ezzel azt mondhatná, hogy õ annak a tárgyaknak a szellemi tulajdonát birtokolja. Azt mondhatná, hogy azt õ megvette. Nem a tárgyat, a látványt...

Horányi Attila: Várjál. Ha elmentem megnézni ezt a mûvet akkor este, akkor megkaptam az élményt. Nem állítom, hogy életem végéig emlékezni fogok rá, de másnap órát is tartottam belõle. Mennyivel kevésbé az enyém ez az élmény, mint azé, aki fizetett érte a tíz kép megvásárlásával? Mennyire tekinthetõ egy helyspecifikus és éppen ezért eltûnõ mû dokumentációja maga is mûalkotásnak. Mennyiben más mûalkotás ez, mint a tíztõl éjfélig tartó?

Koronczi Endre: Ott sem az autó volt a mûtárgy, hiszen az visszakerült a roncstelepre, valaki megvette, azóta már jár vele. A helyzet, a gondolat volt a mû.

Horányi Attila: Vagyis azt gondolod, hogy a gondolat, amit nagy nehézségek árán megvalósítottál, ott materializálódott; de ez a materializálódás csak a gondolat hordozója, aminek segítségével másokhoz eljuthat.

Koronczi Endre: Igen. És ezáltal ez a gondolat adható-vehetõ is akár. És most mindegy, hogy milyen tárgyakat tekintünk a gondolat hordozójának: azt az autót, vagy a képeket. De ez csak elmélet, sajnos úgy sem mûködik.

Horányi Attila: A fotókkal mûködhetne, csak azoknak önmagukban mûalkotásoknak kellene lenniük hozzá. Hogy ez kinek ér, kinek nem, az más kérdés. Egy további probléma persze, hogy a kereskedelemben a kizárólagosság önmagában nagy érték, hiszen az az alapja egy tárgy csereértékének. Márpedig egy gondolat így nem piacképes.

Koronczi Endre: De ez egy ilyen befektetõi szemlélet.

Horányi Attila: Igen, csakhát ez mûködteti, legalábbis részben, ezt az egész szférát.

Koronczi Endre: A gyûjtést. Vagy azt, hogy a pénzedet jó helyen tudd.

Horányi Attila: De te ezt tökéletesen függetlennek látod attól, hogy ehhez képest hogyan élnek meg a mûvészek?

Koronczi Endre: Nem, abszolút igazad van.

Horányi Attila: Nem biztos. A Szacsvay például azt mondta, hogy a kettõnek semmi köze egymáshoz. Azt mondta, hogy van az intézményrendszer, azzal kell tudni bánni, õ addig a szintig hajlandó erre, hogy meg tudjon pályázni olyan residency programokat, amelyekbõl megél, de egyébként nem hajlandó semmi olyan dolgot csinálni, ami eladható, vagy akárcsak még egyszer kiállítható volna.

Koronczi Endre: Jó, ez a Szacsvay esete. A saját életemben én is szétválasztom a dolgokat. De ha a dolog egészét nézzük, akkor az, hogy a mûvészetnek van egy kereskedelmi oldala is, valamennyit lendít a dolgon. Én sem tudom azt elképzelni, hogy elkezdek olyan tárgyakat gyártani, amik eladhatók. Sokkal inkább lehetne arról gondolkodni, hogy azoknak, amiket az ember gyárt, hogyan lehetne egy olyan formát adni, ami esetleg eladható. Mint ahogyan Christo is miközben csinálja a nagy mûveit, annak a vázlatait eladja anélkül, hogy a munka szellemi értéke csorbulna. Ez számomra nem egy ijesztõ dolog. Bár menne így, és nem kéne mást csinálni. A Christo azért rossz példa, mert ott képeket veszel a dologról; sok van és leképezések; ezért nem pontos párhuzama az én példámnak. Ott leginkább képeslapot kapsz a pénzedért.

Horányi Attila: Vagy még inkább Christot veszel és majdnem mindegy, hogy mi van a képeken. Egy nevet veszel. A másik viszont az, hogy ezekkel a képekkel Christo a projektjeit finanszírozza, azaz nincs külsõ szponzorokhoz kötve.

Koronczi Endre: De milyen ideális állapot ez. A legfantasztikusabb.

Horányi Attila: Ebbe az egészbe csak azért mentem bele, mert arra volnék kíváncsi, hogy a mûkincspiac megjelenésével elõállt új világ mennyire befolyásolja a mûvészet auráját, autonómiáját. Vagyis mit változtat az, hogy ezek a szellemi termékek áruvá válnak illetve, hogy egyes galériások egy befutott mûvésztõl elvárják, hogy hozza a védjegyét, vagyis ne nagyon térjen el a szokásos stílusától.

Koronczi Endre: Az igazság az, hogy ez utóbbi helyzetet, hogy intenzíven vásárolnak, nem éltem még meg. Így erre autentikusan nem tudok válaszolni.

Horányi Attila: Hát ahogy elnézed egyes nagy mûvészeink elmúlt tíz évben keletkezett munkáit könnyen az a gyanúd támadhat, hogy az említett ösztönzõk is mûködnek.

Koronczi Endre: Kire gondolsz?

Horányi Attila: Például Birkás Ákosra, aki már legalább tíz éve festi a fejeket és nem sok változást figyelhet meg az ember. Olyan fokon homogén a korpusza, hogy felmerül a gyanú, hogy galériások elvárásai dolgoznak a háttérben. De a Fehér képeit is hozhatnám példának. Vagyis azt nem érzem mögöttük, amit pedig fontosnak tartanék, hogy idõrõl-idõre kérdezzenek rá a médiumukra, hogy az releváns-e még.

Koronczi Endre: Ez abszolút igaz, bár nem tudom, hogy az mennyire az elvárásból vagy mennyire a kényelmességbõl adódik. Az ilyen nem-belendültek meg-megújulása pedig abból, hogy újabb és újabb formában próbálkoznak. Nem lehet-e, hogy az, ha valaki kétévente újabb dologba fog, az annak a következménye, hogy már megint nem sikerült megcsinálni, amit akart. Én pont a Birkással beszéltem annak idején, amikor még csak az elsõ harminc darab volt meg a sorozatból; ekkor középiskolás voltam, és a rajztanárom volt a Birkás. És szemtelen gyerekként megkérdeztem tõle, hogy mi van, ha egy reggel úgy ébredsz fel, hogy ma nem fogok gombócot festeni. És azt mondta, hogy nem fog így felébredni. Rezzenéstelenül és sziklaszilárdan mondta.

Horányi Attila: Kötõdhet-e a mûvészet (a gazdaságon kívül) más, rajta kívül álló ügyhöz, politikaihoz (szegények helyzete, romák, melegek) vagy morálishoz? Nem csorbítja-e ez a szabadságát?

Koronczi Endre: Szerintem abszolút kötõdhet.

Horányi Attila: De te nem szoktál ilyen mûveket csinálni? Nem csorbul ezáltal a mûvészet tisztasága, szabadsága?

Koronczi Endre: Nem, sõt. Nemcsak, hogy nem csorbul a tisztaság