.	F e s t õ - g é p	.
		.	Andrási Gábor

Amikor elõször láttam munkáit, Koronczi még „lényeket" festett (õ nevezte így a képeit); apró lábakon terpeszkedõ, több darabból egybeépített vásznak voltak, mintha egy óriási görbetükör szabálytalan anamorfózisa vetült volna rájuk; „tekintetek", de minden különösebb antropomorf tendencia nélkül – nekem távoli párhuzamként mégis a kései Malevics figurafelfogását és fõleg Javlenszkij Fej-sorozatát idézték.

Következõ lépésként Koronczi széttagolta az addig alkalmazott, nagy felületekké komponált vászon-montázst. Az egyes alkotóelemek nyulánk téglalap formát vettek fel; a képek egy centrumból – az illesztések középre irányuló, összehúzó erejébõl keletkezõ centrumból – dinamikusan kifelé tartó, könnyedebb, levegõsebb konstruktív szerkezetet mutattak és a festmény-karok derékszögei közé zárt tér-szegmens a befoglaló síkok mentén a végtelenre nyílott. Ezeket a munkákat festette le utóbb fehérrel; végérvényesen felszámolta a rajtuk rögzített személyes kéznyomokat, az ecsetmozgás, a gesztusok, a formaadás hitelességének hagyományos jeleit és bizonyságait, a festõi produktum megítélésekor segítségül hívható „támpontokat" – felszámolta tehát a tradicionális képet, és az üres, alapozott vászon tisztaságát „helyreállítva" festményciklusát tárggyá minõsítette vissza.

Minden látszat ellenére Koronczi hite nem a képben, hanem a festõ-egyéniségen, a teremtõ zseni mítoszán alapuló képcsinálásban ingott meg. De vajon mit lehet a személyesség helyébe állítani? És vajon kiküszöbölhetõ-e teljességgel a személyesség az alkotás folyamatából?

Megkísérlem rekonstruálni Koronczi Válaszait: 1. A személyesség helyébe egy eljárás, egy mechanikus képkészítõ metódus, a technika kerülhet. 2. A személyesség ugyan – ennek ellenére – elkerülhetetlenül jelen lesz a mûben, de háttérbe szorítható és kordában tartható.

Mûvekre „lefordítva": Koronczi olyan rézkarcsorozaton dolgozott (éveken át), mely a megmunkált lemezek felületének (felület-részletének) meghatározott logika szerint történõ felfestékezésével és a lemezek pozíciójának szisztematikus változtatásával született. A végtelen variációkat indukáló módszer mégis egyedi lapok sorát eredményezte, némi zavart keltve az értékelésben: egyes darabokat vagy – formai rokonság szerint – bizonyos képciklusokat, netán a sorozat egészét tekintsük „a" mûnek? (Én az utóbbira hajlok, annak dacára, hogy – mivel több mint hatszáz lapról van szó – ez a mû úgyszólván bemutathatatlan. És nem állom meg, hogy e rézkarcok kapcsán ne emlékeztessek Eisenmayer Tibor 1987-88-ban készített, több ezer fekete-fehér papírképet számláló fotósorozatára, melyben ugyancsak néhány motívum nagyításával-kicsinyítésével, pozitívból-negatívba (és vissza) történõ fordításával és montírozásával is, mint írtam, egy „megállíthatatlannak látszó formateremtõ áradat szabadult el").

A rézkarc sorozat elveivel összhangban Koronczi 1992-ben kifejlesztette új festõtechnikáját is, melyet Tolvaly Ernõ (festõ)gépnek nevezett, és melynek eredményeit, a gép-gyártotta „mukadarabokat" Faa Balázs „önfestõ képek"-ként definiált. Az értehetõség kedvéért idézem Faa Balázs remek leírását (Tolvaly is idézte; én – mondjuk – Tõle idézem most. Minderrõl pedig a légiós-erõdítménybõl gótikus támpillérbe, onnan meg barokk pince-boltozatba vándorló óbudai kövek jutottak eszembe, és az is, hogy Koronczi szóban forgó munkái éppen e kövek között is láthatók ebben a kiadványban.): A festõ két üres vásznat fordított egymással szembe. Közéjük került a festék. A vásznakat egymáshoz képest szabott pályán mozgatta. E mozgás rendezte el a festéket az egymáshoz szorított vásznakon, hogy a festõdés befejeztekor egy képpé egyesüljenek. a vásznakat nem érintette ecset. (...) A festõ egy rendszert alkot, egy képcsináló automatát, betáplál néhány paramétert és a továbbiakban kizárólag animátorként hajlandó közremõködni: észrevétlenül kiszorul az alkotás folyamatából. Azt hiszem, értem Koronczit: viszolygással tölti el a „szubjektív önkiélés" posztmodern teóriákba csomagolható felelõtlensége; egyszerû, tisztázott helyzetben akarja tudni magát, a képet és a képcsinálást egyaránt.

A kép a Koronczi-féle módszerrel kétségkívül „festõdik", a mûvész számára láthatatlanul születik meg, de kérdése, hogy a „képcsináló automata" mechanizmusa valóban csupán puszta technika-e? A „festõdés" technikája – az itt adódó, pontosabban választott mûvészeti kontextusban – nem más, mint koncepció; a szórendet megfordítva: Koronczi „konceptje" ez a sajátos technika. és itt térek vissza a „teljességgel kiküszöbölhetetlen személyesség" problémájához: vegyük észre, hogy egyfelõl egy olyan festõgéppel van dolgunk, amely képtelen akár csak két tökéletesen egyforma „remeket" is gyártani; másfelõl a „festõdés"-hez felhasznált anyagok mennyiségének, a színeknek és azok tónusfokozatainak adagolása és megválasztása nagyrészt – fõbb vonásaiban mindenképpen – elõreláthatóvá teszi a végeredményt. (Jovánovics is hasonló módon dolgozik; s mivel „hátulról" önti gipszreliefjeit, õ sem látja munka közben az alakuló mûvet, mégis mindvégig van elképzelése annak végsõ formájáról. (Nem beszélve arról, hogy a vásznak mozgatásakor a leggyakrabban végzett mozdulat – a forgatás – óhatatlanul ívekbe, körívrészletekbe rendezi a festéket. Így aztán a festészet alapelemei – színek és a formák – végül is rendre a festõ „gépbe táplált" szándékainak megfelelõen viselkednek és egy összetéveszthetetlen, csak Koronczira jellemzõ képtípus újabb és újabb változatait hozzák létre. (Azt pedig, hogy a festõ használt-e ecsetet vagy nem, ebbõl a szempontból mellékes körülménynek tarom.)

Azért írom mindezt, mert mint Koronczi a „szubjektív önkiélést", a túldimenzionált személyességet, és ezúttal a személytelenséget (a festõgépet, a festõdést, az önfestõ képeket) is szeretném demisztifikálni. Mert amit látunk – technikai konceptualizmusa vagy konceptuális technikája ellenére is – festészet, még akkor is, ha a képet alkotó, négyszögek egyre messzebbre, a kiállítóterembõl el, az utcára távolodnak is egymástól, egy képzelet kiegészítette hatalmas, a valóságot itt-ott súroló mozdulat fragmentumaiként. Hiába tette le az ecsetet, hiába tolta szét a felület darabjait, Koronczi mindig képet fest; ezzel van megátkozva vagy megáldva, képet fest, addig bizonyosan, amíg a vászon-mozaik semmi felé taszított elemit fel nem falja egészen a közéjük terjeszkedõ közömbös tér.

Andrási Gábor